„Vagy nem maga az élet a legjobb időtöltés?”

„Vitézek, mi lehet e széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” – teszi fel a kérdést Balassi Bálint Egy katonaének című versében. Mi is feltehetjük ugyanezt a kérdést Balázs Attila A déli végekről című irodalomtörténetének olvasásakor. Bár Balázs Attila már nem török ellen harcoló végvári katona, hanem kisebbségi sorsra ítélt magyar író az egykori határőrvidéken, a ma Szerbiához tartozó Vajdaságban. Annak magyar irodalomtörténetét veszi számba új kötetében. A magyar kultúra ötágú sípjából az egyik sípocskának – hogy Illyés Gyula közkeletű metaforáját idézzük –, annak is egy darabkájának a históriáját meséli el.

Valószínűleg sokan bajban lennének, ha a vajdasági magyar irodalomról kérdeznék őket. A legtöbb embernek legfeljebb annyi ugrana be, hogy Kosztolányi és unokafivére, Csáth Géza Szabadkán született. Az irodalom berkeiben járatosabbaknak talán eszébe jutna Sinkó Ervin, az Optimisták című regény szerzője vagy a Kádár korban félig-meddig tiltott gyümölcsként az avantgárd irodalom fellegvárának számító Új Symposion, benne Ladik Katalinnal, Tolnai Ottóval, Sziveri Jánossal, Végel Lászlóval és Gion Nándorral.

Pedig a vajdasági magyar irodalom messzi múltra tekint vissza. A XIV. század második felében a Szerémségben született Újlaki Bálint és Pécsi Tamás, akiket az első, csaknem teljes magyar nyelvű bibliánk, a Huszita Biblia fordítóiként tartunk számon. Majd a századelőn, a magyar novellairodalom aranykorában két olyan író is kötődik a Vajdasághoz, mint Gozsdu Elek és Papp Dániel. Míg a Karánsebesen, majd Zomborban ügyészként tevékenykedő Gozsdu a tantalosi kínok, az elveszített jobb életlehetőségek utáni sóvárgás sötét világú hírnöke, addig a Vajdaságból a székesfővárosba elszármazó újságíró, Papp Dániel tündéri realizmussal tekint vissza szülőföldjére. De igazából Trianon után bontakozik ki az önálló vajdasági magyar irodalom, az anyaországtól való elszakítottság szülte kényszernek köszönhetően. A Szenteleky Kornél alapította Kalangya egyszerre tartotta feladatának a délszláv, valamint a magyarországi irodalom legmodernebb törekvéseinek megismertetését az olvasóközönséggel, illetve a saját írógárda kinevelését. Fontos kiemelni, hogy innen indul Herceg János és Csuka Zoltán, akik a második világháború után irodalmárként, műfordítóként sokat tettek a szerb irodalom magyarországi megismertetéséért. A második világháború után a HÍD folyóirat folytatja a Szenteleky által elkezdett modellt. Majd ennek ifjúsági hetilapjából nő ki az Új Symposion, közkedvelt nevén Szimpó, amely a magyar neoavantgárd nagyhatású fóruma lesz.

A HÍD szerkesztői közül ki kell emelni Bori Imre nevét, aki Jugoszlávia szétesése után a legnehezebb háborús időben is ébren tartotta a lapot, s aki egyben az Újvidéki Egyetem magyar tanszékének legendás professzora is volt. Olyan könyvek szerzője, mint A jugoszláv magyar irodalom rövid története vagy az általa szerkesztett Irodalmunk kiskönyve című színes válogatás, irodalmi szöveggyűjtemény. Balázs Attila egykori hallgatóként idézi meg tanára szellemét. Egyrészt irodalomtörténetét Dr. Bori Imre emlékének ajánlja, másrészt folyamatosan felidézi az előadásain elhangzottakat, illetve hivatkozik irodalomtörténeti munkáira. Balázs Attila számára a másik origó, referenciapont az Új Symposion öröksége. Mint a lap egykori munkatársa, rá is hatással voltak a neoavantgárd, posztmodern irodalmi törekvések. Szubjektív irodalomtörténete így sok rokonságot mutat a szintén a posztmodern irodalomból táplálkozó magyarországi szerb író, irodalomtörténész Milosevits Péter A szerb irodalom története című munkájával.

Balázs Attila felvállaltan nemcsak szubjektív, hanem alcíme szerint regényes irodalomtörténetet írt. Kötetében ezért sokszor szétszálazhatatlanul keveredik a valóság és a fikció, ahogy ezt maga is vallja:

„Amikor e sorok írója még kisiskolás volt, akkori tanárnője beléje sulykolta, hogy a történelem egzakt tudomány, konkrét dátumok sora, nincs fecsegés, ehhez kell tartanunk magunkat. Amikor a diák nagyobbacska lett, döbbenetére azt kellett hallania a gimnáziumban, ráadásul saját bőrén tapasztalnia feleltetések alkalmával, hogy a történelem tulajdonképpen mese. Nem is história, mint mondák a régiek, nem is történet, amelyre hajlunk mostanában a kifejezések részben árnyalódó, részben szétmázolódó használatát illetően, hanem egyszerűen mese. Mese, mese, mátka. A volt diák azóta a konkrétumok ballasztjának tetemes részétől megszabadulva, suhogó szárnyakra kapva többet regél (dalol, kelepel) talán, mint kellene, miközben azért ama fránya dátumokról sem igyekszik – mint alant sorakozó mérföldkövekről – teljesen megfeledkezni.”

Ám jó érzékkel sikerül elkerülnie a hasonló, szépírók által írt irodalomtörténetek két fő buktatóját, amelyekbe például Háy János is beleesik Kik vagytok ti? című szubjektív irodalomtörténeténél. Műelemzéseiben nem kezd el esztétizálni, nem csap át szaknyelvi, keveseknek érthető, tudományoskodó értekezésbe. Ugyanakkor íróportréiban nem merül el pletykalapok hasábjaira kívánkozó intimitások kiteregetésében. Egy valóban lebilincselően megírt irodalomtörténetet kapunk, amelynek nyelvi humorát jól erősítik Benes László karikaturisztikus illusztrációi. Ritkán szoktuk említeni a kötet szerkesztőjét, ám most érdemes erre kitérni: ez ugyanis Reményi Tamás József utolsó munkája. Akik ismerik és szeretik Reményi József Tarján Tamással írt irodalmi paródiáit, azok számára garanciát jelenthet a neve, biztosítva, hogy Balázs Attila könyvében sem fognak csalódni.

Brian Friel ír drámaíróra hivatkozva, miszerint: „…az emberek azt hiszik, csak a tényeket akarják tudni röviden, de amit igazán hallani akarnak, az maga a történet teljes széltében és hosszában. S amennyiben nem kapják meg, reklamálnak.” Balázs Attila is regényként vezet végig bennünket a vajdasági magyar irodalomtörténeten, amelyet utószóként egy Bozsik Péternek adott interjú zár, bepillantást engedve a 70-es, 80-as évek Új Symposionjának szerkesztőségi világába.

Hogy a címben feltett kérdésre feleljünk: valóban kevés jobb időtöltés van az életnél. Talán csak egy olyan jó könyv a kivétel, mint Balázs Attila irodalomtörténete, amely nemcsak szórakoztat, de remélhetőleg sokaknak kedvet is csinál a vajdasági irodalom rejtett kincseinek felfedezéséhez.

Balázs Attila: A déli végekről. Regényes irodalomtörténet. Kortárs Könyvkiadó – Fórum Könyvkiadó, 2024. Budapest-Újvidék.