A Csillagszeműeknél ez nem is olyan egyszerű, mert ott nagyon sokfélék vagyunk, nemcsak fiúk és lányok szerint, de kisebbek és nagyobbak szerint is, és én itt inkább a nagyok közé számítok a három évemmel. Mivel mindent én akarok csinálni itthon, az ajtónyitástól, a mikro sütő bekapcsolásáig, ott ezzel nem is volt gond. Pucoltam úgy, ahogy itthon soha. Ám ami ezután jött egy olyan napon, amikor a szüleim itthon szoktak maradni és Csillagszeműek sincs, akkor édesapa megérkezett autóval és mentünk is tovább a rádióba. 

Ünnepek hangulatai között hányódó Barátaim!

 
Nem könnyű velem, de nekem sem magammal, mert mindig mást akarok, mint ami van. Ha pingvineket mutat apa a filmen, akkor nekem halak kellenének, ha táncol velem, akkor rajzolnék, ha édesanya azt szeretné, hogy öltözzek, akkor én minden ruhadarab után futnék egy kört a lakásban. Nem tagadom, ez egy kissé elhúzza az öltözködést, ha éppen indulnánk reggel a Csillagszeműekhez. Így mostanában nagy kísérlet, hogy Apa visz, ő öltöztet, ő diktálja a tempót így arra sincs idő, hogy azt mondjam, hogy ne menjünk óvodába. Rendszeresen már csak akkor jut eszembe a dolog, ha már megérkeztünk. Akkor meg már úgy örülnek nekem, hogy kénytelen vagyok én is nekik. Apa szenti nagyon tudok viselkedni és idegen helyen soha nem vagyok olyan hisztis, mint itthon. Édesapa emlékei szerint ő pont fordítva volt, ő idegen helyen (ami többnyire iskola volt) csinált olyanokat, hogy szegény szüleinek, de mindenkinek égnek állt a haja, és otthon volt csendes és visszafogott. Itthon most is csendes szeretne lenni, de nem hagyom, hogy a billentyűit ütögesse, inkább húzogatom a karját, így nem találja el őket, és mesét követelek. Mert jó, ha olvas nekem, de még jobb, ha filmet talál. A Magyar Népmesék, és a lengyel Reksio (gyengébbek kedvéért Rex) kutyus mellett most Pampalini a nagy vadász vonz, ő is lengyel, bár apa szerint a szinkron Gálvölgyi János legjelentősebb művészi teljesítménye. Félek, hogy apa ezt kicsit másképp gondolja, mint ahogy mondja. Apa szokott hülyéskedni is, hiába szólok rá, hogy ne hülyéskedjen. Nem bír magával, ahogy néha én sem bírok. Igaz, ő nem szokta magát elvetni a szőnyegen, ha baja van, pedig az olyan jó, alulról látni az egész világot, olyan szőnyegszőr magasságból…              

   Édesapa ismét éppen csak hazazuhant Mikulás bácsi érkezésére, mert Csutkai Pötyike kiállítása miatt volt Nyíregyházán, de ebből én csak annyit értettem, hogy sok olyan ember van, akit még nem ismerek személyesen, de édesapáék szeretik őket. Mondta is édesanyának apa, hogy emlékszel, Csutiék fotóztak minket, amikor az esküvőnk volt! És összedugták a fejüket, és akkor én kiabálok, hogy én is, én is, és akkor hárman összedugjuk az orrunkat és öleljük egymást. Szerintem ez a legjobb játék a világon! Én ilyenkor mindig nevetek.

   A Mikulásra már a Csillagszeműeknél készültünk, volt nagy csizma kivágás piros kartonból (tudjátok a piros az olyan szín, mint a Mikulás ruhája, meg a mikuláscsomag) vattával szegtük ezeket, meg a kesztyűket is, de ami ennél is érdekesebb volt, hogy mindannyian kitisztítottuk a cipőnket, a csizmánkat. A Csillagszeműeknél ez nem is olyan egyszerű, mert ott nagyon sokfélék vagyunk, nemcsak fiúk és lányok szerint, de kisebbek és nagyobbak szerint is, és én itt inkább a nagyok közé számítok a három évemmel. Mivel mindent én akarok csinálni itthon, az ajtónyitástól, a mikro sütő bekapcsolásáig, ott ezzel nem is volt gond. Pucoltam úgy, ahogy itthon soha. Ám ami ezután jött egy olyan napon, amikor a szüleim itthon szoktak maradni és Csillagszeműek sincs, akkor édesapa megérkezett autóval és mentünk is tovább a rádióba. Oda én nagyon szeretek menni, mert sok különböző terembe szoktunk bemenni és mindenki ismer a leveleim alapján és a folyosón is körülállnak, és ha apának sürgős dolga van, ekkor Balás Bea néni és Szupper Edit néni a szárnyai alá vesz. Beussal liftezünk, büfézünk, rajzolunk, Edit pedig komolyan elbeszélget velem. Ők édesapa munkatársai, nélkülük azt sem tudná apa, hogy merre induljon. Ezt szokta mondani. De tudjátok meg, hogy ha apa úgy beszélget egy bácsival, vagy nénivel, hogy fülhallgató van a fején és a drót végén egy olyan érdekes szivacsos végű kicsi botocskát tart, hol a saját szája elé, hol a másik ember szája elé, én ekkor végig hallgatok. Tudom, hogy nem szabad beszélni. Erre azt mondják riport és utána megdicsérnek.

   A lényeg hogy most is a rádióba mentünk, de a Márványterembe, ahol koncertek szoktak lenni. Én még ott soha nem voltam. Oda jött a Kaláka együttes, akik nemcsak énekeltek, de meg is énekeltettek minket, sok gyereket és a szüleiket is. A Bőrönd Ödön azóta is a kedvencem, és Gryllusz Dani bácsival külön is elbeszélgettem a koncert után. Ahogyan a Mikulás bácsi által kiosztott csomagok (amiből nekem is jutott) megszemlélését követően külön oda akartam menni a Mikulás bácsihoz, hogy énekeljek neki. A „Mikulás, Mikulás, Öreg Mikulás…” kezdetűt fújtam, mégpedig bátran. Ő pedig köszönte szépen a dalt, bíztatott is, hogy jövőre már a többi versszakot is tanuljam meg. Nem tudom még mi az a versszak, de megígértem.

   Hát ígérjetek ti is minden szépet és jót, Édesanya szerint már a Jézuskát
kell várni, aki hoz nekünk fenyőfát és ajándékot. Nálunk biztos, hogy ő hozza, mert vásárolni nem volt senkinek ideje, mert anya is én is betegek lettünk az ünnepek első felvonása után, apa pedig ápolt és dolgozni járt. Az utolsó két képen a Mikulás ünnepségen Gecse Zille Borbálával barátkoztunk…

   Én pedig egy kicsit nyávogósan kívánok minden szépet: 

Maradok Stefánia Irma, azaz Teci