OZ: Azt mondják (az okosok), írni, szépírni jó akkor kezdeni, miután az író képes lebontani a látott, megtanult rendszereket, és képes újat építeni magának. Úgy érzed, éppen itt tartasz?
   TK: Igen, de másképp el se tudnám képzelni az életemet. Sok mindent láttam, rengeteg hibát elkövettem. Csődtömeg lennék, ha nem lettem volna képes tanulni belőlük. 

Krimi, krimi-irodalom, irodalom?

Onagy Zoltán: Ahhoz a korosztályhoz tartozol, amely korosztály még végigolvasta a gyerekkorát, aki nem keresi a szavakat, anyanyelvi szinten ír. Két út állt előtte pályaválasztáskor, mindkettő humán, tanár lesz belőle, vagy az írott betű – író, újságíró – valamelyik szegmensén találja meg a helyét. Mi döntött amellett, hogy újságíró legyél?
   Tóth Katalin:  Leginkább a véletlen. A pályaválasztás időszakában sok minden akartam lenni, csak tanár és újságíró nem. Végül a komolyzene, s ezen belül az ütőhangszer mellett döntöttem, de ezt túl későn – hét helyett tizenhét évesen – kezdtem tanulni ahhoz, hogy sikerülhessen. Miután beláttam, a kivárás mellett döntöttem. Ez azzal járt, hogy a megélhetés miatt mindenféle, számomra dögunalmas munkát elvállaltam, és közben arról álmodoztam, hogy létezik valami a zenén kívül, ami érdekel. Az áttörést a rendszerváltás hozta el, amikor megismerkedtem néhány újságíróval és megfigyelhettem, hogyan dolgoznak.  
 
   OZ: Mozgalmas életrajz. Végigcsináltad a rendszerváltást követő politikai és gazdasági vircsaft sajtóhaldoklását, aminek láthatóan nincs vége. Aki mindezt szenvedő alanyként, mondjuk úgy, vesztesként élte meg, mit gondol a sajtó világáról? Szerinted nem érne meg egy nagy tanulmányt?
   TK: Dehogynem. Pályakezdő koromban a többség még tudott magyarul, ismerte az újságírás írott-íratlan szabályait, és komolyan vette a hivatást. Most meg… A sajtó részben mindig is üzleti vállalkozás volt, mostanra teljesen azzá vált. Részben elismerik, hogy a tudást meg kell fizetni, ezért ahol tehetik, alkalmaznak valódi profikat, de leginkább olyanokat, akik frissen végeztek valamelyik újságíró iskolában. Természetes, hogy a kezdők olcsóbbak, nem ezzel van gondom. Sokkal inkább azzal, hogy az iskolák is fizetősek lettek, vagyis nem a tehetség dönt. Bárkit felvesznek, aki meg tudja fizetni a tandíjat, és munkát is talál, aki beéri annyival, hogy újságírónak mondja magát, és akad valaki, aki eltartja. Mellettük nem rúghat labdába az, akibe még „beleverték” a szakmát, és ebből szeretne megélni. 
   Ezzel senkit nem szeretnék megsérteni, hiszen biztos akadnak tehetséges pályakezdők, de ritkán találkozom ilyenekkel. Talán a szüleiknek nincs annyi pénzük, hogy elindítsák őket a pályán, talán más a gond.
   A valódi profi újságírót szerintem védetté kellene nyilvánítani, mint a kihalóban lévő állatfajokat. Néhány tucat közülük ott szerepel a profik között, mások itt-ott tengődnek, de hallottam olyanról, aki eladó lett egy használtruha boltban…
   Amit felsoroltam, csak vázlat. A sajtó mélyrepülése valóban megérne egy tanulmányt, abban azonban nem bízom, hogy bárki, aki megmozdíthatná a kisujját, megszívlelné. Abban viszont nem hiszek, hogy a magyarok többségének igényeit kielégíti az, amit a különféle médiák lenyomni igyekeznek a torkukon.

   OZ: Mi vitt el a krimi felé? Bűnügyi rovatvezető helyettesként mindent láthattál, ami szépirodalomként is talált volna magának felületet a kortárs szépirodalomban, hiszen a bűn (és a bűnhődés) minden korban érdekli az olvasót. Bár megjegyzem, a prózaíróé rögösebb pálya.
   TK: Na, „rögök” bőven akadnak itt is… Arra nem tudok konkrét választ adni, mi vitt a krimi felé. Valószínűleg leginkább ehhez van érzékem, bár gyerekkoromban rengeteg krimit láttam és az se kevés, amit elolvastam. A valóság azonban más. Amikor az újságíró hivatást választottam, eleve bűnügyes szerettem volna lenni, de eltelt pár év, mire ezt elértem. Előtte „mindenevő” voltam, és azt is élveztem. Pályakezdőként például lehetőséget kaptam Vermes Évától, a Családi Lap akkori főszerkesztőjétől egy rövid szerelmes regény írására. Romantikus lett, ahogy kell, nagy sikert aratott a családtagjaim és ismerőseim körében. Ez arra sarkallt, hogy „igazi” regényt írjak, természetesen szerelmeset, mert „értek hozzá”. Kiderült, hogy távolról sem, de az is, hogy egy krimit talán össze tudnék hozni. Évek kellettek hozzá, mert közben végre bűnügyi tudósító lehettem, és a munkám mellett nem sok időm maradt a játszadozásra.

   OZ: Azt mondják (az okosok), írni, szépírni jó akkor kezdeni, miután az író képes lebontani a látott, megtanult rendszereket, és képes újat építeni magának. Úgy érzed, éppen itt tartasz? 
   TK: Igen, de másképp el se tudnám képzelni az életemet. Sok mindent láttam, rengeteg hibát elkövettem. Csődtömeg lennék, ha nem lettem volna képes tanulni belőlük.

   Kapcsolódó:

   Tóth Katalin - két elbeszélés

ÖNÉLETRAJZ

Születtem Budapesten, 1967. szeptember 7-én, Tóth Katalin néven. Szüleim 1969-ben elváltak, édesanyám 1971-ig egyedül, utána nevelőapámmal nevelt. Zongorázni óvodásan kezdtem, ezt folytattam hetedik általános iskolás koromig. A zenéhez harmadik gimnáziumban tértem vissza, zongora és ütőhangszer főtanszakon. 
   1991-ben jelentkeztem a Népszabadság Újságíró Stúdiójába. A laphoz ugyan nem vettek fel munkatársnak, de a stúdiót támogató Reformhoz meghívtak külsőzni. Onnan 1994-ben mentem át a Pesti Riporthoz, amelynek bűnügyi rovatánál még abban az évben főállást ajánlottak. Ott dolgoztam a lap 1997-es megszűnéséig. Volt főszerkesztőm, Hámori Tibor még abban az évben megalapította a Riport című napilapot, ahol bűnügyi rovatvezető helyettesként alkalmazott. A lapot anyagi okok miatt pár hónappal később Képes Riport címen hetilappá szervezték át, ahol már csak külsős lehettem. A hetilap szintén anyagiak miatt szűnt meg.
   Újságíró hivatásommal családi okok miatt átmeneti időre szakítani kényszerültem. Így lettem 1998. és 2000. között eladó a Szerencsejáték Rt-nél, majd 2003-ig médiafigyelő a Gy&K Marketing Stúdióban.
   A sajtóhoz 2004-ben tértem vissza; szerkesztő riporter lettem a TV18-nál és a 9S-nél (XVIII. és IX. kerületi televízió, amelyeket egy stáb készített). Pár hónappal azután, hogy tévézni kezdtem, volt rovatvezetőm, Bronesch Ottília (Pesti Riport, Riport, Képes Riport) lehetőséget ajánlott a Belváros-Lipótváros című kerületi lapnál, amelynek főszerkesztője volt. Mivel a távolságok miatt képtelenség volt teendőimet úgy egyeztetni, hogy megélhessek a munkámból, néhány hónap után a tévénél felmondtam.
   A Belváros-Lipótváros 2006-os megszűnését követően sokáig hiába kerestem munkát. 2008-ban lettem a XI. kerületi Rendőrkapitányság sajtósa, majd kisegítő panaszfelvevője, de állásom a próbaidőm végével megszűnt.
   Eddig két krimim jelent meg Kate Van Dyke néven: Csontgolyó (2006., Alexandra), A latin démon (2009., Ad Librum). Mivel álláskeresés közben jut időm az írásra, több kiadatlan kézirat pihen még a számítógépemben.

Kapcsolódó: Tóth Katalin - két elbeszélés