Ugrás a tartalomra

(aznap kértem meg kezed)

aznap kértem meg kezed,
amikor meghalt (megint)
a világ legöregebb embere,
egy bácsi vagy egy néni,
puha arcára mély barázdákat
szántott az eseménytelen élet

felvittelek egy vulkán tetejére,
látni lehetett onnan
Lanzarote száraz arcát,
és száraz arcán a ráncos
bőrnek tengerét

és igent mondtál,
és kisütött a nap,
a pokolfekete kövek
árnyékából kibuggyant
(mint izgatottan átharapott
ajkadból a dologtalan vér)
a vörös homokkal telehintett táj,
és a feltámadó óceáni szélben
úgy hullámzott, mint
arcodon a felhőtlen mosoly

és kérdezted, hogy
hoztam-e virágot,
nemet intettem,
és körbemutattam,
hogy itt nincs virág,
se nedves orrú állatok,
se tündöklő angyalok
(csak te és én, meg a halál)

szeretsz, amíg mi leszünk
a legöregebbek a földön?
kérdezted, és …

… és nem bírtad tovább,
ölembe felugrottál,
csókoddal kerested csókomat,
hajad hajamba túrt,
és engem kereső szemed
lehunyta gyöngéden szememet

és ahogy elhallgattam,
a szél is alábbhagyott,
és az óceán zúgásában
felgyűlő csöndet
csak egy dühös kutya ugatása
kavarta fel, ahogy
egy távoli völgy fenekéről
vadul acsarogni kezdett
egy széles körökben
fent keringő keselyű felé

és ahogy árnyéka ránk vetült,
kéz a kézben elindultunk
a boldogság kráterétől
az élet lapálya felé
(a világot pára lepte be
és a gondolatok életlenek voltak)

járó motorral várt ránk a busz,
nem maradt utánunk más,
csak a derült égbolt, a sivatag,
a megkövesedett fák
és néhány tovarepülő sirály,
akiket mindez
a legkevésbé sem érdekelt

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!