​​​​​​​Az Embert kutató tudományokban, művészetekben tízezer évek óta fokozatosan fedezzük fel természetrajzunkat, lelki működésünket, egészségünk, betegségeink titkos szabályait.

Hitler és pártja kifejezetten irtózik a humanistáktól. A Nyugaton a helyzet bemutatja a frontot nem járt civilnek, a hátországokban harsogott hazafias lózungokkal, a hősire formált katonadicsőséggel szemben, mit él meg a katona a lövészárokban. Hogy nyakig merül a sárban, belefullad a latrinaszagba, éhezik, hogy amikor nem figyel, a patkány lerágja a fülét, hogy az idióta altiszt és az ellenséges gránát másodveszély a lajstromban, az első a folyamatos fertőzés és a morál, a körülmények embertelensége.

A tizenhat-tizenhetedik században külföldön a tüdőbajt, illetve a tífusz bizonyos fajtáját nevezték morbus hungaricus-nak, másszóval magyar betegségnek. Áttekintve a magyar irodalmat, arra kellett rájönnöm, hogy nem ez az igazi morbus hungaricus, sokkal inkább az a krónikus pénztelenség, amelyről annyi írónk és költőnk panaszkodik, s ami csak ritka esetekben gyógyítható, orvosolható.

Négy költő együtt vacsorázik Budapesten. Voltak már korrektorok, balettművészek, cégvezetők, gyárosok, filozófushallgatók, főszerkesztők, disszidensek, doktoranduszok, rózsakertészek, regényírók, drámaszerzők, reklámgrafikusok, sajtmesterek, rakodómunkások, programozók, és ki tudja még mi minden. Persze nem egyszerre, nem mindegyikük, hanem összevissza, s csak ami most így hirtelen eszembe jutott. Ekkor felvetem nekik új kisesszém ötletét: Krúdy és a buddhizmus. Micsoda??? Együtt nevetünk.

Sokáig kerestem ezt követően a hősiesség nevű izét. Lehettem már húsz fölött, amikor rájöttem, másképpen működik az irodalmi hősiesség, másként az élet. Életben az ember fogát kiverik, törik a lába, szeme alja kékül. És nehezen nő ki a fog, múlik a kék, a hős rosszul összeforrt csontja pedig élete végéig előre jelzi az időjárási frontokat. Jó volt tízévesnek lenni. Nem tudni még Recskről, Auswitczről, Gulagról, a statáriális bíróságok tevékenységéről. Semmiről, ami a hősi viselkedés következménye

  S minél inkább megalázottnak, rászedettnek éreztem magam az ő viselkedése által, annál égetőbben támadt fel bennem a bűnre való hajlam. Ki kellett tombolnom magam, elégtételt találni mindama szenvedésért, amellyel vétlenül sújtott a sors. Így történt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és nem is akartam. Annál kevésbé, minthogy egy olyan férfi alakjában került elém, akiről azt képzeltem, hogy az enyémnek épp az ellentéte. Egy piperkőc, egy üres vidéki donzsuán – nekem éppen ez kellett! Mámort kívántam, mert különben belefulladtam volna az elkeseredésbe! Madách Imre Az ember tragédiája c. művének ősbemutatója a Nemzeti Színházban (1883. szeptember 21.)

Tettamanti Béla (akinek még Makón, középiskolai tanárként József Attila egyik szép versét ajánlotta) a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pedagógia professzora volt a negyvenes évek végén. Erős, kis létszámú évfolyam volt a miénk, főleg, miután mi, filozófia szakosok különváltunk a pszichológia-pedagógia szakosoktól – tán összesen tizenhárman. Kollégám volt a költő, dráma- és esszéíró Székely János, Saszet Géza, a kolozsvári Állami Magyar Színház későbbi dramaturgja, Széll Zsuzsa, a budapesti germanisztika tanszék diákjaitól rajongva szeretett-tisztelt tanár, Veress Dániel, számos történelmi dráma, irodalomtörténeti tanulmány szerzője, a sepsiszentgyörgyi színház irodalmi titkára, Incze László, a kézdivásárhelyi múzeum igazgatója…

nyugat-képeskönyv címmel a Petőfi Irodalmi Múzeum (akkor már miért nem petőfi irodalmi múzeum?) vaskos és meglepetésekkel teli albumot adott ki. Alcíme szerint: fotók, dokumentumok a Nyugat történetéből. Az olvasóban olthatatlan kíváncsiság él, hogy belelásson (ez szó szerint értendő: a két szemével) az irodalmi szereplők életébe, még inkább: magánéletébe. Azt gondolom, Eckermann beszélgetései Goethével sokkal nagyobb példányszámban jelennének meg, ha Eckermannak lett volna fényképezőgépe s ha Goethe hagyta volna magát fotózni, miközben ír, vagy a folyóban úszkál, vagy a feleségét ölelgeti.

Azt kérdezi J. J., hogy miért uralkodott el annyira a médiában az interjú. Talán valamilyen műfajelmélet a legfelső polcra emelte? Valaki rádöbbent, hogy ez az igazi?

​​​​​​​Ülök ezen az esten, nézem a plafont, nézem a régi figurákat, tűnődök. Aztán felírok egy kérdést, egyetlen kérdést, ez az én helyszíni tudósításom valamennyi irodalmi estről, amely ma Magyarországon megtörténhet. A kérdés nem jó, nem szép, csupán fájdalmas, furdaló, nyugtalanító, mégpedig ez: „Mi a költészet tétje?”

Jó nap. Babitst nyolc előtt készülődik, és néhány reggeli falat után leballag vendége elé a vasútállomásra. Nem tudja, honnan is tudhatná, hogy vendége nem csak kollégája, barátja, de egyben hentese és mészárosa is. Nem telik el hosszú idő, amikor előkerül a bárd, a csontozó kés, és a közelgő vendég – Gellért Oszkár – meglehetős szakértelemmel forgatja a szerszámokat.

Az Übü királyt 1896-ban mutatja be Jarry. Már az első szóra (Szahar!) kitör a botrány. Meglehet, a szahar olyan különleges botrányszóként üzemel a korabeli Franciaországban (ebben az évben hal meg Verlaine), mint mifelénk, a búbánatos, Kárpátok ölelte gödörben Nagy Imre, vagy a forradalom.

Milyen is valójában Danyi Zoli? Milyen a szerző, aki ír engem? Tökéletes ellentétem. Ha az én íróasztalomon kupacokban állnak a megíratlan esszék tervei, ő egy teljesen lecsupaszított üres szobában néz szembe a fehér papirossal, és vár, hogy eljöjjön annak a szónak a pillanata, csak azé a szóé, mert azt a szót se előtte, se utána leírni nem lehet. És ebben van valami közös igazság, éppen csak várakozni máshogyan szoktunk.

Bóta Gábor, a remek színházi újságíró arra kért, idézzem fel idézhető-röviden, mit jelentett a kolozsvári-erdélyi közönségnek annak idején a színésznő Széles Anna. Eltűnődtem: miért is rajonghattunk oly önfeledten a színpadunk nagyjaiért? Bóta Gábor két sort idézhetett szövegemből egy vasárnapi lapban – olvasóim most hadd lássanak többet belőle.

De semmi. Egy Kossuth-díj az íróként halott írónak (73-ban), és semmi egyéb."Vagy az némította el, hogy másképp kellett volna már írnia, és ő nem tudott. Lehet az is, hogy ennyi volt benne: tizenkét év alatt egész életművét előhívta magából - az elhallgatás oka Sánta Ferenc titka maradt." – írja Varga Lajos Márton a hetvenedik születésnapra készült dolgozatban.

Az emberek meghülyültek. Sem az életet, sem a halált nem képesek ép ésszel kezelni. Mindebből két tétel megfellebbezhetetlen: Faludy György 1910. szeptember 22-én született, Budapesten. És hogy a Krisztus utáni 2006. évben, 96 évesen szeptember 1-én hunyt el. Hosszú élet, teljes élet, keveseknek jut hasonló.

​​​​​​​"Aki a tudomány keresésére indul, az Allah útján jár, egészen hazatéréséig, s érdeme ugyanaz, mint aki a hit harcosaként áldozza föl életét: az angyalok jóakaratúan terjesztik fölébe szárnyukat, s minden teremtmény érte imádkozik, még a halak is a vízben." Ibn Mádzsa

Persze inkább az író-könyvek. Ha nem irodalomként veszem számba a végrendelet-könyvét Testamentum címmel - ugyan miért ne venném - benne olyan - a magyar történelmet meghatározó - ismert figurák végrendeletei, mint Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Petrőczi Kata Szidónia, Bethlen Kata, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Martinovics Ignác, Bessenyei György, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Zichy Mihály, Jászai Mari, Egressy Gábor, Arany János, Munkácsy Mihály, Vajda János, Károlyi Mihály, Görgey Artúr, Tisza István, Herczeg Ferenc, Szabó Dezső. Irodalom ez, a végrendelet irodalom, akkor is, ha nem író írja.

Fejtő Ferenc emlékének ajánlom
(Augusztus 31-én Fejtő Ferenc 100 éves lenne)
A Pallas Páholyban azon az immár régi hétfői napon, mely akkor április 14-re esett, különös filozófiai vita zajlott le életről és halálról; arról, hogy van-e jobb halál is, s mi az ára; miképp áldhat meg bennünket a jobb halál biztos reménye; s vajon igaz-e, hogy amint kialszik bennünk a halál rettegésének zöld-lila őrlángja, az élet élése is boldogabb lesz?

Az Írószövetség budapesti, Bajza útcai klubtermében augusztus 25-én tartotta évi közgyűlését az alakulásakor még Régi Magyar Nemzeteseknek aposztrofált szerkesztők, újságírók mintegy negyven tagú társasága – de a mostani Magyar Nemzet beperelte őket a „régi”-ért, tehát – szellemes megoldás – nem a „régit” hagyták el; mai nevük: RÉGI NEMZETESEK.