Horváth Borbála: Amerikából jöttek, mesterségük címere: író
2009. szeptember 29-én, kedden reggel még nem sejtettem, hogy a délután egytől tartandó Médiapolitika című elméleti órám lesz főiskolai pályafutásom egyik leggyakorlatibb elméleti órája.
Álmatagon sétáltam be az alagsori tanhelyre, ahol zsibbadtságom tetőzendő még át kellett vánszorognom egy másik terembe. A kép, ami ott fogadott, kikapta szememből a mélát, és messzire szaladt vele. Hamar rájöttem, hogy azért változott a helyszín, mert a résztvevők száma nem korlátozódott a megszokott kis csoportomra. A nagy előadó előtt operatőrök álltak kamerákkal és riporterhölgyek mikrofonokkal. „Csőre töltött” eszközeikkel várták, hogy megörökíthessék a pillanatot, amikor Bitó László író találkozik a nyíregyházi olvasóközönséggel.
A terembe lépve ismeretlen-ismerősök izgatott pillantásai fogadtak. Ismerem őket. Ismerem a stílusukat, tudom az érdeklődési körüket, az értékrendjüket, az arcvonásaik sem idegenek, de még sosem találkoztam velük. Balogh Zsuzsával, Hadas Biankával, Nagy Zsófival és Bodor Pállal gondolatban kezet fogtam, gratuláltam az írásaikhoz, megköszöntem, hogy elolvasták az enyéimet is a Klubhálón. Vitatkoztunk még kicsit egy-egy írott eszménken, persze csak gondolatban. Az ismerős idegenek varázsjátéka rögtön megszűnne, ha tényleg megismernénk egymást, talán nem tudnánk ilyen őszinték lenni egymás előtt.
Zöldi tanár úr már a könyvekkel teli asztal mellett álló mikrofonnál volt. Elkezdte a résztvevők köszöntését és bejelentette, hogy Böszörményi Zoltán igazoltan hiányzik, azaz csak késik, mert épp interjút ad a Kelet-Magyarország szerkesztőségében. Balogh Zsuzsa szakdolgozatának témáját Bitó László mozgalmas életútja adja. Hihetetlen átéléssel beszélt a vallásos családregényről az Áldott vagy Káinról. Diurnus nem hagyta szó nélkül a tollforgató előző életét sem, tudniillik a lélekszemek megnyitogatása előtt a valódi szemek fizikai látásával foglalkozott az orvos-író, és kifejlesztette a zöld hályog ellenszerét.
Ettől kezdve babszemnyinek éreztem magam. Alig mertem föltenni a művel kapcsolatos kérdéseimet, amelyek – igazi jó, lélekmegmozgató könyv révén – születtek bőven. Nemcsak bennem, hanem szerencsére a csoporttársaimban is. Mélyreható válaszok hiányát, hatalmas körmondatok fedték, ami egy ilyen régóta a Columbia-egyetemen élő, magyar írónak talán megbocsátható. Ezután Pali bácsi – ahogyan a tanárrá lett diák szólította Bodor Pált - még arra is rávette a meglepett Hadas Biankát, hogy énekelje el nekünk azt a szerb népdalt, amely anno a csillebérci médiatáborban vált kedvencévé.
Majd az író-olvasó találkozó második részében az Örökzöldiként már jól ismert, példaként emlegetett név öltött testet a szemünk előtt. Nagy Zsófia olyan lelkesedéssel és letisztult mondatokkal tárta elénk a közben megérkező Böszörményi Zoltán világutazó, költő és író új regényének Az éj puha testének a fordulatait, hogy rögtön kedvet kaptam az elolvasáshoz. Az alkotó pedig olyan szerényen állt a mikrofon mögé, mintha nem is vendég lenne. Rácsodálkozott ama dolgokra, amik természetesek, és emiatt a legtöbb ember már el is felejt örülni nekik.
„Hétköznapi ember” az image-je, aki Jucival, az öreg Mercedessel jön Budapestről Nyíregyházára, és boldoggá teszi a jó minőségű autópálya. Bár néha kiruccan Barbados-ra, ír egy-egy néhány száz oldalas regényt vagy pár verset, majd hazajön, és egyengeti tovább az Irodalmi Jelen című lap útját, az ifjú pályakezdőknek adva lehetőséget. Mindezt olyan nemes egyszerűséggel és természetességgel, mintha bárki képes lenne rá.
Végül ajándékkönyvek osztogatására és dedikálására került sor. A délután során olyan érzelmek törtek fel bennem, és olyan gondolatáradat indult meg, amit sok kérdésben és néhány ölelésben tudtam csak levezetni. Leszaladtam az előadó kilencedik sorának középső székéből, és megöleltem mindazokat, akiknek meg akartam köszönni ezt az élményt. Vagy emberi emberségük iránti tiszteletemet akartam kifejezni? Föltettem a kérdéseimet is, végül Zöldi tanár úrhoz fordultam, és megköszöntem mindent… Persze, csak gondolatban, mert az írók előtt sorok kígyóztak a kézjegyükért, a vendégek nagy eszmecseréket folytattak egymással, Zöldi tanár úr szintén egy résztvevővel beszélt. Megzavarni nem volt jogom senkit. Úgyhogy fogtam az érzelmi kitörésemet, és beleírtam ebbe a kis beszámolóba.
(Klubháló)
