BLANCHOT - Bölcsészlány olvas - Kalligram. 2009. június.

Be kell valljam, míg bele nem olvastam a folyóiratba, ismeretlen volt a francia szó a címlapon: Blanchot. Talán most már kicsit jobban képbe kerültem, és nemcsak a XX. századi besorolhatatlan francia gondolkodók kapcsán. A Kalligram következetesen zöld-fekete számának címlapján ez is áll: Művészet és Gondolat. Művészet, mert ez a pozsonyi lap szép fokozatosan, türelemmel veszi végig a mai magyar irodalmi és kulturális jelenségek megfigyelését és elemzésést; és Gondolat, mert mindeközben nem hagyja, hogy az olvasó, aki nem tudja, mibe vágott bele, csupán futtassa a szemét a betűsorokon, hanem önálló állásfoglalásra is készteti.

Blanchot

Kalligram 2009. június

    A lap első felében a legkülönfélébb prózai és lírai műveket lehet fellelni, változatosakat nemcsak témában, modorban, de befogadásmódban is; Kezdve Marton László Távolodó mozaikokból összeállítandó levél-fikció-monológjától Bozsik Péter kissé Hrabalra emlékeztető, szokott-szokatlan helyzeteket felvillantó szöveghömpölygetésén át Berta Árpád világoskék elefántjaiig, melyet olvasva például szinte tüsszögünk az ábrázolt magyar vasútállomás porától és a kibomló értetlen és feszült, de mindennapjainkban mégis ismerős párbeszédtől.
De jelen vannak a kortárs Közép-Európa költői is, Edoardo Sanguineti, Michal Habaj, akiknek lírája nekünk talán szokatlan formában használja a nyelvet, de mindenkinek egyenként más és más újat mondhat a világról, ha nem restellünk odafigyelni minden egyes írásjelre vagy szóra. De ne feledkezzünk meg a fiatal mai költőkről sem; László Noémi, Győrffy Ákos, Gerevich András, Nemes Z. Márió lírája nemcsak azért érdekesek, mert a kortárs költészetet villantják fel, hanem azt olyan módon teszik, hogy az üsse is mellbe az olvasót, asszociáljon valami másra, s késztesse arra, hogy olvassa fel az első kezeügyébe kerülő barátnak.
    Aztán mintha egy lapon belüli lap következne, homályos zöld fotókkal keretezve színre lép Blanchot, akiről első körben egy lábjegyzet annyit árul el fél mondatban, akárcsak a lap többi szerzőjéről: kritikus, esszéista, író, a huszadik századi francia irodalom egyik legtitokzatosabb alakja, évszám mellékelve. Hohó, akkor ez egy furcsa alak, akiről fog szólni ezután minden írás, bizonnyal finoman, de ellentmondást nem tűrően adagolva az olvasó elméjébe a róla tudni illő dolgokat. De szerencsére Maurice Blanchot-val nem ez történik. Valóban be lesz mutatva, de elsősorban a saját írásával kezdve, ami máris saját képre és gondolatokra ad lehetőséget. Felbukkan nála egy különös jelenség, melyre eddig nem is igen gondoltunk, egy titok nélküli titkos beszéd, egy űr a világban, mely mindent átsző, s amelyhez csak az irodalomnak van eszköze szembeszegülni. De valóban csak az irodalomnak? Mi hát az irodalom, mit tesz a világban, hogy ennyire fontos nekünk? Blanchot eljátszik a gondolattal, s az olvasót is bevonja a mi-lenne-ha-játékba: ha meghalna az utolsó író...az utolsó művész...mit csinál egyáltalán az ember egyedül, s mit, ha tömegben van? És mire képes az irodalom?
A kísérő tanulmányokból (Németh Marcell, Angyalosi Gergely, Popovics Zoltán) sok minden kiderülhet Blanchot világnézeteiről, s ha figyelmesen olvasunk, titokzatossága megmaradása mellett körüljárhatjuk a tanulmányírókkal együtt a nyelv mibenlétéről való gondolkodást, egy-egy véglegesnek hitt terminus valami mássá való fejreállását, a filozófia és a rá ható illetve általa hatott gondolkodók gigantikus szellemi vitáját. S bár egy szép nagy, zöld, fejjel lefelé fordított Blanchot felirat vet véget a lapban a róla foglalkozó szövegeknek, azért nem múlik el ilyen egyszerűen az olvasó életéből és gondolataiból, mert később könyvajánlóként, de még inkább motoszkálló és megtermékenyítő gondolatokként ragad meg az elmében, hogy utánjárásra, de még inkább önállóságra késztesse az irodalomban járatossá lenni kívánó embert.
    De nemcsak a Blanchot-ról szóló szövegek noszogatnak szellemi mozgásra: a következő tanulmány a Telepről szól, minden irodalmi konnotációjával kezdve, de még inkább a mai internetes és blogtérben lévő kulturális jelenségről. Nem leszögez, hanem nyitott kérdéseket feszeget Borbély Szilárd, az irodalom átalakulásáról, a rohanó világot felgyorsító internet irodalomalakító hatásáról és a fiatal költők radikális, de teljes létjogosultsággal rendelkező irányultságairól, a csoport részletes bemutatásával; de saját utánjárásra indítva.
S végül néhány írásról szóló előadásról szóló tanulmányról szóló gondolatmenet: Nabokov előadása Kafka Gregor Samsájáról, különös tekintettel a vizualizálódó rovar és az ugyancsak ábrázolhatatlannak tűnő ajtók és a korlátozott létezés ábrázolásáról; Nabokov Adája, s az itt már előfordult Sanguineti olasz költőfejedelem Laborintusa, mely a szavakban, a nyelvben való eltévedés irodalmába vezethet.
Nem véletlen a számban az oda-visszautalások tenger fajtája; összefüggő egységet alkotnak az eleinte nem sok közöst mutató szövegek, de mint megtanulhatjuk, semmi véletlen nincsen sem az irodalom terében, sem a világban, különös tekintettel arra, hogy ez a kettő nem is feltétlen válik el egymástól, csak legfeljebb sokszor tűnik úgy.

Stenszky Cecília