Benkő Flórián számított a líceum első tanulójának. Mindenből jeles volt. A nagy teljesítményekhez azonban nem társult karátos jellem. Gőgös, önző és beképzelt lett. Díjakat nyert az országos olimpiákon, de nem érzett boldogságot. 

Gyakran beszéltek róla a tanáriban. 

– Nem vulkánkitörések ezek – mondta a lélektanász kolléga –, hanem a személyiség habzása. Benkő Flóriánnak rossz a kémiája, emiatt nem érzi, hogy az élet véges, ez az érzet nincs bekódolva a szervezetébe. Művészi ambíciók bódulatában él, a halhatatlanság rögeszméje uralja az agyát. Nyilván emiatt vannak a kilengései. 

Akkortájt vált divatossá ez a kifejezés: rossz vagy jó valakinek a kémiája. Mindent így minősítettek: az agy teljesítményét, a szellem pezsgését, a viselkedést, a világnézetet. 

Benkő osztályfőnöke, a román szakos tanárnő, vette védelmébe. 

– Hagyjátok – mondta Gizi néni –, zűrzavaros volt a gyermekkora. Szülei elváltak, ő az anyjánál maradt, aki újból férjhez ment, a mostohaapjával már verekedett is. 

A diákok a szünetekben a széles, hosszú folyosón sétáltak. Flóri zsebre dugott kézzel, megmerevített nyakkal menetelt, és ha valaki megszólította, elnézett a feje fölött. Az átlagnál magasabb volt – 189 centiméter. Barátnőit váltogatta; minden héten más lánnyal tette meg azt a 80-90 méteres távolságot a líceum folyosóján. A kapcsolat időtartamát az határozta meg, melyik lány zengi a legnagyobb himnuszokat a verseiről. 

Penzumot szabott ki magának: minden napra egy vers. Legépelte, és postázta. Vagy nem válaszolt a szerkesztőség, vagy azt javasolták neki, hogy próbálkozzon más műfajokkal. Ő nem tágított, nyakas volt. „Nem lehetnek rosszak ezek a versek” – gondolta, ha a barátnői úgy lelkesednek értük. „Hülye bürokraták ülnek a szerkesztői székekben” – füstölgött. 

Vigaszt a szűk környezetében talált. Kékharisnyák vették körül, bár azt persze nem sejthette, hogy egy szót sem értenek abból, amit ő felolvas, miközben a művészien elkészített frizuráját bámulták, amit az anyja – fodrásznő lévén – reggelente, indulás előtt alakított ki. 

Néha leereszkedett a földi halandók szintjére, és beszédbe elegyedett velük. Rendszerint csak ő beszélt, a többiek áhítattal hallgatták. Nem volt sok értelme annak, amit mondott, de érdekes volt – mint minden halandzsa. 

– Az élet egy folyó – mondta gyakran. – Merre kanyarog, nem lehet tudni, mert az kiszámíthatatlan. Ássunk új medret neki; annyi folyó lesz így a Földön, ahány ember. 

Korán elhatározta, hogy költő lesz. A nemzet zsenije.

A vers a legnagyobb teljesítmény, amire ember csak képes – gondolta. Keservesen küzdött a metrumokkal. Az időmértékes és a hangsúlyos verselés minden műfaját kipróbálta, szabad verset is írt szép számmal. Bukott minden kísérletével. Elutasításon kívül mást nem kapott a szerkesztőségektől. Arra sem gondolt, hogy türelmetlensége és gőgje akadályozza meg az elmélyülésben. Nem tudta kivárni, illetve elérni, hogy a szavak – az elektronokhoz hasonlóan – fegyelmezett, szigorú pályákra kerüljenek. Anélkül pedig nincs vers. 

Kétévi meddő küzdelem után nekigyürkőzött a prózának. Már érettségi előtt állt, s írt szakadatlanul: esszét, publicisztikát, beszélyt, naplót. 

Egy átoktól azonban nem tudott szabadulni, ez pedig a zsurnalizmus volt. Ám akkoriban pontosan az kellett az újonnan megalakult megyei napilapoknak, a zsúrnál, az irodalmi értéket nélkülöző beszámoló, kommentár erről-arról. Nagy volt náluk a kézirathiány, és Benkő Flórián mind gyakrabban és gyakrabban jelent meg.

Az egyetemre már úgy felvételizett, mint a magyar széppróza egyik nagy reménysége. Igaz, ezt csak ő állította magáról, meg a kórusban hozsannázó kékharisnyák.

Kicsit megcsendesedett a filológiai kar önképző körén. Itt már tehetséges kezdők jöttek össze hetenként, kíméletlenül vágták, nyesték egymást, küzdelem folyt egy névutóért, botrányt csaptak a henye, trehány szórend miatt, s egy elkoptatott vagy izzadságszagú közhely kiközösítéssel járt.

A második vagy talán a harmadik héten került sorra ő. Felszólította az elnök, olvasson fel a munkáiból. Negyedóra állt a rendelkezésére.

Amikor befejezte, kínos csönd támadt. Hallgatott mindenki. Végül megszólalt az elnök:

– Barátaim! Túl korai lenne még, ha szokásunkhoz híven trancsíroznánk. Nem ismerjük Flórit, bizonyára más szövegek is vannak a tarsolyában.

– Igen, vannak esszéim, novelláim, regénybe is belekezdtem.

– És a nyelvekkel hogy állsz?

– A románt és a németet anyanyelvi szinten bírom, az angolban kezdő vagyok.

– Javaslom a műfordítást. Szinte a teljes román irodalmat lefordítottuk már magyarra, próbáld meg a fordítottját. Vannak kapcsolataim, segítek elhelyezni a fordításaidat valamelyik román lapnál. Legjobb ujjbegy-gyakorlat különben is a műfordítás, mindnyájan azzal kezdtünk. És például a német próza sem érdektelen magyarul.

Benkő Flórián ürességet érzett a kör ülése után. Egy szó nem hangzott el a felolvasott szövegeiről, s az elnök javaslatát csak fabulázásnak tartotta.

Így telt el az öt év. Az egyetem öt esztendeje. Akadtak apró sikerei, de a remélt diadal elmaradt. A mezőny erős volt, markáns tehetségekkel kellett versenybe szállnia, s meglepetéssel tapasztalta, hogy a lányok sem azért születtek a világra, hogy őt dicsérjék. Sikeres költőnők jelentek meg a palettán.

Aztán ötödévben történt valami, ami végzetesen meghatározta a sorsát.

Ült a kávéházban, arra gondolt, valamikor, az aranykorban nem bújtak barlangjukba az írók, itt, a nyilvánosság előtt koptatták a pennájukat, anekdotáztak, ugratták egymást, barátságok szövődtek. Hátha éppen itt, éppen így tűnne fel ő?

Egy választékosan öltözött fiatalember lépett az asztalához, megkérdezte, foglalt-e a szemben lévő hely.

Természetesen hellyel kínálta, sőt be is mutatkoztak egymásnak.

– Keller Krisztián vagyok – mondta az idegen, és rendelt két konyakot.

Keller kiváló érzékkel irányította ezek után a beszélgetést. Mindenekelőtt Flórián írásairól érdeklődött, meglepően tájékozott volt, különösen a fordításokat dicsérte. Végül megegyeztek, hogy találkozni fognak, legalább hetente egyszer beülnek ide, ebbe az otthonos kávéházba, és beszélgetnek. Keller arra kérte Flóriánt, hozzon minél több írást, ő szívesen meghallgatja, imádja az irodalmat.

A csalétek elérte a célját. És veszedelmesebb csalit nem találhatott volna ki Keller. Végre valaki érdeklődik, végre valakit érdekel az, amit ő hosszú éjjeleken át papírra vet, lelkendezett Benkő.

Keller Krisztián csak annyit árult el önmagáról, hogy a megyei pártbizottság mellett működő kulturális bizottság aktivistája, elsősorban a fiatal tollforgatók útját egyengeti. Persze nem mondott igazat. Valójában szekus volt. Csakhogy a félelmetes titkosrendőrség gyakran álcázta az embereit. Így tett Kellerrel is.

Közeledett az államvizsga. Krisztián megszerezte az engedélyt az egyetemi könyvtár zárt osztályához, így Flórián értékes anyagokhoz jutott, s a diplomamunkáját kiadásra javasolta a rektor.

Most már csak a kihelyezés gondja nyomasztotta Benkőt. A diploma tanári munkára jogosította fel, aminek még a gondolatától is kirázta a hideg. Hogy ő valahol, az Isten háta mögött, sötét agyú nebulókat oktasson? Nonszensz! Azt már nem! Ő alkotásra született, nem akar irodalmat tanítani, inkább ő maga váljék tananyaggá, ha majd kinövi magát, s megírja nagy regényeit.

Mint Lucifer Ádám mellett, úgy állt mellette Krisztián. Ha megmarad az egyenes úton, ha híven szolgálja a pártot, magyarázta neki, ő el tudja intézni, hogy bekerüljön a megyei irodalmi lap szerkesztőségébe.

Egyetlen megkötést tett: jelentenie kell, rendszeresen, írásban jelenteni, ha felforgató tevékenységet tapasztal, ha szidalmazzák a kommunista pártot, ha epés megjegyzéseket tesznek a főtitkár személyére. Tegezve folytatta:

– Választhatsz, Flórián. Vagy Bákó megyében keverik meg neked a csángó menyecskék a puliszkát, vagy itt maradsz a megyeközpontban, s tagja leszel a szerkesztőségnek. Az ország legjobb írói és költői közt élhetsz.

Flórián tudta, hogy ezért a lelki üdvösségét is feláldozná. Akkorra már rég tudta, hogy szekussal van dolga, de már nem akart, s talán nem is lehetett visszalépni. Fenyegetés is elhangzott Keller szájából, miszerint nincs olyan zug az országban, ahová ne lenne bepillantásuk, az Isten háta mögötti iskolákban is ott vannak a rend, a fegyelem, a tiszta öntudat őrei, könnyen megütheti ott is a bokáját, ha makacskodik.

Flórián homlokára így került a billog. Besúgó lett, s ezáltal kiszolgálója a hatalomnak. Ha nem csinálja ő, nyugtatta magát, akkor csinálja más. Ez a rendszer örökéletű, soha nem fog megdőlni, mondogatta magában, mert ideológiája kikezdhetetlen. Ki ne akarná a dolgozó tömegek, a proletár milliók boldogságát?

Benkő Flórián hajója révbe futott. Biztos révbe, ahol nincsenek hullámok. Megnősült, a helyi színház frissen végzett színésznőjét vette feleségül, négyszobás lakást utalt ki számukra a megyei tanács. Gyermekeik nem születtek, mivel egyikük sem akart semmilyen kötöttséget, nyűgöt, csak hivatásuknak éltek.

És természetesen nyitott házasságban.

Flórián először a lap terjesztését vállalta, aztán rovatvezető lett. Ő döntötte el, kinek, melyik írása jelenhet meg. Túlszárnyalta a hivatalosan kinevezett cenzort, mert ő a sorok között is tudott olvasni, s a szerző örülhetett, ha csak visszadobták a kéziratát, és nem hívatták be valamelyik „illetékes helyre”.

A hatalom bódítóbb a legerősebb drognál. Benkő reszketett az örömtől: végre visszaadhatta az egykor kapott pofonokat a sok irkafirkásznak! Levéláradat öntötte el a szerkesztőséget, és ő vagy nem válaszolt, vagy epés megjegyzéseket írt a kéziratok margójára. Érdemi válaszlevelet ritkán küldött, az terhelő munka lett volna, többnyire csak párszavas elutasításokat írt. Hosszabban szinte csak az egyetemi filológiai kar önképző köréből ismert egykori társainak reagált: gúnyosan, lenézően, kegyetlenül.

A főszerkesztői székét a véletlennek köszönhette. Az újságok, a lapok, a folyóiratok rendszeresen hozták első oldalon a főtitkár arcképét, s egy alkalommal a nyomdában véletlenül egy festőművész munkájának a címe került a főtitkár arcképe alá. Országos botrány kerekedett ebből. Leváltották a főszerkesztőt, és Benkő Flóriánt nevezték ki a helyébe.

Hatalmas tér nyílt meg előtte. Minden megyei pártgyűlésre meghívták, évente legalább egyszer részt vett az országos kongresszuson, forródrót kötötte össze a központi bizottsággal, néha magával a főtitkárral is beszélhetett.

Benne testesült meg a hatalom jelszava: a megfelelő embert a megfelelő helyre!

Így teltek az évek, évtizedek. Benkő Flórián elégedetten élte az életét. Sikerek, hatalom. És nők, akik mindig kéjesen szagolgatták.

– Imádom ezt a szagot – áradozott az egyik gépírólány. A hatalom szaga, tette hozzá magában. Benkő élvezte az életet.

Így ment ez egészen az 1989-es forradalomig, minekután rögvest leváltották.

 

Egy évtized múlva Benkő Flórián összegyűjtött műveivel kopogtatott az egyik új kiadó ajtaján. Már majdnem belefogott mondandójába, amikor felismerte a kiadóvezetőben hajdani diáktársát, a régi egyetemi önképző kör egyik legtehetségesebb tagját, akiről úgy hallotta, a Duna-deltát is megjárta. Nem szólt semmit, csak állt, meredten bámult a másikra.

– Jól vagy, Flórián? – kérdezte a kiadó vezetője. Édeskés szagot érzett. Kissé zavarót, de nem elviselhetetlent.

Benkő nem válaszolt, sarkon fordult szótalan, s görnyedten távozott.

– Tudod ki volt ez? – nyitott be az egyik szerkesztő a kiadóvezető irodájába.

– Tudom.

– Mi akart?

– Nem mondta. De, gondolom, kiadót keres magának.

– No, azt keresheti…

A kiadóvezető eltűnődött.

– Mivel foglalkozik vajon manapság?

– Úgy tudom, portás egy iskolában – felelte a szerkesztő.

A megfelelő embert a megfelelő helyre, ötlött a kiadóvezető eszébe a szlogen. Hát, aligha, intette le magát, aligha. Kicsit még érezte az édeskés szagot. Úgy hitte, a letűnt hatalom szaga lehet.