Lovászi Edina dalszerző, énekes, színész és bábszínész. Nevére akkor figyeltek fel az irodalomban, amikor a 2016-os Versmaratonon Papp-Für János megzenésített versével második helyezést nyert. Tavaly Terék Anna versének énekes adaptációjáért és a Gyurkovics Tibor országos versmegzenésítési versenyen díjazták. Novemberben gyerekversekből rendezett jótékonysági bábkoncertet zenekarával.

Humorral teli, „hálószobatitkokat kifecsegő” és megindító pillanatokat is tartogató költészeti esten vehetett részt, aki meghallgatta Simon Adri és Zsille Gábor felolvasóestjét. A kitűnően megkomponált műsor versei szinte minden hangulatot életre keltettek az elégikustól az erotikuson át a kacagtatóig – és még swingeltünk is egyet.

Bár a konkrét költészet gyökerei a reneszánsz képversekig nyúlnak vissza, Campos számára fontosabb a premodern-modern és avantgárd hagyomány. Legfőbb mintáit Mallarmé Kockadobásában (Un coup de dés), Apollinaire Kalligrammáiban (Calligrammes), Joyce Finnegan ébredésében.

Olyankor, az összeérésben összenevetnek,
elgondolják, miért is nincs annál ébb,
mint amikor két izmos férfimetafora
a kopogás ütemére egymásnak feszül.

--- a hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.

nézem az erdőt,
várom a tisztást,
tükörképem
lüktet a holdon.

Ez én voltam mind.
Az a nap. Az a vakság.
Ettől még ez élet.
Ettől még szabadság.

közülünk kivált.
kezdjük gyászbeszéd nélkül
a liturgiát.

Remegnek és szétesnek szembejövő klónjaink,
ahogy jöttek, elmennek, közben az égi óra ing,
féregjárat indul atommagok közepéből.
A szellemnő a gömbön át a mélybe szédül.

Tanulható a lábujjhegyen
hordozott reggel is,
akár a telt pohár egyensúlyozása,
a súlytalanság a matracon.

lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés.

a hirtelen kitárt kar nem
akart magához ölelni senkit.
még magát sem,
nasztaszja filippovna.

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
szürke zongorán

Korszakos vonzódásaim vajon kóros ok-okozatok,
vagy „csupán” az időből kiesett, hiányzó élet-szakaszom
feltárását (és foltozását) kísérelem?…

A létezést az idő apróra tördeli,
türelmes virágok arca szűri át a fényt.
A tengerből páraoszlopok magasodnak
a málladozó ég felé.

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,

S a könyvoroszlánt neked majd kell úgy, valakinek
úgy kell majd megírnia, megrajzolnia szamárcsonttal
a homokba, vagy ollóban, kétágú kalligráf tollban végződő
kézzel, mondatokkal, hogy épp a végét járja

Minka játszásiból kapja meg a Czóbel-békedíjat.
Pislogok, miskolci korcsomában a léha,
léhűtő banda nőtagjait gusztálom,
oda húzódom, ha hatodnap is lére kényszerít.

Mi az, mi szótlanul,
történeteid nélkül
múlik? El? Feléd? Elfeléd?
Elfedéd? feledéd? félmúltadban.