a dzsungelben nincsenek tükrök,
csak nálunk, de azt borotválkozásra használják,
nem szembenézésre.

lesz szőlő olcsó lágy kenyér
Dunát rekesztő (nye)remény
szupermarketben bóvli ár-
on átcímkézett Kánaán

A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Merész álom, metafora a szabadság,
színével, illatával magához láncol.

seprik a morzsát az abroszról,
hullik az égről a szürkület.

milyen széles mennyibe kerül
utad mi lebeg mennybe merül
időzőjelét ki sem teszi
párában úszik pityerszeri
alvégek felvégek szájszéle
kékül a zivatar átér-e
erdőn mezőn lóhalálába
hegyoldalog a határtábla

Zöreje vagyok
két frekvencia között
rémálmaidnak.

a válladra száradt, olajos napfényre
gondolok és a lányos, áttetsző testedre,
mikor egész nap az esőt vártuk porban
ülve, és meztelenre vetkőztünk az istenek előtt.

Az istenek közönnyel hullatták vas és
gyémánt könnyeik,
arcukon termőre fordult az idő.

„A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül,
és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban,
hanem a láthatatlanban”.

A mozdony kazánja oltár, ahol
a pap rohanássá változtatja át
a föld méhéből vájt szenet
és vén források vizét,
miközben a gőz és a füst
összezilálja az ég haját.

Párizs háztetői fakón szürkéllettek
az alkonyi fényben. Hajdani szerelmem, mondom, Heartbeat,
ki mindenkit nem
tegezek utánad, azóta

Tíz centavóért vettem a sarkon,
egy ügyetlen kis angyal adta el nekem,
hegyezni-faragni kezdte nyomban,
és máris láttam, milyen erős fegyver.

Ha szerencsénk van, suttogták,
innen is látszik, ami túl van.
Vagy nincs, de visszaragyog,
és kedvére tovább tandorol.

A fehér hómezőben
vérpiros rózsaszál vagy.
Ellentéte
a bennem szunnyadó
szomorúságnak.

csupán a másodpercmutató
lüktet, megbízható metronóm,
pulzál, akár az a vörös lob
a tenyeredben

Asszonyom, hát mit tegyek? –
elme elhagy, terv bedöglik,
minden hűhó mindhiába,
ugrálhatok, le se néz rám,
kötelem csak negyven centi,
talán fölmetsszem a vénám?

Hullámzik bennem a százéves csend.
Soha nem múló ima vagy. Mindig lobogó kiáltvány.
Dogma. A tizenegyedik parancsolat.

Úgy vékonyodik az álmunk,
ahogy nyúlnak az árnyékok,
és szemedben megülnek a lidérces messze- fények,

Reményt koldulni minek?
A koldusok vánkosán is a semmi szíve pihen.
Boszorkák táncát, árnyait tükrözi a liget,
de bárhova nézel,
mindenütt a valóság bizonytalansága vár: