„A tisztaság himnuszai”

Halmai Tamás költő és esszéíró határfeszegető könyvvel jelentkezett. A varázsló madara című munkája a líra és a próza, az esszé és a fantasy, az irodalomra nevelés és az ökotudatosságra való figyelemfelhívás, az ifjúsági irodalom és a felnőtteknek szánt művek határterületein mozog, és akkor még a művek filozófiai rétegét nem is említettem… A könyv az alcím szerint „regényjáték, versekkel”-ként határozza meg magát.

Mivel e kötet fő vonulata a líra, kezdjük a versekkel! A művek magukon viselik a Halmaitól megszokott különlegesség jegyeit. Mind a transzcendens és az optimizmus felé figyelés révén, mind a nyelvi megformáltság alapján. A kötetbe iktatott versek jórészt jambikus ritmusúak vagy trochaikusak, és ütemhangsúlyosak egyben, mint az Agancsa közé a holdat című, vagyis jól megformáltak.

Érdekes megfigyelni, hogy a forma mennyire a tartalom kifejezője is. Szerintem ebben a mesével és fantasyvel erős kapcsolatot ápoló műben nem véletlenül kerültek fölénybe a hétszótagos sorokból felépülő versek: „Ki a sötét szobából, / kiül a napra élni” (Irgalom), hiszen a hetes szám köztudomásúan a mesék, legendák s mitikus világképek egyik varázsszáma, valamint a Bibliában is nagy jelentőséggel bír. Vagyis a versforma visszautal arra, amiről a vers szól. Itt van például Halmai verseinek sokszor jambikus lejtése, amely emelkedő, vagyis a felfelé ‒ a transzcendens szférákba ‒ haladást, az előre felé mozgást szimbolizálja. A trocheus viszont ennek ellentéte, mivel ereszkedő, s ilyen módon az időben visszafelé haladást szimbolizálhatja. Ezért találjuk a trocheusokban írt verseket régiesnek. Az ősi mitológiára visszautaló Agancsa közé a holdat című vers jó példa erre. Ám nézzünk egy konkrétabb esetet is arra, amikor a forma kézen fogva jár a tartalommal: „Röpül a kétszárnyú madár” ‒ kezdődik a Kiáltótorony című vers második strófájának nyolcszótagos sora, ám a következő verssor már váratlanul tízszótagosra tágul, vagyis átszakítja a nyolc szótag határát, hiszen így folytatódik: „átszakítja az ég határait”.

Ebből a szempontból van egy másik érdekes vershely is, méghozzá a már említett Agancsa közé a holdat című költeményben. A vers három sor kivételével ősi, felező nyolcasokkal dolgozik, vagyis a metszet a negyedik szótag után található, de ebben a három sorban elcsúszik: „mögötte fekszik a távol, / agancsa közé a holdat, / hátára veszi a holtat.” Ezek a sorok egy mitikus szarvasról szólnak, és három ütemmel bírnak, vagyis két sormetszettel: „agancsa / közé a / holdat”. Ez a 3/3/2 tagolás megengedi a sornak, hogy legyen egy középső része (míg a felező nyolcasnál erre nincs lehetőség), vagyis, hogy a költemény a versforma szintjén is ábrázolja az állat szarvai közötti holdat (bár nem a hold szó került középre, hanem a „közé a”, de így még metairodalmibb, és humorosabb). A versbéli szarvas össze-vissza futkosását pedig a lihegéssel és zihálással összeköthető, feltűnően rövid szavakkal fejezi ki az „erre fut vagy arra futna” sor.

Nem szabad kihagyni Halmai alliterációit sem. „Miért kanyargok, és kiért könyörgök” ‒ záródik a Garabonc első énekeként megjelölt, Egyszerre kezdődni című vers (egyébként Garabonc a tanárként is működő Halmai Tamás alteregója a könyvben). Az alliteráció ‒ a szókezdő mássalhangzók ismétlődése ‒ itt a háromszor felbukkanó k képében jelentkezik. Viszont az ezt megelőző verssor („mintha tudnák ásványok, göröngyök”) azért nagyon érdekes számomra, mert ugyanezt a három k-s alliterációt csinálja meg, csak ellentétesen, a szavak végén: „tudnák ásványok, göröngyök”. Én ezt a jelenséget anti-alliterációnak nevezném el. Egyébként az sem mellékes, hogy ennek a versnek az első két versszaka Chevy Chase-strófában íródott, amely Arany János A walesi bárdok című művéből lehet ismerős, aztán az utolsó strófákra átvált más idomra.

A tévedés elkerülés végett hadd mondjam el, nem állítom azt, hogy ez a formai-tartalmi párhuzam mindig tudatos ‒ egyébként nagyon sokszor az! ‒, de amikor öntudatlan, akkor nem más mutatkozik meg, mint az irodalom csodája: a nyelv kel életre, mintha valahonnan „súgnák” ezeket a sorokat. A költő néha tudatosan, néha öntudatlanul varázsol, de a lényeg úgyis a varázslás.

Mielőtt elvesznénk a líra „egyenes labirintusában”, gyorsan le kell szögeznünk, hogy azért mégis prózakötettel van dolgunk. Vessünk hát egy pillantást Halmai prózanyelvére, mely szótagokig hatoló megkötöttség nélkül is megformált nyelv. Erős zeneiségű, hangszimbolikával gyakran élő, organikus és tudatos struktúra. Stilizációja úgy természetes, hogy szép. Gyakran használ szokatlan szavakat a stílus izgalmassága kedvéért, a meglepetés erejéért. „Nekizúdulunk a meredélynek” ‒ írja a Wolf álmában, vagyis a nekizúdul kifejezést használja a megszokott, s hangalakjában is hasonló nekilódul helyett. Halmai próza-hasonlatairól is érdemes szót ejteni, melyek szintén a költészet felé kacsingatnak: „kába szomorúsággal tekintett körbe, szemében egy nyájavesztett pásztor gyermekkora vesztegelt.” Aztán itt van még a derűvel kapcsolatot tartó, finom nyelvi humor vibrálása: „azt hiszi a sivatagról, hogy szemérmes hegyvonulat” ‒ olvassuk a filozófiailag is visszafejthető, mégis humoros megfogalmazást. De ide tartozik még ez a két sor is (bár most megint egy versből), melyet tévedésből abszurdnak is vehetnénk: „Egyetemes szeretnék lenni, / mint a petrezselyem.”

A mű a párhuzamos valóságokat próbálja megközelíteni az irodalom, és főleg a költészet segítségével, mely maga is egy párhuzamosan létező univerzum. Ezért szereplői egyszerre több világban és több személyiségben otthonosak. Az iskolás lány, akit a valóságban Leának hívnak, egy másik valóságban a Mezítszív névre hallgat, és így tovább a többi szereplő esetében is. Mivel a történet kiindulópontja egy gimnazisták számára szervezett erdei kirándulás, az olvasó akaratlanul is az ifjúsági irodalom zsánerébe utalhatja a művet. (Aztán rájön, hogy mégis más, mégis több ennél, nem mintha a pusztán ifjúsági irodalom kevés lenne.) Ezt az ifjúságnak-szólást erősítik a könyv praktikus tanításai, melyek elsősorban a lány mappájában található verselemzésekben bukkannak elő. Halmai nagyszerű verseket választ Lea mappájába Nemes Nagy Ágnestől, Takács Gyulától (ezt a szép találatot külön kiemelném), Balla Zsófiától és más költőktől (köztük egyébként jómagamtól is), és e művek titkaiba nagy költészet-népszerűsítő hittel, szakmai hozzáértéssel be is avatja az olvasót. A „regényjáték” eljut a megzavart harmóniát érintő konfliktushoz, majd a konfliktus megoldásán át a megismerés katarzisáig: „A világ nem tudhatta, mi történt, csak megélte a változást.” Vagyis, aki egy valós történetre kíváncsi, azt is megkapja ebből az esszéregényből, de recenziómban nem szeretnék többet elárulni a cselekményéről.

Halmai Tamás a hit embere. Hisz az irodalomban, a költészetben. Az olvasásban, és az olvasóban. A diákokban, a jövő generációjában. Nem tételes hit ez, de megélt, hiteles, és belülről fakadó. Annyira tapasztalati úton szerzett, és annyira élményszerűen átadott, hogy a könyv végére az olvasó is kénytelen lesz hinni mindezekben. Ezért a szerzőt csak el nem múló hálánk illetheti.

***

Megjegyzés: A könyvben idézőjelek nélkül szereplő Kiáltótorony és a Növények nevére című versek bújtatott intertextusokként funkcionálnak a szövegtestben (csak a kötetvégi hosszú jegyzetben kerülnek feloldásra): a szerzőjük Filip Tamás, valamint Mezey Katalin. Mivel a szöveg szerves részét képezik, együtt elemeztem őket a Halmai-sorokkal.

Halmai Tamás: A varázsló madara. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2024.