Irodalmi Jelen

Hegedűs Lajos Hunor: „Az elnyomott közösségi tudat szükségképpen irodalomhoz vezet” - Összefoglaló

2009. október. 25. - 09:46

A Szépírók Társasága 2009. október 17–18-án tartotta a VI. Őszi Irodalmi Fesztiválját a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az első napról lapunk közölte Klein László cikkét, most egy közel teljes összefoglalót adunk közre Hegedűs Lajos Hunor tollából a fesztiválról.

„Az elnyomott közösségi tudat

szükségképpen irodalomhoz vezet”

kisebbségi lét gazdagabb lét

Selyem Zsuzsa nyitja ezzel a gondolattal a Határon túl c. beszélgetést, Márton László egyetért vele. Grendel kiegészíti a maga részéről: ő főleg sérelmi motívumokat lát, melyeknek a megmutatása szerinte nem a szépirodalom dolga, mert csak agyoncsapja azt, ott van rá a publicisztika.
Szántó T. Gábor a maga blokkjában szintén említi: zsidósága fontos identitásképző elem, intellektuálisan gyümölcsöző, bár sokszor kétségkívül terhes együtt élni vele. Józsa Márta is erre hívja fel Kiss Judit Ágnes figyelmét: ne feltétlenül arra gondoljon, hogy kisebbségnek lenni egy “pocsék érzés”.

Lengyel Péter Péczely Dóra kérdésére, mit kezd azzal, hogy magyar nyelven ír, azt mondja, hogy talán valóban kicsiny az anyanyelvi egység (bár mihez képest, teszi hozzá), de ez a kicsiny, valami nagyon nagynak a természetes része. Ha egy nyelv, mint pl. az angol elég nagy ahhoz, hogy a saját kultúrájából megéljen, nem szorul kitekintésre, ezáltal valahol szegényebb lesz, nem fogja látni a nagyon nagy egészet. Tehát a kitekintés felszabadít az alól, hogy az ember be van a nyelvbe zárva? – kérdezi P. D., mire L. P.: az angol írónak ugyanúgy az az egyetlen a sajátja, mint a magyarnak, és ezt az értelmes angol ugyanúgy látja, mint az értelmes magyar. Ha a magyart frusztrálja nyelve kicsinysége, az angolt frusztrálhatja az, hogy az ő nyelvét “akárki rongálhatja” (maradjunk annyiban, hogy mindkettő egyformán hülyeség, mert pl. mi az, hogy a “nyelv rongálása”?).

Már az első beszélgetés is azzal zárult, hogy Erdélyben nagyon erős volt a posztmodern-konzervatív szembenállás, “poloska nélkül” általánosan elfogadott gondolat volt, hogy amennyiben nem történik meg a visszacsatolás, Erdélyben a magyar kultúra el fog halni. Hogy ez miért volt/van, Radics Viktória szerint most érdemes lenne újra átbeszélés tárgyává tenni. Arról már Selyem Zsuzsát hallom beszélni, milyen elzárkózó, frusztrált, etnicista az erdélyi magyar irodalom: ha egy egyetemi oktató Wass Albertet kritizálja, az pl. támadásra számíthat. A szembenálló felek közt semmilyen párbeszéd nincs, mindenki azzal vitatja meg a kérdéseket, aki lehetőleg egyetért vele. Ilyen megosztott/leosztott az irodalom intézménye az anyaországban is, tehát innen sem nagyon várható segítség: itt a beszélgetést moderáló Mészáros majdnem hihetően eljátssza, hogy őt milyen borzasztóan meglepi, hogy ilyet kell hallania, nahát, nahát, nahát.
Szerencsére ezután Grendeltől hallunk valami jót is, a Felvidéken inkább ízlésbeli/nemzedékbeli megosztottság van, de a felek azért “köszönnek egymásnak”.

“nincs UV”

Bujdosó Alpár mondja (Határon túl), hogy a magyar irodalom örök lemaradásban van, nekik ott kint Párizsban sose hallott magyar (és nyugati) szerzőkkel kellett megismerkedni, mert addig csak Illyést tudták, Németh Lászlót, Simon Istvánt (a közönségből tudja még egyáltalán valaki, ki volt?, mármint Simon I., teszi fel a kérdést mellesleg).
Grendel: a magyar irodalom mindig is konzervatív volt, mindegy, hogy volt-e diktatúra vagy nem. Bujdosó A. egyetért, a politika és a közízlés valóban, ebben nem különbözött.
Selyem: nem teljesen ért egyet a kiinduló felvetés azon részével, hogy a megkésettség teljesen elvenné az UV lehetőségét, szerinte megkésve is érdemesebb felvenni egy áramlat fonalát, mint egyáltalán nem (a beszélgetés egy későbbi pontján B. A. váratlanul bemondja, hogy jó rendben, mégis van UV).

magyar irodalomtörténet-írás adósságai a diaszpórával szemben

Grendel felvetése (Határon túl), miután B. A. részletesebben is elmesélte, hogy Kormos István volt az, aki 2-3 éves párizsi tartózkodása alatt ráébresztette a Műhelyhez kötődő csoportosulást, hogy a magyar irodalom az valójában Pilinszky, Weöres és egyáltalán, a kintiek irodalomfelfogását gyökeresen átformálta. Grendel szerint a diaszpórának alig volt hatása az anyaországi irodalomra. Selyem itt közbeveti, hogy pozitív diszkrimináció is létezik, az anyaországban komplett intézmények, egzisztenciák épülnek a határon túli irodalom képviseletére, de fogadatlan prókátorként, azaz valójában hasznuk alig van.
Márton László neveket sorol, akik szerinte J. A.-díjat érdemelnének, és Magyarországon nem is ismerik őket – Csokits Jánost leszámítva valóban, én se hallottam még róluk, annyira, hogy lejegyzetelni se birom a neveiket –, illetve megfogalmazza annak igényét, hogy ne csak azt tekintsük magyar írónak, aki magyarul ír, legyen már elég az, ha ő maga személyében magyar, ne fosszuk meg a kultúránkat pl. Agota Kristoftól. Később Závada Pál is elmondja, hogy akad, aki őt szlovák írónak tekinti, egy olyan szlovák írónak, aki, hát istenem, valami baleset folytán magyarul ír, és ezt ő a maga részéről megtiszteltetésnek veszi.

“az egész kultúrát, normarendszert, szcenikát mögé kell tenni”

Grecsó Krisztián dobta be ezt a kérdést, a Háy Jánost (aki beszélt, beszélt, beszélt a többiek helyett is eleget, de inkább saját magáról mint a témáról) leszámítva sajnos teljesen alulmotivált beszélgetőtársaknak, egyből mentegetőzve is, hogy mindegy, mert maga is belezavarodott, de szerintem csak amolyan sorsába beletörődött decens gesztusként, mert a kérdés valójában nagyon is érthető volt és fontos és érdekes, kár, hogy senki nem tartotta további kibontásra érdemesnek, kivéve Gergely Ágnest, akitől megtudtuk, hogy nem mindegy, hogy elmegyek Debrecenbe vagy lemegyek Debrecenbe, és aki szerzett némileg zavart és kínos perceket (ha másnak nem, nekem biztosan) azzal, hogy elmondta, milyen zavart és kínos perceket szerezhet a vidékről szalajtott beszélő pöstön azzal, ha bedobja a társalgásba ama nagy szólásmondást hogy “blablabla mint cigánygyerekben a bontófésű”, sajnos a szellemes hasonlat első fele nem jutott eszébe, csak kb. 10 perc múlva, nyilván addig törte rajta a fejét, miközben a tényleg érdektelen beszélgetés próbált továbbdöcögni a maga módján – amúgy mi a rák az a bontófésű?
A vidékiség-élmény mint nyersanyag hogyan csatolódik vissza az élménygyűjtés helyszínére: ez is felmerült a Grecsó által moderált beszélgetésben, szintén nagyon érdekes kérdés, szívesen hallgatnám, hogyan teszi átbeszéltté egy kompetens társaság, illetve részt vennék ebben magam is, de valamikor máskor, máshol, mert ha jobban meggondoljuk, a kérdés egyáltalán nem “vidékről jött szerző”-specifikus, minden írót, bárhol nőtt fel, tevékenykedik, élményt gyűjt és feldolgoz, egyformán érint, tehát: én ebből a konkrétan a “vidékről a városba”-tematika boncolására szánt csekélyke 55 percből erre most nem áldoztam volna. Persze, ha még ez sincs, akkor végképp miről szólt volna ez a beszélgetés?

kulturális identitás inkább mint vérség

Az Oldalnézet – kisebbségi élmények, identitásvesztés c. beszélgetés (és sőt, talán az egész fesztivál) számomra kétségkívül legérdekesebb, legeredetibb gondolatokat megfogalmazó résztvevője Balogh Robert, egyébként is ő beszél a legtöbbet (a beszélgetés első, kötetlenebb felében legalábbis), ő hangsúlyozza a fent idézett prioritást. Már magával a “mindenki kisebbség” predikátummal sem ért egyet, ami logikusan következik abból, ha tényleg mindenki szabadon “keveri ki” az “identitását képző főbb faktorokat” (ezt éppen Závada Pál mondta ilyen szépen, de nyugodtan mondhatta volna B. R. is). Balogh a vérségi alapú (ön)identitásképzést azért tartja komolytalannak, mert bárkiben ott lehet bármilyen vér, milyen alapon döntenénk egyiknek a javára a másik ellenében, ha akarja, bárki dönthet szabadon úgy, hogy nem tekinti magát kisebbségnek. Szerinte még akár a “véren mókázás” is belefér, elmeséli, hogy “lekorcsozta” őt egy nála nemrégiben megfordult cigány vízszerelő, szemben magával, aki “legalább fajtiszta”, persze mindezt baráti évődésképpen: az ember úgy fel tud lélegezni, amikor ilyet hall, mert mindenki annyira várja már, hogy abbamaradjon végre a monoton ütemes taps, de senki nem meri elkezdeni, és magamban frissen nyert kicsinyke kis külön bejáratú felszabadultságomban elgondolom, hogy GY. F., aki nemrég még a “kocsmai kvaterkázások” közben is betiltotta volna a cigányozást, amivel hajszálnyi közelségbe került az orwelli gondolatrendőrség eszméjéhez, vajon befonná-e a szemöldökét, ha itt lenne és Baloghot hallgatná. Egy pillanatra szikrányi indulat is kicsap, B. R. és Jónás Tamás között, amikor J. T. mond valami “te mint sváb”-ot, és B. R. itt félbeszakítja, hogy honnan veszi J. T., hogy neki sváb identitása van: az ember itt nehéz helyzetbe kerül, természetesen J. T. is elmondta a magáét, amikor szót kapott, és az ember szíve szerint neki is annyira igazat adna, hogy a cigány kisebbségi lét sokkal karakteresebb, mint más kisebbségi létek, hogy semmi olyan bizonytalan körvonalat nem visel el, amilyenről B. R. beszél a sajátja kapcsán, cigánynak lenni olyan, mint egy gravitáció (=kultúra, ami ide a bolygóhoz köt) nélküli bolygón élni, a cigánygyerek, amint megszületik egyből felszáll, és hopp, már nincs is itt köztünk: hát, így valóban nem egyszerű a kultúrát bevenni az identitásképző faktorok közé, de mégis, én nem tudok nem hajlani afelé, hogy bármennyire is tudom, vagy sejtem (honnan is tudnám), milyen kurva nehéz, akkor is, a cigányoknak is, talán az egyetlen üdvös út a Balogh által követett/javasolt stratégia lenne, mint hogy permanensen magamaguk konzerválják ezt a “cigánygyereknek lenni nem jó, szomorú dolog”-állapotot (Jónás mondta így), mintha igazából ragaszkodnának is hozzá valahol, vagy nem tudom.
Azt viszont még el kell mondanom, hogy a Jónás Tamás felolvasta ún. “gyerekversek” voltak talán a legelementárisabb hatással a megjelentekre a fesztivál valamennyi felolvasása közül – rám is. Döbbenet. Szeretem Jónás Tamást.

“az ember sokféle kisebbséghez tartozhat”

Hasonló ellentét bújt meg a Nemek és szerepek az irodalomban c. beszélgetés mélyén, mint Balogh és Jónás között előző nap, még ha ez nem is sistergett úgy ki, sőt, még mintha valami szintézis-félére is jutottak volna a felek; a különutas, aki nem azt adta, amit vártunk volna egy ilyen beszélgetésben, ezúttal Kiss Judit Ágnes, de ehhez előbb még Menyhért Annának kellett felmondania a leckét, amit már sokszor végighallgathatott szinte változatlan formában az, aki forgolódik néha feministák között – aki nem, annak zanzásítva: hogy Magyarországon nincs olyan, hogy női irodalom, nincs hagyománya, nincsenek minták, hogy (a sokszor tévesen egyetlen kivételként emlegetett) Nemes Nagy Ágnes is önmagát erőszakot téve tkp. férfi íróvá szublimálta át magát, és azok a versei, amelyekben mégis nő maradt, életében meg se jelentek, valamint hogy a nőivarú író fiatal korában szükségképpen átmegy azon a fázison, amikor “tapasztalt” férfi kollégáitól azt kell megtudnia, hogy szép, szép, amit csinál, de hát nem komoly, mert “olyan női”, vagyis szembe kell néznie azzal, hogy ő nem tud “komolyat” írni, és ezzel kezdeni valamit (ekkor férfihang a hátam mögött: akkor írjál férfiálnéven, épp csak hozzá nem teszi: „b*zd meg”). Ez most ugyan nem kerül szóba, de K. J. Á.-ról azért mi tudjuk, hogy ő ugye elég későn, 31 évesen “küldött be” verset először, emiatt talán már vértezettebb volt a Menyhért által emlegetett frusztrációk ellen, mindenesetre ő, képletesen szólva, a vállát vonogatta szinte mindenre, ami a kolléganőjének húsbavágó létprobléma: ő amikor ír, semmi zavaró körülménynek nem szabad beszüremleni, annak se, hogy ki férfi, ki nő, lehetne azt is mondani, hogy nőnek lenni előny a pályán, mert abból kevés van (hehe). Azt Menyhért is hangsúlyozta, hogy ő nem radikális feminista, és a társadalomban nem is feltétlenül érzi magát kisebbségnek, de nőként és íróként nagyon is, nőként az irodalomban jelen lenni borzasztó nehéz. K. J. Á. ezzel szemben nem érzi magát kisebbségnek, egy seregnyi téma van, amiről ő soha az életben nem írhat kompetencia híján, de ezzel mindenki nyilván ugyanígy van, ezért, ha érzett is valaha hátrányt bármiben, azt ő mindig saját magából vezette le, neki, például, térlátása sincs, de ő emiatt se érzi magát pocsékul, itt Józsa Márta közbeszúrta, hogy ne feltétlenül gondoljon pocsék dologra, amikor ő azt mondja, kisebbség, mire K. J. Á.: ja!, hát akkor ő akár azért is lehet kisebbség, mert magyar. A világhoz képest. Vagy Európához. Vagy akármi, bármi.
Persze a beszélgetésben részt vett még egy Gerevich András is (Takács Zsuzsa, mint negyedik, kívül maradt, ami nem is csoda, mert természetesen mondott ő is nagyon érdekeset, szerinte ugyanis fél tudattal semmihez nem lehet közelíteni, és ő fél tudatnak azt nevezi, amikor egy szemszög csak saját, azaz egynemű, vagyis minden írónak tudnia kellene mindkét nemet: hát, mivel ő erre képes, nem csoda, hogy fölötte áll mindannak, amiről ez a beszélgetés szól), akit látszólag Menyhért Annával rokonít, amikor arról beszél, mivel jár az ő kisebbségi léte, sőt, Jónás Tamással, mert szóba hozott ő is homofób hangokat, amiket nap mint nap hallani, melegkivégzéseket Iránban, vagy hogy a meleglétet politikai, jogi vonatkozások bonyolítják irodalmon messze túlmutatóvá, és először nem könnyű kihallani, hogy íróként a kisebbséghez tartozást egészen K. J. Á. -hoz hasonlóan éli meg, vagyis nem látja okát, hogy különösebben foglalkozzon vele: a versei egyszerűen csak szerelmes versek, egy-két név, névmás cseréjével hetero szerelmes versként is működhetnének, mert a szerelem az szerelem, ha meleg, ha hetero. Specifikusabban meleg téma még inkább az, amikor arról ír, hogy soha nem lehet családja, de sok hetero férfi is van, akinek x okból szintén nem lehet családja. Amikor J. M. arról kérdezte, hogy szerinte mennyire sodorja peremvidékre, ha valaki egy kisebbség mellé áll, illetve annak nevében beszél, akkor, ezt kicsit furcsálltam, de erre azt felelte, hogy szerinte a melegek nem is alkotnak kisebbséget a köztudatban, mert állandóan ezt a “másság” kifejezést használják velük kapcsolatban – az igaz, hogy a 90-es években, amikor a tolerancia gondolata a világtörténelemben addig példátlanul friss, erős hangokkal megtámogatva jelent meg a közbeszédben, akkor keletkezett ugye ez az új kifejezés, a “másság”, a tolerancia is mint ennek tisztelete lett volna definiálva, de ebbe a másságba akkor még minden beletartozott, amit “tolerálni kell”, idegenek, más bőrszínűek, etnikai kisebbségek, más szokások, gondolkodásmódok stb., de valóban, mára ez a kifejezés a melegek gúnynevévé devalválódott, ami elég nagy kár..., de akkor is megérne egy bővebb kifejtést, G. A. mire gondolt, amikor azt mondta, hogy a köztudat a melegeket nem tekinti kisebbségnek: talán arra, hogy ahogy mondta is, a hétköznapi élete semmiben nem különbözik a nem meleg hétköznapi emberekétől, és az irodalomban sem tud meleg közösségről, és ekkor mondta ki azt a számomra fontos mondatot, hogy az ember sokféle kisebbséghez tartozhat, és ezen a ponton ismertem fel, hogy G. A. és K. J. Á. voltaképpen egy platformon van (azért fontos számomra ez a mondat, mert én kezdem egy igen komoly problémának látni, hogy a köztudat sablonosítja a kisebbség fogalmát: van a cigány, a zsidó, meg a meleg, de hogy száz másik ezektől független okból is érheti az embert joghátrány, diszkriminálhatják, elnyomhatják, megalázhatják, ignorálhatják: veszélyes lenne ezekről nem tudni, és én látom ennek jeleit a társadalomban, sajnos).
De ezzel ez a beszélgetés még nem merült ki:

“a női tematika nyelvi változást hoz”

Nem mindegy, ha valami jól van megírva, hogy a szerző nő-e vagy férfi? Menyhért Anna szerint nem. Létezik igenis specifikusan női tematika, a valóságnak olyan szeletei, árnyalatai, amit a nők tudnak, vagy amit a nők inkább tudnak. A tematika saját hangot, új nyelvet kíván, és a nyelv aztán visszahat a tematikára.
Ezt ki is lehetne tágítani szerintem. Mindenféle más emberi jogok melletti kiállás, az erről való beszéd mind-mind új nyelv megteremtését igényelné. Eddig a világtörténelemben olyan nyelven ment mindenfajta diskurzus, amely nem volt ehhez az igényhez szabott, de ez a nyelv alkalmatlan arra, hogy hebegés-habogás mentesen folyjon akár a feminista, akár az antirasszista, akár bármilyen más tolerancia-beszéd. Ne sajnáljunk akár évszázados kifejezéseket kidobni az ablakon, mit pl. az a szólás, amit Gergely Ágnes behozott: nyugodtan mondjuk ki, hogy rasszista tartalmú, akár a cigánymeggy (=hitvány fajta meggy), a cigánymunka (=silányul elvégzett munka), a cigányútra ment, a cigánygyerekek potyognak az égből stb., stb., stb., nyilván ennek a kívánatos nyelvi változásnak ennél sokkal mélyebbnek és komplexebbnek kellene lennie, ezek csak afféle feltűnő példák, hogy szemléltessem, milyen ellentmondás van a nyelv, amit jelenleg használunk és aközött, ahogy valójában szeretnénk beszélni, majd, egyszer, valamikor.
De nem ez lesz az első forradalmi változás, ahol a munka dandárját az irodalom művelői vitték végbe. Menyhért Annát köszönet illeti, amiért nem hagyta úgy eltelni ezt a 8x55 percet, hogy erről szó se essék.

Hegedűs Lajos Hunor

Kapcsolódó: Klein László: A változatosság gyönyörködtet

Fotók: