„…teljesen magával ragadó – hihetetlenül lebilincselő, olvasmányos, és egy hatalmas csavar is van a történetben. Tiszta szívből ajánlom.”

(Janice Forsyth, The Culture Studio, BBC RADIO SCOTLAND)

„Szerelem, árulás, gyilkosság, misztikum és bölcsesség egy mozgalmas, érzelmes és filmszerű könyvben.”                                                                             

(Orbán János Dénes)

„Böszörményi Zoltán kortárs irodalmunk egyik legösszetettebb regényét alkotta meg… Az éj puha testének felszíne románcot, krimit, kalandregényt és a levélregények modern változatait ötvözi, miközben a szöveg mélyrétege a filozófia mindennapi kérdéseit szövi a történetekbe…  A megnyerő nagyregény a folytonos késleltetéssel, a pattanásig feszített történetek összefűzésével izgalmas olvasmánynak ígérkezik a legkülönbözőbb érdeklődésű könyvbarátnak.”                                          

(Boldog Zoltán)

„Irigylésre méltó, amiért a szerző ennyi életet élt meg – a szegénységtől a gyáriparosig, az elnyomástól a szabadságig, a pokoltól a mennyországig. Könyve sokaknak tanulságos és élvezetes lesz, nemzedékünknek azonban tankönyve lehetne.”

(Szőcs Géza)

„Aki a kezébe veszi, nem tudja letenni. Ha a végére ért, még napokig benne élnek a történetek. Meggyőződésem, hogy a mindenkori könyvszerető Az éj puha testéhez hasonlót akar olvasni; mert ez a regény csupa lélek, tűz, akarat és szenvedély, mintha az író a vérével rótta volna a sorokat.”

(Varga Melinda) 

„A kritikus becsukja a regény fedelét. Mintha egy kellemes, gondűző krimit olvasott volna. Krimit? Hát azt is. Nem is akármilyet.”

(Széles Klára)

 

Részlet a regényből

ELŐSZÓ

Emlékszem, 2008 nyarán hatalmas gúlákban állt a könyvkereskedésekben az Ulpius-ház kiadásában megjelent regényem, Az éj puha teste. Kepets András, a kiadó tulajdonosa és Vándor Ágnes PR-menedzser minden tőle telhetőt megtett, hogy sikerre vigye könyvünket. (Fel is borzolták a pestiek kedélyeit a metróállomások mozgólépcsőinek falára kihelyezett hirdetésekkel, amelyek a könyv borítója alatt futó szövegben azt hirdették, hogy ez az erdélyi milliárdos bestseller regénye. Lett is ebből kalamajka! El is marasztaltak érte, mintha a marketingstratégiát magam ötlöttem volna ki. Mi köze van egy jó regénynek a szerző anyagi helyzetéhez? – kérdezhetné jogosan bárki.)

Egy évvel később átvettem Az éj puha testéért a Gundel-díjat, amelyet legelőször Esterházy Péter kapott. Később olyan alkotók részesültek ebben az elismerésben, mint Szabó Magda, Spiró György, Bächer Iván – hogy csak néhány nevet említsek. A Gundel-díjat évente több kategóriában ítélték oda; szokás volt „magyar Oscar”-nak is ne­vezni, mivel akkor még ez volt az első olyan művészeti díj, amelyet a helyszínen, a közjegyző lepecsételte boríték felbontása után adtak át a kategóriánként három jelölt egyikének. Így a díjazott kiléte csak a ceremónián derült ki. Nos, 2009-ben irodalom kategóriában a három díjra jelölt Krasznahorkai László, Grecsó Krisztián és jómagam voltunk. Nagy meglepetésemre és örömömre a Szinetár Miklós vezette zsűri nekem ítélte a díjat.

Az éj puha testéből három év alatt közel kilencezer példányt adtak el. Azóta angol, német, orosz, román nyelven is megjelent, a francia fordítás pedig már elkészült. A legnagyobb nemzetközi sikert Angliában aratta, ahol a BBC sztárriportere, Janice Forsyth készített velem interjút élő adásban. Elragadtatott szavakkal méltatta a könyvet, amelyet tavaly elhunyt barátom, Sohár Pál fordított. A regény angol címe: The Club at Eddy’s Bar. Megjelenésekor a Goodreadsen A hónap könyve lett.

A regényekkel úgy vagyok – gondolom, nem csak én –, hogy évek múltán cselekményük fonala elhalványodik, csak foszlányok jutnak az eszembe. Amikor legutóbb újra elővettem Az éj puha teste első kiadásának szövegét, tíz oldal után úgy döntöttem: nem maradhat így!

Márai Sándor írja Mágia című novellájában – nem szó szerint idézem –, hogy az író, ha újraolvassa a regényét, olyan, mint a betörő, aki visszatér a bűncselekmény helyszínére. Valami hasonlót éreztem én is. A szerkesztéshez – vagy ahogyan én hívom: reszeléshez, tisztogatáshoz, fényezéshez – idő kellett. A végeredmény itt van Önök előtt, tisztelt olvasók: Az éj puha teste regénytrilógiám középső, második része. Mindháromnak Tamás a főszereplője.

A trilógia első kötete a Regál, amelynek címe, ha visszafelé olvassuk: láger. Tamás átszökik a tiltott határon, majd menekülttáborba kerül, hónapok elteltével innen utazik tovább. Átrepüli az óceánt, de ez már Az éj puha testének, a trilógia második könyvének (a mostaninak) a cselekménye. Megérkezik az új hazába – Kanadára ismerhetünk a leírtakból –, legjobb barátja, egy újságíró segíti első lépéseit. Tamás nyelvében, kultúrájában és szokásaiban idegen társadalomba csöppen, de bármennyire szomorúak, lehangolóak is a kezdeti tapasztalatai, minden erejével igyekszik beilleszkedni, megtalálni a helyét az új környezetben. A trilógia harmadik kötetének címe Míg gondolom, hogy létezem. Ebben Tamás már együtt van a családjával, egyetemre jár, autószalonban dolgozik. A regény rövid, mégis cselekménydús, tele váratlan, izgalmas történésekkel.

Az éj puha teste több síkon fut, elég sok szereplőt mozgat. Tamást a menekülttáborból kiviszik a reptérre, majd átrepüli az óceánt. Utazás közben krimit olvas, melynek főszereplői – többek között – Hugó, a polgármester; Nina a felesége; Artúr és Valér, ügyvédek; Viktor, a fodrász; Fábián, a nyomozó és Lídia, a polgármesteri hivatal reklámszakértője. Viktort az Odeon Szállodában kegyetlen módon meggyilkolják. Keresik a tettest, akinek kilétéről csak a betétregény végén szerezhetünk tudomást.

Mialatt Tamás átrepüli az óceánt, Walter, a hírlapíró és konzervatív párti képviselőjelölt visszaédesgeti magát feleségéhez, Melániához, akitől két éve külön él. Szerelmi kapcsolata Barbarával, egy dúsgazdag férfi feleségével azonban bonyodalmakat okoz. Walter képviselőjelölt rendezvényén Zénó, a TALL baromfi-feldolgozó gyár igazgatója, Szilvia férje, megismerkedik Vandával, Henrik és Krisztina egyetemi hallgató lányával. Zénó beleszeret Vandába, aki párkapcsolatban él Pállal. Kettőjük közül Vanda végül Zénót választja, de szerelmi viszonyuk váratlan fordulatokkal és kihívásokkal szembesül.

Tamás közben megérkezik a városba, ahol Walterrel és a többi szereplővel találkozik, megpróbál beilleszkedni új hazájába. Lakást, munkahelyet szerez, szeretné maga után kihozatni otthon maradt családját – feleségét és két fiát.

A mindvégig izgalmas elbeszélésben sorsok, szenvedélyek csapnak össze. Ahogy az életben, úgy a regényben sem alakul minden szerencsésen. Nem véletlenül jegyezte meg Janice Forsyth, a BBC sztárriportere, hogy Az éj puha teste letehetetlen alkotás.

A regény életem olyan időszakában született, amikor súlyos lelki válságon mentem keresztül. A történet egyes eseményeit magam is átéltem. Társadalomkritikám az akkori kapitalista világ gazdasági és politikai viszonyait tükrözi, amelyek 1989 után a globalizációnak köszönhetően hozzánk is beszivárogtak. Ezeket a struktúrákat átvettük, és napjainkban mi is áldatlan hatásuk alatt élünk. Egy olyan társadalmi keresztmetszet bemutatására törekedtem, amely valós élethelyzetekkel ábrázolja a huszadik század végi ember lelki, mentális és erkölcsi dilemmáit. A betétregény szereplői közül csak egyet ismertem személyesen: ő az aradi kommunista napilapnál dolgozott, ahol én is korrektorként dolgoztam. Neki állítottam emléket. Viktor meggyilkolása és a négyemeletes panelház összeomlása valós eseményeken alapul. A többi fikció.

Ha már ennyi mindent megemlítettem, fontosnak tartom megjegyezni, hogy regénytrilógiám darabjainak eltérő a szerkezete, a stílusa és a nyelvezete. Egyrészt, mert nem sorrendben írtam őket. Másrészt életem különböző időszakaiban születtek, amikor lelkileg és hangulatilag is másként tekintettem a világra, és benne önmagamra. Egyik regényben sem tüntettem fel a cselekmény helyét, idejét; nem neveztem meg országot, nyelvet és pénznemet. Az érzelmek és történések univerzalitására törekedtem. Az olvasó azonban könnyen rájön, hogy Ausztriáról, Kanadáról, Magyarországról, Erdélyről és a dollárról van szó.

Íróként számomra mindig az olvasó a legfontosabb. A szakma, a kritikusok mondhatnak jót vagy rosszat könyveimről, nekem az Önök véleménye a mérvadó. Ha elolvasták valamelyik művem, kérem, osszák meg velem gondolataikat! Honlapom, a www.boszormenyizoltan.info oldal főmenüjének borítékikonjára kattintva könnyen üzenhetnek nekem.

Előre is köszönöm, és jó olvasást!                                         

Barbados, 2024. december 28.                                                                 

Böszörményi Zoltán 

1.

„Feledni annyit jelent, mint nem emlékezni a kitörölhetetlenre” – lépett az ablak elé Zénó.

Zaklatott volt. Nyugtalan. Kétségbeesett. Mint akit cser­benhagyott a világ, akitől elpártolt a sorsa. Üresnek érezte magát. Mint akinek nincs már jövője, nincs több terve. Nem vár rá újabb harc, új csatatér.

Semmi sem vár rá.

Kinézett az ablakon.

Holdfényes éjszaka tündökölt odakinn. Csavargó szél kapaszkodott a fák lombjába. Épp csak megrebbentek, összeölelkeztek a levelek.

Egy-egy gépkocsi fényszórójának kévéje suhant végig az úton.

„Ha szélesre tárnám az ablakot, megérinthetném az éj puha, sötét bársonyát. Érezném ránctalan testét, az est húsából törött csontként kimeredő, elrontott életemet. Ami még itt van.

Enyém.

Még hallom lélegzetem.

Még enyém a csend vizébe mártózó arcom.

Még látom, ami körülvesz. A tájhoz simuló gondolataim itt lüktetnek belül, a halántékom mögött.

Minden szelíd körülöttem. Mégis, mintha viharban állnék” – gondolta, és erőteljes mozdulattal kitárta az ablakot.

Esőcsepp hullott a kezére.

Jegesnek érezte.

A következő cseppek, mint a parázsból szállt szikrák. Hatalmas máglya lobogott benne.

És tűz volt odakint is.

 

2.

Tamás úgy lépett fel az autóbuszra, mint kezdő színész, akinek a sors kifürkészhetetlen akaratából élete nagyjelenetét kell eljátszania. Bár idegszálai pattanásig feszültek az izgalomtól, ráérősen araszolt előre a busz hűvösében.

A ködös, nyirkos reggelből kiszakadva megmártózott a jármű száraz levegőjében, mint aki már az új hazába ért. A biztonság magasztos, szent földjére.

A remény ízét kóstolgatta. A kifürkészhetetlen jövő testét tapogatta. Máris a váratlan események sodrásában találta magát. Legalábbis így érezte, így folyt át gondolatain a jelen: az idő kristálytiszta vize.

Kényelmesen dőlt hátra a harmadik sor székében. Úgy ült le, mintha naponta ismétlődő rituálét követne. Mögötte a többiek hangosan, vitatkozva lépegettek a busz keskeny fo­lyosóján. Mindenki a legjobb ülőhelyet kereste, ahonnan az ablak előtt elsuhanó világ va­lamennyi rezdülését figyelemmel kísérheti. Ellesheti, emlékezetébe vésheti az odakint apró mozzanatait, és ha majd egyszer fel kell idéznie, kéznél legyen az utazás egész regisztere: hangulata, látványa, feszültsége, egye­disége.

Az épület előtti térről lassan, méltóságteljesen, a jár­da melletti mélyedésben alig észrevehetően huppant a fehér autóbusz, majd jobbra kanyarodott.

Az arra járó lágerlakók integettek. Búcsúzóul magasba emelték karjukat, mintha a buszban ülők szavakba nem önthető szabadságvágyának beteljesülését ünnepelnék.

Mint akik bizton tudják: a távozókra izgalmas kezdet, friss remény vár.

Tamást is megérintette az integetők együttérzése. „Talán így búcsúztatták Odüsszeuszt is, amikor kihajózott Ithakából” – gondolta.

Azon a reggelen kivándorlók újabb csoportját szállította az egykedvűen zötykölődő, behemót jármű. Megannyi sorsot megannyi cél felé. Az amőbajelenből egy másik, képlékeny jelenbe. A bizonytalanságból egy másik, biztosnak hitt bizonytalanságba. De ezt akkor az ablakon kitekintők egyike sem tudta. Talán sejtették, még­sem fogalmazódott meg bennük ennyire élesen és tisz­tán. Mással foglalták el magukat. Az ismeretlentől való szorongás rakott fészket bennük.

Gondolataikat szabadjára engedték.

Figyelmük a jelen apró történéseire irányult. Majd az alig hátrahagyott múlt kísértette meg őket, a lágerben eltöltött hónapok emlékei, az ott szerzett fájdalmak. Pe­dig felejteni akarták, meg nem történtté tenni azt, ami volt.

A repülőtér bejárata előtt libasorban követték egymást a buszból kiszállók. Többnyire fiatal nők és férfiak. De akadt közöttük egykét elmaradozó gyermek is, akiket minduntalan nógatni kellett és rendre inteni, megmagyarázni, mennyire fontos, hogy el ne veszítsék egymást. Ha elkószálnak, nélkülük nem száll fel a gép, nem indulhatnak el a nagy útra. „Jövő sincs nélkülük” – gondolta Tamás, amit pillanatok múlva ki is mondott az egyik farmerszoknyás fiatalasszony.

Kis emberszigetet alkotott a csoport.

Negyven év körüli, fehér inges, kék nyakkendős is­me­ret­len férfi jelent meg előttük, kezében degeszre tömött aktatáska. Megjelenése hasonlított egy hivatalnokéra, akinek szigorúsága nem tűr ellentmondást, szűkre szabott idejével pedig nem szabad visszaélni. Mozdulatai kimértek, színpadiasak voltak. Szúrós tekintetével ráérősen pász­tázta az arcokat. Mint akinek aznapra nincs más feladata. Meg­várta, míg itt is, ott is elhal a szó, amíg a gyermekek is rászegezik megszeppent tekintetüket.

Csak aztán intett, hogy kövessék.

Gyűlésteremnek beillő helyiségbe érkeztek. Halk tár­sal­gás közben – mert a szó újra feléledt – foglaltak helyet a katonás rendben álló székeken. A férfi színtelen szavakkal üdvözölte a jelenlévőket. Mondatai végén hangját kissé megemelte, hogy közlendőjének még nagyobb súlyt adjon.

Pontról pontra elmagyarázta, mi következik.

Táskájából sárga borítékokat rakott az asztalra. Egy­más mellé helyezte őket. Az első borítékból kisebb papírköteget halászott elő. Az iratok közül barnás, út­le­vél­szerű dokumentumot húzott ki. Szétnyitotta, felolvasta a széken ülők egyikének nevét. Majd egy másikét.

Amikor szólították, Tamás gyors mozdulattal emelkedett fel a helyéről, határozott léptekkel indult az asztal felé. A hivatalnok arcába nézett. Egy röpke pil­la­nat­ra összefonódott a tekintetük. Aztán Tamás át­vette a fe­léje nyújtott útlevelet, a bevándorlási engedélyt, a határátlépési nyilatkozatot, a repülőjegyet, a bevándorlási meghatalmazottak névjegyzékét és a hivatalok címlistáját. Ügyesen visszacsúsztatta mindegyiket a nagy, sárga borítékba, majd kezet fogott a férfival. Csak a helyére visszaülve vizsgálta meg papírról papírra a boríték tartalmát. Ellenőrizte az adatokat a barna fedelű útlevélben.

Nevét ékezetek nélkül írták be.

Fényképe láttán keserű mosolyra húzta ajkát.

A kép lágeréletének elején készült. Felelevenedett benne az ideges rohangálás emléke, amikor bevándorlási kérvényeket töltött ki, szaladt a sarki fényképészhez, mielőtt be­zárna az üzlet. A képről sovány, szomorú arc nézett rá vissza. Vizsgálódás közben tekintete megakadt az útlevél érvényességét feltüntető dátumon. 1984. július 30. Harminc nap múlva lejár – állapította meg keserűen. – Nehogy megforduljon a fejemben, hogy visszatérjek – gondolta.

A következő pillanatban azt is észrevette, hogy az állampolgárság-rovatba a kettőspont után ezt írták: „STATELESS”.

Mintha mellbe vágták volna. Nagyot nyelt.

Újból elolvasta a nyomtatott betűkkel írt szót. Ízlelgette, próbált hozzászokni a jelentéséhez.

Végül is, ha valakinek nincs hazának nevezhető valamije, az igenis: hontalan – futott át rajta a szívet szorongató fájdalom, a felismerés döbbenete.

Eddig nemigen töprengett semmilyen valóságon, minden erejével a jövőépítésre koncentrált. Arra, aminek nincs köze a jelenhez, és nem is kapcsolódik hozzá, ha­csak nem úgy, mint életének folytatása. Mint valami pont utáni pont az időben. Amit nem lehet kikerülni vagy átugrani. Csak ül ott, egymagában, egy másik pontra vár, valamire, ami elkövetkezik, és amiből történelem lesz. Amit feljegyez­hetnek a krónikások, ha egyál­talán lesznek még.

Életrajzában, ha valamikor megírja, a kivándorlás bizarr, furcsa, netán érdektelen mozzanat lesz majd csupán.

„Szóval hontalan vagyok” – gondolta.

Az útlevelet és a repülőjegyet különválasztotta a többi irattól, és belső zsebébe csúsztatta. Most már minden összejött az utazáshoz.

A borítékok lassan elfogytak az asztalról.

– Kérem – szólt ekkor keményen a hivatalnok –, mindenki nézze meg a jegyén feltüntetett beszállási kapu számát! Legyenek ott az indulás előtt legalább negyven perccel! Ne időzzenek a duty free boltokban, nehogy lekéssék a járatukat!

Mintha szavai elfogytak volna, szünetet tartott, mély lélegzetet vett, aktatáskáját maga elé húzta, vis­sza­kat­tin­totta a zárat, és ünnepélyesre sikeredett hangon mondta:

– Jó utat kívánok önöknek! És sok szerencsét, boldogságot az új hazájukban! – Majd padlóra szegezett tekintettel, gyors léptekkel elhagyta a termet.

Az asztalon, ahol az imént a sárga borítékok tornyosultak, tenyérnyi dermedt fénytócsa ragyogott.

Itt is, ott is hangok keltek, egyre erősebben visszhangzott a terem: Köszönjük, köszönjük, köszön…

*

A biztonsági kapu előtt többen várakoztak. Tamás beállt a sorba. Kis műbőr táskájába néhány személyes dolgot csomagolt, és mellettük egyetlen, a lágerben születésnapjára kapott könyv, Goethe Faustja lapult.

A motozásnál mindent rendben találtak. Csak az iratait és a jegyét kezelő férfi emelte rá a tekintetét úgy, mintha azt mondta volna: „Szóval hontalan vagy, te jómadár!” Ám lehet, csak neki tűnt úgy, hogy a másik ezt gondolta.

Amikor az útlevélvizsgálatra került sor, a határőr hangosan, hogy a Tamás mögött állók is hallják, nyomatékkal jegyezte meg:

– Uram, remélem, tudja, hogy az útlevele csak egyszeri kiutazásra érvényes. Nem jogosítja fel újabb belépésre az országba!

Tamás tudta, ez nincs így. Megesett már, hogy a kivándorlók közül hetek múltán néhányan mégis visszatértek, és az érvényben lévő rendelet ellenére beengedték őket a lejárt útlevéllel is. Egy ilyen esetről – teljesen véletlenül – ősszel szerzett tudomást.

Talán szombat dél körül lehetett, mikor a táborban a rendőrök bekísértek a szobába egy megbilincselt, kurtára nyírt, szőke fiút. Barna bőrdzsekit viselt. Nagy, aranykeretes nap­szemüveg ült az orrán, las­sú mozdulattal vette le, és helyezte maga elé az asztalra. Akik behozták, azt mondták, valahonnan a tengerentúlról érkezett.

A fiú tekintetében rémület látszott. Egy szót sem szólt. Csak ült a fejét leszegve.

A késő délután is az ebédlőasztal mellett találta. Aki a terembe belépett, annak – a szűk hely miatt – meg kellett őt kerülnie. Már órák óta ült ott. Kezét az ölébe ejtette.

Este azonban, mint aki titkos jelet kapott, hirtelen megelevenedett, kenyeret, sört kért, és mesélni kezdett. Ömlött belőle a szó. Tengerentúli tapasztalatairól beszélt, arról, hogy egyszer huszonnégy órán át alvás nélkül dolgozott, mert az automata kávécsomagoló gépet nem volt szabad megállítaniuk. Ezt szigorú utasításba adták. Így egyikükben sem került annyi bátorság, hogy megnyomja a vészgombot, pedig a megállás nélkül ledolgozott huszadik órában már mindegyiküket látomások kerülgették. Egymáson röhögtek, és úgy tettek, mint aki végkimerülésben összeesik. A végén már nem is a géppel törődtek, hanem egymást támogatták, a kávéscsomagok meg egyre csak hullottak, le a földre, egymás tetejére, kis dombot alkottak, mire bejött a tulajdonos.

Nos, az a fiú mondta, hogy érvénytelen útlevéllel érkezett.

Ez az epizód jutott Tamás eszébe az útlevélvizsgáló előtt. Arra, hogy nem térhet vissza, semmit sem válaszolt. Nem akadékoskodott. Bólintott, mint aki helyesli, amit a mindenkori hatalom képviselője kijelent.

Már csak a csillogóvillogó üzletsorok maradtak. Tamás úgy tett, mint a tehetős, csatlakozásra váró utas, aki vásárlással akarja elütni az idejét. Ha meglát valami érdekes, szemet gyönyörködtető holmit, csecsebecsét, van miből és kinek megvásárolnia. Meg is állt az írószerbolt előtt. Kedvelte a kisebb-nagyobb töltőtollakat, irónokat, ceruzákat. Mivel sokáig nézelődött a kirakat kivilágított ablaka előtt, az elárusítólány kijött az üzletből, és felajánlotta a segítségét.

– Ha bejönne – tessékelte –, mutatnék önnek néhány most érkezett, kézzel gyártott egyedi példányt – majd gyors pillantással végigmérte. Megnyerőnek találta a szürke öltönyös, magas, szelíd homlokú fiatalembert. Tamás riadtan gesztikulált.

– Csak nézelődöm, nem áll szándékomban vásárolni. Különben is – hirtelen pillantást vetett az órájára –, igyekeznem kell, mert indul a gépem – tette hozzá sietve. A lány láthatóan bánta, hogy nem ismerheti meg közelebbről a csinos idegent, vállat vont, sajnálkozva hagyta ott.

Útban a beszállókapu felé a könyvesbolt előtt haladt el. Szeme sarkából pillantott vissza a kirakatra. Néhány lépés után megfordult. „Hogyan is hagytam volna ki ezt a lehetőséget?” – feddte meg magát.

Sokáig nézelődött a színes folyóiratok, a tarka könyvek között. A többnyelvű kiadványok polcán aranyozott betűs, fekete fedelű regényre bukkant. Belelapozott. Az első két oldalt el is olvasta, és miután meggyőződött róla, hogy van nála elég pénz, a kasszához lépett.

---

Kapcsolódó anyagok:

Boldog Zoltán: Védőborító mögötti sorok

(recenzió)

Egy kiadói propaganda olyannyira képes tönkretenni egy regény befogadását, hogy a szakmájához némi lojalitással viszonyuló recenzens pironkodva meg sem idézi az ominózus reklámfogást, de jelentőségénél fogva tudomást sem vehet róla.

Az éj puha testének erényeit már-már elnyelte a szerzőhöz kapcsolt hírverés, amely nem látva túl a borítón belekapaszkodott a rég lecsengett szenzációba, hogy létezik egy ember, aki időt, tehetséget és pénzt áldozva az irodalomra a mecénás mellett más arcát is megmutatta immár sokadszor. A három közül az utolsóról esett szó leggyakrabban a kritikusi szakmán belül is, ugyanúgy, mint a tömegsajtóban, ahol néhány kivételtől eltekintve szintén túl erősnek bizonyult a védőborító, túl vastagnak a kötet.

Az éj puha testének megdöbbentő vastagsága talán sokakat visszatarthat a szöveggel való foglalkozástól, de a hasonlóan impozáns Nádas Péter-kötetek többségéhez képest a cím ígéretéből következően nem kapunk lelkünkre aggatott súlyos terheket. Ennek ellenére könnyed olvasmánynak sem nevezhetjük a magában is rétegzett és rétegzettségében is megnyerő nagyregényt, amely a folytonos késleltetéssel, a pattanásig feszített történetek végső ponton való összefűzésével izgalmas olvasmánynak ígérkezik a legkülönbözőbb érdeklődésű könyvbarátoknak. Az éj puha testének felszíne románcot, krimit, kalandregényt és a levélregények modern változatait ötvözi, miközben a szöveg mélyrétege a filozófia mindennapi kérdéseit szövi a történetekbe.

A felszín alatti egzisztenciális kérdések a mennyiségi szempontok mellett is nagyregénnyé avathatják a szöveget, amelyben az egzisztencia nemcsak filozófiai értelemben, hanem a mindennapiság szintjén is megjelenik. Böszörményi Zoltán regényének szereplői nem idealizált hősök, akikkel azonosulnunk vagy akiket elutasítanunk kell. Tamás, az új világba tartó menekült és Zénó, az üzletember sorsa a regényvilág keretei között ugyanazt a magatartást követeli meg: megdolgozni a boldogulásért. Így talán mindkettőjük története példázat is, mint ahogy a történet egészében azt fedezhetjük fel, hogy senki sem tétlenkedik. Mindenki a helyén van, végzi a dolgát, még a politikus is. Ha pedig a példázat sugallta imperatívuszt kellene mondatba foglalni, valahogy így hangozhatna: találd meg helyed a világban!

A teljes recenzió ide kattintva olvasható.

Megjelent: Kalligram, 2009/5.

*

Széles Klára: A tapintható és a tapinthatatlan

(recenzió)

Okkal gondolhatja az olvasó, hogy valamennyi történet közös centruma egy-egy végzetes férfi–nő kapcsolat. A regényalakjai nem paradicsombéli Ádám-Évák. Az író nem tagadja, de nem is igazolja tilalomfák semmibevételeit. Élére állítja a bűnösség vagy ártatlanság kérdéseit. Regényeiben fokozottan élhetjük át, halálos vagy bocsánatos vétkekkel találkozunk-e?

A kritikus becsukja a regény fedelét. Mintha egy kellemes, gondűző krimit olvasott volna. Krimit? Hát azt is. Nem is akármilyet. Mikor végre megtudjuk, ki a gyilkos, s igazán az, akire legkevésbé számítottunk, még mindig titok marad az: kik ölték meg a gyilkost? De ez a titok már érdektelenül vész homályba. Hugó, a város polgármestere és felesége: Nina, köztiszteletben álló házaspár volt és maradt. Erkölcsi tekintélyük a nagyközönség számára töretlen, holott történetük kezdetétől egyre fokozottabban élik át a jóvátehetetlen törések, botrányok állandó esélyeit. Összeomlik egy lakóház. Felelős-e a polgármester? Hiszen az építés, a geológiai és műszaki mulasztások idején még nem ő volt a város vezetője. De hozzá érkeztek a lakók panaszai! Ezekre pedig nem válaszolt, nem intézkedett. Efféle bűntudat és önmegnyugtatás borotvaélén billeg a történet többi bonyodalma, fordulata is ebben, az elsőként kiemelt történetben. Középpontba kerül korunk egyik, sokat vitatott kérdése: bűntény-e a homoszexualitás, biszexualitás gyakorlata, avagy az emberlét végtelen változatainak egyik természetes jelensége, az őskor, ókor óta? Az író nem játssza az erkölcscsősz szerepét. Mint másutt is a regény során, fölöttes hatalomnak vallja, látja a természet sokféleségének megfejtetlen zugait. A szereplők véleménye, vagy inkább viselkedése pedig tág skálán mozog: a mérlegelés nélküli elfogadástól az önmagát elítélő végletességig. Egy regényt olvasunk-e avagy többet?

A teljes kritika ide kattintva olvasható.

Megjelent: Új Könyvpiac, 2010. február

*

„Az írás nem laboratóriumban készül, hanem a mágia törvényei szerint”

Bege Magdolna Interjúja Böszörményi Zoltánnal

Böszörményi Zoltán 2008. október végén megjelent új regényével, Az éj puha testével egy rendkívül jól megkomponált, izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedő kötetet tett le az olvasó asztalára. Megírása időben 18 hónapos munkát jelentett. De hogyan is történik mindez, hogyan születik meg egy ilyen mű, mit rejt, miből is áll az írói laboratórium, erről faggatta a szerzőt Bege Magdolna.

– Amikor eldöntötted, hogy regényt írsz, hogyan fogtál neki? Volt egy felkészülési periódus, és ha igen, az miből állt?

– A regényírás szinte gyermekkoromtól foglalkoztatott. Huszonévesen meg is írtam az első regényt. Egy délután újraolvastam. Teljesen kiábrándultam belőle. Nagyikám éppen begyújtott a csempekályhába. Oda mentem, kinyitottam az ajtaját, s a táncoló lángok közé vetettem a gépelt kéziratot. Azonnal fellobogott a köteg papír. Tíz perc múlva újra a kályhához léptem, feltéptem ajtaját, s úgy bámultam a parázs tetején libegő szürke-fehér hamukötegre, mintha saját testem lenne ott.

 – És ott volt?

– Ott!

De visszakanyarodnék kérdésedhez. A próza mindig is imponált, szemezett velem, szemeztem vele. Ha most visszagondolok, akkor egyértelműen meg kell állapítanom, hogy egész életem csak arra volt jó, hogy felkészüljek a regényírásra. Felkészüljek? Átfogalmazom: hogy felkészítsem magam a regényírásra. Jó és maradandó regényt nem lehet ripszropszra csak úgy megírni. Szükség van egy felkészülési periódusra. Éppen úgy, miként a bort is előbb érlelni kell, hagyni kell, hogy kidolgozza magát, felforrjon, habos legyen, majd leülepedjen, megnyugodjon, s lassan kitisztuljon. A regény anyaga is ekként dolgozik az emberi agyban. 

 – Saját tapasztalataidon kívül, melyek bevallásod szerint Az éj puha teste legtöbb élethelyzetének alapjául szolgálnak, volt-e szükséged külső segítségre?

– A külső segítség fentről jött. Hiszen észre sem vettem miként építkezik, lassan, logikusan és kockánként a történet, szinte önmagát írja meg, én csak a mágia végrehajtója, „jegyzőkönyvezője” vagyok. Azok, akik jobban ismernek, szem és fültanúi voltak életemnek, egyikük sem mondhatja, hogy amit „varázsoltam”, az megtörtént. Csak a megtörtént ízét fedezik fel a szövegben, a valóság sejtmagjait.

– Mi kell ahhoz, hogy jól menjen az írás, milyen környezetben, esetleg napszakban a legkönnyebb az alkotás?

– Az írás vagy megy, vagy sem. Próbálják ezt különféle iskolákban tanítani. Nem tagadom, meg lehet tanulni egy mesterséget, de attól még nem lesz mesterember az, aki megtanulta. Az írás mesterségében van valami sajátságosan bűvös, nem laboratóriumban készül, hanem a mágia törvényei szerint. Az írás általában akkor „megy”, amikor írni kell. Lehet a konyhaasztal mellett, vagy télen a trágya fűtötte meleg istállóban. Nem kell ahhoz Barbadosra menni, például.

– És ha teszem azt egy kávézóban, vagy baráti társaságban jön egy ötlet?

 – Ha lehet, azonnal lejegyzem. Máskülönben nagyon sok ötletem veszett el az évtizedek folyamán, mert nem figyeltem fel rájuk, vagy egyszerűen elkallódtak. Ez most bánt. Nehéz őket újra felhoznom a feledés iszapjából.

– Megosztottad-e valakivel a készülő regény egy-egy részletét, véleményre, esetleg értékelésre számítva? Volt-e ilyen irányú segítséged, buzdítód, lelkesítőd?

– Nagyon sokszor veled is, neked is elmondtam néhány sztorit a készülő könyvből. De másokkal is megtettem ezt. Szőcs Gézával, Weiner Sennyey Tiborral többek között. Amikor nagyon magam alatt voltam, akkor kellett egy kis energia, egy jó szó, akár csak egy észrevétel is jó hatással volt rám.

– Volt-e olyan rész, amely a megszokottnál nehezebben ment, amelyre többször is vissza kellett térjél, amíg olyan lett, amilyennek szeretted volna?

– Ó, nagyon sokszor. Hiszen nem mindig „folyt” ki a szöveg úgy, ahogyan megálmodtam. Keserves dolog, de nagyon sokszor át kellett írnom részeket, találkozókat, dialógusokat, sőt meg kellett változtatnom a történet végkifejletét is. Néha egyszeriből sikerül „elcsípnem”, rátalálnom a megoldásra, másszor csak többszöri nekifutás után.

– Volt-e olyan tényező, ami hátráltatott írás közben, ha igen, hogyan küszöbölted ki?

– A saját életem sokszor annyira megviselt, hogy abba kellett hagynom, képtelen voltam egyetlen sort is leírni. Ilyenkor hagytam, csituljanak el bennem a viharok és érjenek véget a forradalmak, csak minden zavaró körülmény kizárásával tudtam újra az írásra koncentrálni. Idén tavasszal például, olyasmit tettek velem, aminek következtében majdnem lebénultam. Csak erős akaratomnak köszönhetem, s kicsit a szerencsémnek is, hogy tíznapos kihagyással újra felvehettem a munkát, s befejezhettem a regényemet, Az éj puha testét.

– Miért ezt a címet választottad? Volt esetleg más elképzelésed is?

– Nagyon sok címjavaslat volt a tarsolyomban. Egyik sem tetszett. Valamelyik délután, amikor korrektúráztam a kéziratomat, akkor jött ez a címötlet. Kipróbáltam. Megmutattam fűnek-fának. Mindenkinek tetszett.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2008/12.