1990-ben országgyűlési képviselőnek választották, 1990 szeptemberétől a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkáraként dolgozott.

Mivel oktatási elképzeléseit nem tudta megvalósítani, lemondott államtitkári tisztségéről és kilépett az MDF-ből.

1994-ig független országgyűlési képviselőként politizált, majd visszavonult; 1996-ig tagja volt a Nemzeti Demokrata Szövetségnek.

Isten kegyelméből tanárnő

Beke Katát olvasni jó nagyon. Az olvasónak kényszerképzete támad, diák újra, hosszú osztálykiránduláson vesz részt a magyartanárnővel, aki mindent tud, azt is, amit senki. Aki két ismert pont közt kiszámolja az ismeretlen harmadikat. Aki – mielőtt feltennénk a kérdést – jön a válasszal, hogy ne veszítsünk időt. Közben az is világos előtte, a húsz gyerek sok gyerek, sokféle érdeklődés, számtalan speciális kiskör, tehát az előadásba mindig belop egy kis lírai szubjektivitást, kis csalfa polgári ágyat, bizarr messianizmust, hogy az érdeklődést ébren tartsa. Mindehhez különleges, csak a legjobb tanárokra jellemző technika. Okos tanár nem villog. Nem teremti meg hallgatójában a buta fiú érzetét, nehogy reakcióként azt kapja, „de tanárnő, minek figyeljek, amikor a tizedét sem tudom majd soha”? Tisztában van a különbségekkel, a civil indíttatással, a fogadó helyzetével. Nem direktbe’ világít a lámpással, „a szembe” az vakít, hanem kicsit el a szemöldökcsont és a fül mellett. Az ember kénytelen utána fordulni a fénycsóvának.
Tudás, szellem, kellem, elegancia, báj, irodalmi öntet, történelmi vérek és mosolygó személyesség.
   Az, hogy Beke Katát jó olvasni, kiderült a nyolcvanas években az ÉS-ben megjelent harcos publicisztikáiból. Az érdeklődő hagyatkozhatott rá. Beke Kata pontosan diagnosztizálta a pedagógustársadalom és az állampedagógia alapvető betegségeit, meghatározta a lehetséges gyógymódokat. Nem kétséges, ezeknek a korabeli írásoknak köszönhette államtitkári kinevezését, az sem kétséges, ferences-kuruc természetének köszönhette azt is, hogy államtitkárként a tizenegy rendszerváltó év legemlékezetesebb négy hónapját produkálta, amelyre valaha magyar államtitkár képes.
   Az én Itáliám kishúga, a Vallomás, amely a mostani kötet kétötödét tartalmazza, az előző évtized közepén jelent meg. Találkoztam vele. Ismerek néhány szenvedélyes Itália-rajongót, akik évi utazásaik során Szerb Antal Utas és holdvilágával párosan helyezték el a málha tetején, úgy indultak. A Vallomás hatását, érzékeny menetelését látva Észak-Olaszország történelmi városain át, biztosnak tűnt, Beke Kata nem menti meg a nemzet napszámosait a teljes elnyomorodástól. Új szerelmet talált. Azért megjegyezném halkan, a pedagóguscsaládban felnőtt, pedagóguskolónián szocializálódott recenzens morc fogcsikorgatással vette tudomásul annak idején, hogy a pedagógusok védangyalának gondolt nagyasszony milyen fahangon szólt alkalmasint korábbi munkájáról, mint egy elhagyott férjről, aki mellett történtek ugyan szép dolgok, de felejtsük el.
   A fejezetcímek városnevek. Első szemre nem árulnak el sokat. Például azt sem, hogy a könyv – esszé is, regény is, lírai ismeretterjesztés is – olyan kiegészítő dimenziókat alkalmaz a teljesség érdekében, és éppen olyan kiegészítő dimenziókat, amelyek rendszerint hiányoznak a bédekkerekből. Az emberi csőrendszert, amelyen keresztül a látvány eljut a szívhez, az elveszített majd megtalált hitet, a hit táplálta eszményeket, az eszmények határozottságát, finom kétkedéseit. A vándor egyik szent helyről a másik szent helyre vándorol, cipeli magával a szentendrei ferences gimnáziumot, az ötvenes éveket, ötvenhatot, a konszolidáció évtizedeit, nyolcvankilencet az MDF-fel. Viszi hatvan esztendejét, a kora fanyar humorát, szemkápráztató megfigyeléseit, összevetéseit, történelmi párhuzamait. Beke Kata retorikailag zseniális. A párhuzamos ellenőrzés okán lehívtam a netről néhány korabeli parlamenti felszólalását. Ugyanaz a hang, ugyanaz a higgadt tájékozottság. Némelyikre reneszánsz-barokk irodalmi modalitása miatt szinte szó szerint emlékeztem.
   Persze bevallom, a kötet olyan röghöz kötött figuráknak jön jól, akik (mint én) mindig találnak okot rá, hogy maradjanak. Aki nem utazik, azzal jó esetben nem történhet baj. Nem ugrik görcsbe a gyomra a határállomáson, nem csapja be a boltos, nem fosztja ki a tolvaj, nem kési le a járatot, nincs meleg, nem fázik. És igaz is. Tehát meglehet, a könyv az itthon maradó szegénynek, lustának, óvatosnak íródott (túl azon, hogy magának), hogy ne haljunk meg tudatlanul. A kedvetlen milliomos-utazó, a bevásárló-turista soha nem kerülhet olyan közel a mellette elfutó tájhoz, mint én e szenvedélyes-boldog kalauz segítségével. Remélem, nem ítélem meg rosszul: Az én Itáliám az Itália-szerelem önleleplező vallomása, hogy ugyan hagyjuk már őt békén a NAT-tal.

Onagy Zoltán

Beke Kata: Az én Itáliám
Korona Kiadó
280 oldal, kötve, 1590 Ft 

*******************
 

2009. december 2-án, 73. életévében elhunyt

BEKE KATA

író, publicista, volt országgyűlési képviselő és oktatási államtitkár.

Beke Kata 1936. december 22-én született Budapesten. A szentendrei ferences gimnáziumban érettségizett, majd magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett az ELTE esti tagozatán. Közben és utána a Szövetkezeti Könyvterjesztő Vállalatnál dolgozott, majd a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola Kollégiumában történelmet, később a főiskola tanárképző tagozatán magyar nyelvhelyességet, retorikát tanított; ebben az időszakban már oktatási, közéleti témájú írásokat publikált.
   1979 és 1982 között dolgozott a Felsőoktatási Pedagógiai Kutató Központban is, majd 1982 és 1990 között a Kaffka Margit Gimnázium tanára volt. 1988-ban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének alapító tagja volt, ugyanebben az évben belépett a Magyar Demokrata Fórumba, ő szerkesztette a párt oktatási programját.
   1990-ben országgyűlési képviselőnek választották, 1990 szeptemberétől a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkáraként dolgozott. Mivel oktatási elképzeléseit nem tudta megvalósítani, lemondott államtitkári tisztségéről és kilépett az MDF-ből. 1994-ig független országgyűlési képviselőként politizált, majd visszavonult; 1996-ig tagja volt a Nemzeti Demokrata Szövetségnek.
   Irodalmi és publicisztikai tevékenysége jelentős, 1990-től 1992-ig az Új Katedra főszerkesztője volt. Több könyvet írt: Istennek furcsa ízlése van (kisregény); John Bonaventura Pendragon igaz története (elbeszélések); Kasszandra (elbeszélések); Leszámoltam Stanci nénivel? (publicisztikai írások), Jézusmária, győztünk! (memoárok).
   Beke Kata 1980-ban megkapta az Irodalmi Alap publicisztikai díját, 1992-ben a Comenius emlékérmet, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét (polgári tagozat) vehette át.