„Nincs jobb, mint a párisi csőr”
Nem véletlenül ismerjük François Villont Párizs költőjeként: a bohém, nyughatatlan költő gyűlölte a vidéki életet, ami számára leginkább a menekülés, a megaláztatás és a szenvedés emlékeit hordozta.
Párizst mint születése helyét ismert négysorosában jelöli meg:
Francia voltam – megbántam nagyon –
Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon.
Egy jó öles kötéllel nyakamon,
Immáron seggem súlyát latolom.
(Párizs szült ott, hol Pontoise vagyon, Mészöly Dezső fordítása)
Gyermekkorát François a Szajna jobb partján töltötte, amely a város legnépesebb része, egyben a kereskedelem központja. Domináló épülete, a Châtelet Párizs elöljárójának székhelye, ahonnan a Pont au Change vezet az Île de la Cité-re, majd a Pont Saint-Michelen át jutunk a Szajna bal partjára, a Quartier Latinbe, a tudás székhelyére. Kevés annak a valószínűsége, hogy a gyermek Villon idáig merészkedett volna, inkább megmaradhatott a Châtelet körüli negyedben, a piac környékén.
Párizst ebben az időben teljesen körülvette egy vizesárokkal körített, vastag fal, amelyen hat, bástyákkal megerősített kapun át lehetett közlekedni. A falakon belül a párizsiak biztonságban érezhették magukat; még a hideg teleken a városfalig merészkedő farkasok sem zavarták nyugalmukat.
Villon költészete lényegében a középkori Párizsról, a párizsiakról szól, és a város valamennyi társadalmi rétege felvonul benne: egyházi emberek, civilek, gazdag spekulánsok, bűnözők és kocsmai barátok, prostituáltak és stricik végtelen sora.
A kocsmáktól a temetőig
Az 1461-ben született A Nagy Testamentum egyfajta térképet ad a főváros emblematikus helyszíneiről. Villon számára ezek közül is kiemelkednek törzshelyei, az ivók, amelyekből a korabeli Párizsban több mint kétszáz működött. Ezek többnyire a város kapuinál, illetve a terek környékén helyezkedtek el. A középkor embere sokat ivott, de a poharazás mellett a kocsmában intézték el üzleti ügyeiket, itt beszélték meg nézeteltéréseiket, itt adtak tanácsot az írástudó papok, vagy beadványokat, leveleket fogalmaztak megbízóik kérésére. A kocsmák némelyike fogadóként is működött, ahol a törzsvendégek könnyűvérű lányokkal szórakoztathatták magukat. A Place de Grève-en (ma Place de l’Hôtel de Ville) több ismert csapszék sorakozott, köztük a leghíresebb, a Le Grand Godet. Állandó látogatóit az iskolakerülők alkották, akiket „sztrájkoló diákoknak” is neveztek. A legnagyobb forgalmú párizsi kocsmák a rue Saint-Martin és a rue Saint-Denis környékén virágoztak. A rue Saint Jacques-on működő Taverne de la Mule Villon egyik törzskocsmája volt, ahol társaival kitervelte a híres párizsi Navarrai Kollégium kirablását – ezt 1456 végén végre is hajtották. Másik kedvelt kocsmája a rue Saint-Jacques 163 bis alatti, ma is üzemelő Au Port du Salut nevű vendéglő elődje. Villon A Nagy Testamentumban ironikus és sokszor nehezen megfejthető örökségként kocsmákat is hagyományozott ismerőseire; a Le Mouton (A bárány), a Le Bœuf Couronné (A koronás ökör) és a Vache (Tehén) nevű ivókat – amelyekben sokat időzött cimboráival – például egy Jehan Trouvé nevű mészárosra örökítette:
A mészáros Jehan Trouvé-nek
Gyenge Bárány öröksége,
S egy ostor, hogy legyezné meg
Az eladó Ökröt véle,
Vagy az Üszőt; ki érné be
A pórt, ki ezt nyakába kapta?
Adja vissza zsivány lelke!
Vagy fojtsák meg felakasztva.
(Süpek Ottó fordítása)
Költőként talán legfontosabb élményforrását a Le cimetière des Innocents (Az Ártatlanok temetője) jelentette, amely – csakúgy, mint a többi középkori temető – a kereskedelem, a szórakozás, de még a prostitúció színhelyéül is szolgált. Az 1348-as pestis idején naponta ötszáz hullának adott helyet, míg az 1418-as pestis ötvenezer áldozatát földelték itt el öt hét alatt. A temető legjelentősebb dísze a Danse Macabre, egy tizenöt képből álló sorozat, amelyet 1424-ben festettek a temető belső falára. A képek a XV. századi egyházi és világi feudális társadalmat mutatják be, mindegyik jelenet valamely társadalmi rend két-két alakját ábrázolja, akiket egy mosolygó vagy grimaszoló csontváz, a halál jelképe kísér. A képek alatt az életet és a halált rímekbe szedő versek láthatók, amelyek megrázó hatással voltak Villonra. Találóan jegyzi meg Jean Favier francia történész, hogy Villon egész Nagy Testamentuma nem más, mint egy haláltánc – XXXIX. nyolcsorosa emlékeztet is a haláltánc üzenetére:
„Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.”
(Vas István fordítása)
Egyházi és világi hatalmaskodók pellengéren
A párizsi bírósági jegyzőkönyvek tanúsága szerint már a költő nevelőapja, Guillaume de Villon is többször összeütközésbe került a Notre-Dame kanonokjaival. 1450. szeptember 4-én még börtönbe is zárták, ami mély nyomokat hagyott az ifjabb François lelkében. A Kis Testamentumban gyűlölettel és gúnyolódva beszél a Notre-Dame két neves egyházfiáról, Guillaume Cotinről és Thibaud de Vitryről:
Ihol, tudós Guillaume Cotin,
S Thibaut de Vitry, két nagyon
Szegény papocska – jó latin,
S kegyes mindkettő, mondhatom
(Süpek Ottó fordítása)
Jól érzékelhető az irónia, ha tudjuk, hogy a két „papocska” közül az első a parlamentben az egyházi ügyek elbírálója, és ő felügyeli azt a templomot is, amelyhez Villon nevelőapja tartozik. A második egy roppant gazdag és nagyhatalmú család tagja, aki VI. Károly király bizalmát élvezi, 1445-től a Notre-Dame kanonokja, végül dúsgazdagon hal meg nyolcvanéves korában.
Villon iróniája nem kíméli a gyanús körülmények között meggazdagodott párizsi polgárokat sem. A Nagy Testamentum XXV. és XXVI. nyolcsorosában „három pucér kis porontyról” emlékezik meg:
De most elfog a szánalom,
S három pucér kis porontyot
Nevez meg az okiratom;
Szegény, árva és elhagyott
Mind a három, csupa rongyok
S ruhátlanok mint a féreg;
Viseljenek rájuk gondot,
Ne nézzenek így a télnek.
Először is! Colin Laurens,
Girard Gossouyn és Jehan Marceau,
Elárvult mind s vagyontalan,
S annyiuk sincs mint egy kampó.
Vagyonomból kiadandó;
Egy-egy nyaláb vagy négy tallér.
Ehessenek, ami csak jó,
Ha a vénség engem elér!
(Mészöly Dezső fordítása)
A „szegény, árva és elhagyott porontyok” nem is voltak olyan szánalomra méltók. Colin Laurens gazdag üzletember; puskapor-, só-, bor- és szövetkereskedelemmel, pénzkölcsönzéssel foglalkozott. Girard Gossouyn öreg spekuláns, aki többek közt sóval kereskedett. Jehan Marceau Párizs egyik leghíresebb és leggazdagabb uzsorása volt, aki családok tucatjait tette tönkre, majd azzal a váddal került börtönbe, hogy fegyvereket adott el az angoloknak.
„Nincs jobb, mint a párisi csőr”
Párizs Villon számára nem kis részben szolgált az örömök forrásául, ezek közül is mindenekelőtt a testi gyönyörök vonzották: a bornál talán csak a nőket szerette jobban. A párizsi hölgyeknek adózik Ballada a párizsi nőkről című versében:
Bár Róma, Flórenc és Velence
Nője is édesen fecseg,
Ha visz (főképpen az öregje)
Szerelmi üzeneteket
S bár a Lombard is hízeleg
S mind, aki jön a Pó felől,
S a genfiek is kedvesek:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!
Mondják méz a nápolyi nyelve
S a német is nagyon pereg;
Spanyol és egyiptomi szende
Egyforma szépen csicsereg;
Maguk közt bármelyik lehet,
Magyar vagy más is legelől,
Angolok és athéniek:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!
A breton és a svájci gyenge,
Gascogne és Toulouse is beteg:
A Petit Pont-nál feleselve
Túlcsivogná mindegyiket
Két ügyes kis nő; és jöhet
Calais és Alsace hölgyeiből
Akármilyen vidám sereg:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!
Ajánlás
A szép beszédben nem vihet
Pálmát senki Páris elől,
És bár jó akad rengeteg:
Nincs jobb, mint a párisi csőr!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Villon költészetéből az utcalányokat és a párizsi bordélyházakat is kellőképp megismerhetjük – utóbbiaknak nemcsak látogatója, de időnként lakója is volt. Az örömlányok főbb tartózkodási helyeit a Szajna bal partján húzódó tíz utca jelölte ki, a jobb parton a Les Halles-tól egészen a Louvre-ig terjedt a prostituáltak birodalma. A bordélyházak legbuzgóbb látogatói a papok közül kerültek ki: ne feledjük, hogy a Sorbonne végzett diákjai felszentelt papokká lettek. Az egyik legismertebb bordélyház a Saint-Michel híd mellett álló Mâcon volt, melyet Villon is előszeretettel látogatott. A Nagy Testamentumban a Jeanne de Bretagne és Marion l’Idole nevű örömlányokra (Mészöly Dezső fordításában mint Breton Hanna és Bálvány Maris néven szerepelnek) „nyilvános tanodát” hagyományoz:
Breton Hanna s Bálvány Maris
Tartson nyilvános tanodát,
Hol tanulhat a mester is,
És leckét adhat a diák.
Ilyesmit bárhol, bárki lát,
(Csak Meung-ben nem, a rács mögött!)
Nem kell hozzá cégér se hát,
Hisz jól ismert a nép között.
(Mészöly Dezső fordítása)
Villon harmadik könnyűvérű szeretője Vastag Margot, akihez egyik legismertebb költeményét címezte, a Villonról meg a vastag Margotról szóló balladát. A vers a prostituált és kitartottja mindennapjait, civódásait, majd megbékélését írja le:
Mint bunda, alszunk, lévén részegek.
S kelünk. Korog a hasa. Kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.
(József Attila fordítása)
Villon szenvedéseinek színhelye: a Châtelet börtöne
A Grand Châtelet-t vagy röviden Châtelet-t a kilencedik században a Párizst körülvevő fal egyik bástyájából alakították ki. A legfőbb igazságszolgáltatás helye a kínzásokról és halálos ítéletekről híresült el. Villon nem egy alkalommal „vendégeskedett” a rettentő kőfalak között. Utoljára 1462 decemberében, amikor társaival (Robin Dogis, Hutin du Moustier és Rogier Pichart) egy vidám vacsora után hazatérőben Ferrebouc magiszter írnokaival verekedésbe keveredtek, mivel a részeg Pichart provokálta a békésen dolgozó fiatal papokat. Villon ezúttal ártatlan, ám néhány nap múlva társaival együtt már a Châtelet foglya. Villont, Dogis-t és Du Moustier-t alig egy hónappal az eset után kötél általi halálra ítélik. Az irodalomtörténészek túlnyomó többsége szerint ekkor írhatta a költő az Akasztottak balladáját:
Epitaphium, melyet Villon szerzett magának és társainak, midőn akasztásukat várták
Testvéreink, kik még e földön éltek,
Szegény fejünkre ne mondjatok átkot.
Ha bennünket keményen nem itéltek,
Irgalmaz néktek mennyei Atyátok.
Ím, öt-hatunkat itt akasztva láttok!
Már töpped, szikkad tetemük soványon,
Mit oly hiába tömtünk nagy zabákon:
Por és hamu lesz testünkből az emlék.
Ne kuncogjatok ilyen pusztuláson!
Kérjétek inkább ránk az Úr kegyelmét.
Testvérek, hogyha szavaink elérnek,
Ne húzzátok el fintorogva szátok!
Hogy törvény sujtott? Jól észbe vegyétek:
Nem minden ember bölcs elmével áldott.
Illendő az, ha holtnak megbocsáttok.
Kövessétek meg – Isten is megáldjon –
A Szűz fiát, ott túl a másvilágon,
Hogy győzze le a poklok gyötrelmét!
Porunkban már szitok felénk ne szálljon:
Kérjétek inkább ránk az Úr kegyelmét.
Napszítta vázunk egyre feketébb lett,
Csapó esők lúgos levében ázott.
A hollók, szarkák szakállunkba téptek,
Csupált a csőrük és szemünkbe vágott.
Nem nyughatunk meg: járjuk itt a táncot,
Inogva, lengve, mint harang a lábon,
Eltűrve, hogy minden szél megcibáljon,
S madár-hadak képünk ragyásra verjék.
Legjobb, ha meg se fordultok e tájon:
Kérjétek inkább ránk az Úr kegyelmét.
AJÁNLÁS
JÉZUS HERCEG, ki úr vagy e világon,
Segíts, hogy lelkünk poklokat ne lásson!
Tekintsd kegyesen szívünk töredelmét!
Jó emberek, már gúnyotok ne bántson,
Kérjétek inkább ránk az Úr kegyelmét.
(Mészöly Dezső fordítása)
A költőnek nincs más lehetősége, levélben kell kegyelmet kérnie a bíróságtól. 1463. január 5-én megjön a válasz, amelyben a „felakasztásra és megfojtásra” ítélt Villont felmentik, ám tíz évre kitiltják Párizs városából. Három nappal később hagyja el a fővárost, ettől kezdve semmit sem tudunk róla. Elkezdődnek a sorsával kapcsolatos találgatások, a legendagyártások. Az egyik legismertebb történetet François Rabelais Pantagrueljében olvashatjuk, miszerint öreg napjait Villon Saint-Maixent-en-Poitou-ban töltötte. Rabelais arról is ír, hogy száműzetése után a költő Angliába menekült. Ezeknek a kitalációknak semmilyen Villon-kutató sem ad hitelt. Mivel Párizsból való távozása után nem maradt fenn tőle egyetlen sor sem, valószínű, hogy rossz egészségi állapota vagy talán valamilyen verekedésben szerzett sérülések következtében 1463 után őt is eltáncoltatta a halál a maga birodalmába.
