A távcsőaffér

Liberato Vinotti szállodájának teraszán ültem Felső-Bolzanóban, és arra gondoltam, hogy Liberato Vinotti úrnak idén alighanem rosszul megy a boltja, hiszen rögvest itt termett egy üveg borral, és excellenciának szólított. Odaállította az asztalom mellé az állványos távcsövet, és nagyon barátságosan azt mondta, ha belenézek, Auingerék malmát láthatom. Semmi különös nincs ezen a malmon, az viszont nagyon érdekes, ahogy eltakarja a grünbachi völgyre nyíló kilátást, így aztán semmi sem látszik belőle.

Szívesen meghálálok minden felém irányuló figyelmességet, éppen ezért belenéztem a távcsőbe, abba az irányba, amerre semmit sem lehetett látni, Vinotti úr tehát nem hazudott, én pedig megköszöntem a kedvességét.

– Ó, excellenciádat egészen más fás fából faragták, mint azt a kövér embert, amelyik tegnapelőtt érkezett Németországból – mondta nagy örömmel a szállodavezető. – Gallus Reisenhubernek hívják. Ő is itt ült le a teraszon, és amikor elé toltam a távcsövet, kiabálni kezdett, hogy nem akar belenézni, elege van a messzelátókból.

– Azt kiabálta, „vigye innen, mert összetöröm!” Tíz órakor szokott jönni, előtte mindig el kell tenni a távcsövet. A mi kis pincérünk nem tudta, hogy bolond az illető, így aztán délután, amikor nem voltam itt, az asztalához tolta a távcsövet, mire ez megragadta őt, és a teraszról az istálló tetejére akarta hajítani, és már-már sikerült volna neki, ha két vendégünk ki nem tépi a karmai közül. Egyébként azonban nagyon jó szállóvendég. Reggeltől estig eszik, a teraszon, a bárban, a szobájában, és egyfolytában a pincérnek csenget: „Csináltasson nekem, jóember, egy kis bifteket – ő mondja így –, és hozzon egy jó omlettet is.” Egy üveg borral késő éjjelig elvan a teraszon, aztán oly szomorú dalokat énekel, hogy a szakácsnő is elsírja magát tőlük a konyhában. Éjjelente fel-alá jár a szobájában, és a sóhajai még az udvarra is kihallatszanak. Néha akár háromkor is csenget éjjel, és mire megérkezik hozzá a szobalány, talán nem azért, mintha a karjába akarna csípni, de azt kérdezi tőle: „No hát, kislányom, nem kaphatnék egy jó bifteket vagy omlettet?” Ó, lám, már háromnegyed tíz van, el kell tüntetnem a távcsövet, nehogy megint kivégezzen valamit.

Liberato Vinotti úr azonban csalódott ebbéli reményét illetően, mert a kövér úrral éppen a lépcsőkön találkozott. „Ez undorító! – hallottam a vendég hangját, – megint ez a messzelátó, hát mikor lesz már nyugalmam tőle!” Gallus Reisenhuber úr vontatottan felbaktatott a teraszra, s együttérzőn kérdezte:

– Elnézést, de fogadni merek, hogy magát sem hagyta békén azzal a megveszekedett dologgal. – Leült az asztalomhoz, és sóhajtva merengett el a lenti udvar túloldala feletti látványon.

– El sem tudja képzelni, milyen szép volt, amikor az udvaron a sipogó kiscsibéket hallani lehetett. A sipogásuk szépen elhallatszott idáig. De ilyen már sose lesz. Mindet megettem, ők meg nem szereznek be újabbakat. Ezt a lelkiismeretlenséget. Naná, hogy csupán a völgyről beszélnének össze magának mindent. Az eisneckiek képesek bármit összehordani, hogy látszik onnét valami Abtaythal és Marmalata,[1] de ha csibét akar az ember, akkor az nincs. Már kakasuk sincsen, azt is megettem, a csirkéknek szintén annyi volt, aztán most meg csupa Abtaythallal meg Marmalatával etetnék az embert. Minek indultam el egyáltalán nászútra! Különben, a feleségemnek is annyi.” Kis híján megkérdeztem, vajon őt is megette-e, de olyan szomorúan tekintett a völgybéli templom tornya felé, hogy megsajnáltam.

– Legalább ha pulykákat tenyésztenének itt – sóhajtott fel –, egy pulyka, az már valami, a csirke csak afféle apró veréb mellette. De úgy tűnik, ahelyett, hogy hasznos módon pulykákat tenyésztenének, jégmezőket termesztenek itt. Előbb megmutogatják a hegyeket, majd utóbb megkérdezik magától, nem enne-e valamit. Átkozott körülmények. Kevesebb hegyet akarok, és több csibét. Szerencsétlen nászút!

Míg beszélt, kiitta a borosüveget, és nekifogott a sült malacnak.

– Ez az egyetlen malac egész Felső-Bolzanóban – mondta szomorúan. – Nem tenyésztik itt őket észszerűen, s ha felbukkan itt egy, Meranóba küldik. Ott pedig mindent felfalnak a lábadozók.[2] Az ám a rendes vidék. De itt még rump-steaket sem kaphat. S amikor előzőleg töltött galambra volt gusztusom, egész Innsbruckba kellett mennem, százhúsz kilométerre innen. Négyet megettem, két koronánként. Tizenhat korona volt viszont a vasút, kicsit drágult. Az itteni olaszok félnek megölni a galambocskákat, és az mégiscsak sokkal szebb, ha pirosra sül a bőrük. De ezt a nászutat el nem felejtem a halálom napjáig… Igen, készíthetnek nekem omlettet – szólt a pincérhez, aki azért jött érdeklődni, hogy nem kíván-e még valamit a malac után. – Vagy legyen mindjárt kettő, az egyiket málnás, a másikat sárgabarackos kompóttal.

– A feleségem a sárgabarackosat szerette legjobban – tette hozzá szomorúan –, de én is szeretem. Noha az itteni kompótok nem sokat érnek. A legjobbat Passauban ettük, s most a rosszabbal kell beérnem, s ráadásul egyedül. Ha megengedi, elmesélem magának a szerencsétlenségem történetét, előbb azonban rendelek egy szelet sajtot a tramini mellé. Ehető, de a svácji Maienfeldben jobb sajtokat ettem. Ha Pölz felől érkezik Levitzre, ne hagyja magát becsapni, amikor a pölzi kilátóba akarják vinni, ahonnét szép kilátás nyílik valami vízzel telt medencére, amit Lado Nazzának neveznek. Ott ugyanis a saját hazai gorgonzolájukat ajánlják majd. Az alpesi fűszerek helyett kakukkfüvet tesznek ebbe a sajtba. Éppen elég, hogy mindenhol virágozni láthatja, nem kell, hogy még a gyomrában is az legyen. Hát mi jó abban, ha a pölzi Lado Nazza kék vizén felfúj a gorgonzola? Itt van ez a szerencsétlen nászút. De mielőtt tovább mesélem, engedelmével figyelmeztetném magát arra, hogy ne higgyen a szamárkolbásznak, amelyet annyira dicsérnek a helybéliek. Előzőleg nyolcat megettem belőlük próbaképpen, nem éreztem magam túl jól utána. Nehezebb dolgom volt a parmezános töltött báránnyal, amihez valamilyen omlettet adtak fel. Hogy rövidre fogjam, ahhoz, hogy elmondjam, hogyan keveredtem erre a szomorú nászútra, előbb az altonai kávéüzletemről kell beszélnem. A kávéfajták azonban nem érdeklik magát, így inkább rögtön az irodába vezetem. A levelezésosztályon ma egy fiatalember ül, de korábban Jindřiška kisasszony üldögélt ott. Remek levelező volt, de engem, a főnökét, ki nem állhatott. Én kövér voltam, ő azonban olyan vékony, olyan átlátszó, hogy látni lehetett a csontjait. De engem elbájolt a tekintetével. Figyelni kezdtem rá, és azt láttam, hogy nagyon dühös lett, amikor megjelentem a levelezésen. Csikorgatni kezdte a fogát, forgatta a szemét, és engem ez összezavart, kedves uram, míg végül egészen megzavarodtam. Egy nap benn marasztaltam a hivatali órák után, és azt mondtam neki: „Kedves Jindřiška, én ezennel felmondok magának.” Elsápadt, és megkérdezte, miért. „Azért, mert elveszem magát” – mondtam neki a lehetőség szerint gorombán, hogy imponáljon neki. Megijedt, és dadogni kezdett: „Szolgálatára, főnök úr.” S az ujjára húztam a jegygyűrűt. Később azt mondogatta, hogy csak ijedtségből jött hozzám, de nem érdekelt, boldog voltam. Aki látott minket, nem tarthatta vissza a nevetését. Én akár egy hordó, ő meg olyan vékonyka. Képzelje, az esküvőkor annyit nyomott a súlya, mint egy zsák első osztályú kávéé, negyven kilót. A hegyekbe indultunk nászútra, mivel a tengert drágállottuk. Útközben a költői szellem is megnyilvánult benne. Svájcban a szó szoros értelemben képes volt két órán át bámulni a vízeséseket, legyen akár Drauburgban vagy Eberdorfban. Közben pedig még egy szalonnavég, nem sok, annyi sem volt a tarisznyánkban. Azt mondtam neki: „Ne bámuld már tovább, kedvesem.” És tudja, mit válaszolt nekem erre? Hogy egy zabagép vagyok, aki hülye, mint a föld, és nincs érzéke a természethez. Egyszer pedig Salzkammergut környékén azt mondta, hogy végtelen ellenszenvet táplál irántam. A következőképpen történt. A hegyekben a sziklák között egy patak zubogott, ahogy ő mondta, a völgyben pedig folydogált. Lefeküdtem a pázsitra, és azt gondoltam, „Oda se neki, folydogáljon csak, ahol akar”. Ő virágot szedett, és odahozta a csokrot. Nézem, hát kerti zsázsát hozott. Evett maga már valaha kerti zsázsasalátát töltött sertésszelettel? Nem? Hát ő sem, de amikor elmondtam neki, micsoda élvezetet jelent ez, feldühödött, és újra rákezdett. Szörnyű, ha egy ilyen vékony személy dühöng. Elhiheti, rosszabb, mint amikor a vén tengerész veszekszik a kormányossal. És egyre jobban elfajult az egész. A legnehezebb túrákat eszelte ki, egyszer ráadásul valami jégmezőre is felrángatott.

– Igen, készítsenek nekem egy bifteket – mondta közben Reisenhuber úr a pincérnek. – Kedves uram, rémesen folytatódott a dolog. Kötélre kötöttek, keresztülrángattak szakadékokon és szirteken, puszta tejen tartottak, tejen! Alaposan ráfizettem, s hogy újra jó húsban legyek, a Huberalmon vettem egy egész tehenet, a hegyi pásztorok meg megsütötték nekem. Látnia kellett volna, micsoda ribilliót rendezett. Ő rajongott azokért a kolompos tehenekért, a tettemet az Alpok meggyalázásának vélte. Így aztán Wallerspitzig jutottunk. Én kijelentettem, hogy nem mászom meg a hegyet. „Jó – válaszolta –, majd megyek a szállodából való társasággal.”

Éppen olyan szálloda volt ott is, mint itt, terasszal és kilátással az egész Wallerspitzre, és volt ott egy távcső is. A társaság, amelyikkel hegyet mászni ment, két magyar turistából meg egy angol nőből állt. Elbúcsúztam az asszonytól, s délidőben olyan csüggedtség lett úrrá rajtam. Odamentem a távcsőhöz, és a hegyekre irányítottam. Olyan közel volt hozzám a Wallerspitz, hogy a sziklák felett repkedő pillangókat is láttam. Addig kerestem a csapatot, amíg meg nem találtam. Aztán a szállodavezetőt hívtam, meg a pincért, és kértem, mondják meg nekem becsületszavukra, mit látnak. „Kegyelmes uram – mondta a szállodavezető –, a kedves feleségét, és azt az egyik magyart, és az a magyar éppen a maga feleségét csókolgatja. A másik magyar pedig azt az angol nőt. Ez nagyon vicces.” Ezután a pincér nézett bele, s így szólt: „Kegyelmes uram, mindenki tovább csókolódzik.”

Tudja, mit csináltam? Összetörtem a távcsövet, aztán leittam magam, és mire visszatértek azok a magyarok, már aludtam, mint a bunda. Reggelre eltűntek az angol nővel együtt. Kifizettem a távcsövet, kivittem az asszonyt az állomásra, és elküldtem őt a kávéboltomba. Egyre sírt, és egy ilyen affér után még Kufsteint akarta látni. „Szó sem lehet róla – mondtam –, előbb kellett volna gondolkoznod, a magyarok előtt.” Így most aztán egyedül töltöm a nászutamat. Már négy távcsövet szétvertem, és bánatomban kieszem az egész alpesi vidéket.

A pincérhez fordulva csüggedt, fájdalmas, csöndes hangon mondta:

– Hozzon csak még egy bifteket.

Jaroslav Hašek (Prága, 1883. április 30. – Lipnice, 1923. január 3.) cseh író, humorista, publicista, a cseh irodalom egyik legnagyobb klasszikusa. A Švejk, a derék katonát több mint hatvan nyelvre fordították le. Az itt közölt novella 1914-ben született, s bár csupán valószínűsíthető, hogy Hašek ténylegesen járt az Alpokban, ez mit sem von le A távcsőaffér értékéből, amely az író oly kedvelt műfajának, a humorral teli, „csavargós” úti elbeszéléseknek egyik legnagyszerűbb darabja.

*

Száz Pál a pozsonyi Színművészeti Egyetem színházrendező–dramaturg szakán diplomázott, majd a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének doktorandusza volt. Kutatásaiban többek között a cseh–magyar kapcsolattörténet, a szlavisztika és a közép-európai zsidó irodalmak mellett a kulturális antropológia és az irodalom határterületével foglalkozik. 2013-tól 2017-ig az Irodalmi Szemle, majd a Kalligram szerkesztője. Csehből fordít, emellett többkötetes szépíró, legutóbb megjelent műve, a Felszámolt temetők könyve (Kalligram Kiadó, 2024), nagyszabású, esszéisztikus európai kultúrtörténeti és útinapló.

[1] A mondatban előforduló helyneveket valószínűleg tréfás halandzsának szánta Hašek.

[2] Merano a jó klímája miatt a mai napig nevezetes gyógyhely, több szanatóriummal.