E veszteségek felelevenítése újabb feszült hallgatást eredményezett. Ott volt a levegőben a „Miattatok!”. Ezt még az se tudta igazán kompenzálni, hogy szüleik „egymás” sérültjeit kezelték. Ti és mi... Valamikor köztük csak a „mi” létezett. Hogy kerültek két táborba, a „ti” és „mi” két oldalára? Ata végül jobbnak látta, ha visszavonulót fúj.

A pokolfajzat bozgor, meg a büdös oláh

 
1990 véres Márciusa. Marosvásárhelyen a Bolyai-középiskola és az orvosi egyetem ülősztrájkos tüntetésére a távolibb falukból a Vatra Românească pénzén bérelt buszokon behozott félrevezetett „hazafias” tömeg (amely egyébként Bolyait és Petőfit kereste elkeseredetten, hogy meglincselje) megrohamozta az RMDSZ-székházat, s a rendőrség szeme láttára verték meg a benn tartózkodókat. Akkor vakult meg Sütő András… Másnap 15000 magyar tüntetett Marosvásárhelyen a bűnösök megbüntetését követelve. 1000 román ellentüntető védelmezte közben Erdélyt, rendőrkordon választotta el őket. Majd megjöttek a botokkal felfegyverzett hordákiak, s a rendőrkordon utat nyitott nekik. A magyarok először futottak, majd ellentámadásba lendültek. 6 ember meghalt, 300 került kórházba.

Ata, amikor meghallotta, hogy mi történt Marosvásárhelyen az RMDSZ-székházban azonnal hazautazott. Akarta tudni, hogy mi történt otthon, aggódott barátaiért. Bár telefonon beszélt szüleivel, s tudta, hogy nem esett bajuk, látni akarta őket is. A vonaton meg se mert szólalni, mert a mellette ülőkből csöpögött a magyargyűlölet. Ahogy leszállt a vonatról, taxiba ült, s hazament. A városból riasztó hírek jutottak hozzá. Ő nem akart kimenni a tüntetésre. „Nekem nincs kedvem politizálni. Azért jöttem haza, hogy szüleimmel és barátaimmal találkozzak.”. Ő így állt hozzá az eseményekhez. Aztán aznap, március 20-án délután egy adott pillanattól kezdve már nem is volt ajánlatos a házból kimenni.
Apja szemorvos volt, bement a kórházba, bár nem volt ügyeletes. Szükség volt rá. Anyjával rettegte át a 20-a estéjét.
Másnap reggel édesanyjának is munkába kellett menjen. Ő lement kenyérért az üzletbe. Amikor hazaért, és kilépett a liftből, gyermekkori barátjával, Remussal ment szembe, aki velük szemben lakott. Egy fél évvel ezelőtt keblére ölelte volna egyik legjobb barátját, akit, mióta mindketten egyetemisták lettek, elég ritkán látott. Ám most zavarba jött. Nem tudta mit mondjon neki. Láthatóan Remus is hasonló dilemmával küzdött. Remus tökéletesen beszélt magyarul. Ha csak ketten voltak általában a Remus Atát magyarul, Ata Remust románul szólította meg. Ata szólalt meg végül.
– Szervusz – mondta elég hidegen. Ennek az volt az előnye, hogy épp úgy lehetett volna servus (ejtsd szervusz) is.
– Servus – válaszolt Remus.
Amint ezen túl voltak, mindketten hallgatásba burkolóztak. Szikrázott közöttük a feszültség. Ha létezik beszédes csend, akkor ez ordított, zengett tőle a lépcsőház. Mindketten tudták, hogy mindkettejüket az elmúlt napok eseményei foglalkoztatják, s azt is, hogy valahogy e témát kerülni kellene. S akkor mondjanak valami baromságot, hogy „Szép az idő” vagy „Mizújs az egyetemen?” Ám ebben a feszült hangulatban még egy ilyen „semleges” szövegnek is jelentése lett volna.
– Ai venit acasă pentru demonstraţie? (Hazajöttél tüntetni?) – törte meg Remus a csendet.
– Nem voltam. Aggódtam a családomért, s a közelállókért. Azért jöttem haza – felelte Ata románul.
– Én is. S édesapámmal még csak nem is találkoztam. Bement a kórházba, pedig nem is volt ügyeletes. Az ortopédián nagy menet volt a tegnap.
– Édesapám is. Ő operálta meg az unokatestvéredet. Szerencséje volt. Nem veszti el látását.
– Osztálytársadat, Jancsit édesapám operálta meg. Nyílt törés a lábán, s két bordája eltörve. Apu szerint elég ramatyul van. Csabit is látta távolról, amikor bevitték a műtőbe.
– Másról még tudsz valamit?
– Nem.
E veszteségek felelevenítése újabb feszült hallgatást eredményezett. Ott volt a levegőben a „Miattatok!”. Ezt még az se tudta igazán kompenzálni, hogy szüleik „egymás” sérültjeit kezelték. Ti és mi... Valamikor köztük csak a „mi” létezett. Hogy kerültek két táborba, a „ti” és „mi” két oldalára? Ata végül jobbnak látta, ha visszavonulót fúj.
– Jobb, ha megyek, mielőtt mi is össze nem verekszünk... Kár ezért a barátságért – mondta lemondóan, hátat fordított, majd lassan elindult ajtajuk felé. De nem volt ideje a kulcsát előszedni, mert Remus utánaszólt.
– Én pedig azt mondom, verekedjünk össze – válaszolta Remus.
Ata hirtelen megfordult, harcra készen. Remus szava úgy érte, mint a villámcsapás. Ám Remus ledobta a vállán levő táskát, belenyúlt s két teniszlabdát vett elő.
– Én ezt a pokolfajzat bozgort[2] meg fogom verni, de alaposan. Jó nagyokat fogok ütni rá, fogta két ujja közé az egyiket. – Ata zavartan nézett rá, nem értette. – Fogd ezt a büdös oláht s üsd te is! De jó erősen! – fordította magyarra a szót, majd Atához vágta a másik labdát. Ata elkapta röptében. Egy pillanatig nézte a labdát, majd megértette az üzenetet, s nevetésben tört ki.
– A francba is! Igazad van! Várj, jövök mindjárt, csak átöltözöm. Ezért együtt leszünk kiátkozva! A teniszpálya felé menet ki tudjuk kerülni a központot. Ott nem érdemes most sétafikálni.
Két perc múlva sportosan öltözve, teniszütővel a kezében jelent meg. Átölelte Remus vállát, s elindultak lefelé a lépcsőn. A tömbház ajtaján kilépve egyik szomszéddal mentek szembe. Úgy nézett rájuk, mintha marslakót látott volna. Még köszönésüket se fogadta.
Beszélgetve gyalogoltak a céljuk felé. Épp be akartak fordulni az egyik utcába, amikor a sarok mögül magyar hang ütötte meg a fülüket.
– Mondd ki: „teniszütő és jégszekrény!” – mondta hang valakinek fenyegetően. A választ nem hallották, csak amint a hang lebüdösoláhozott valakit, majd dulakodás zaja hallatszott. Egy menekülő alak tűnt fel, ám egyszerre többen ugrottak utána, leteperték és a földön rugdosni kezdték.
Ata megrántotta Remust, s futásnak eredtek.
A csoport egyik tagja észrevette őket, s felkiáltott.
– Azok is oláhok! Ez már kapott eleget, fogjátok meg őket! Álljatok meg az anyátokat!
Szerencsére Ata is Remus is kiváló futó volt, így nem érték utol őket. Remus egy idő után visszakiáltott:
– Hagyjatok békén! Teniszütő, jégszekrény!
A pillanatnyi bizonytalanság, amit a helyesen kiejtett magyar szavak okoztak elég egérutat biztosítottak nekik, hogy megnöveljék köztük és üldözőik közti távolságot. Amikor látták, hogy sikerült egérutat nyerniük, megálltak egy saroknál, hogy kifújják magukat. Mire észbe kaptak volna, újabb csoport állta körül őket. Menekülésről szó se lehetett.
– Spune brânză şi ouă! (mondd ki: brânză şi ouă = túró és tojás)
– Brânză şi ouă – válaszolta Ata, s torkában vert a szíve, de nem a futástól.
– Şi tu! – fordult Remushoz is.
Remus annyira megijedt, hogy szó sem jött ki a torkán.
– Repetă! – szegezett neki egy kést a támadójuk.
Remus ijedtében magyaros kiejtéssel ejtette ki a két, magyarok számára nyelvtörő, román szót.
– Bozgorul dracului! (ördögfattya bozgor–magyar) – kiáltott fel egyik támadó, s Remusnak esett. Még ketten-hárman követték példáját. Remus elesett, a földön rugdosni kezdték.
– Lasaţi-l în pace, e român! Remus scoate buletinul, şi arată-i! (Hagyjátok békén, ő román! Remus, vedd elő a személyidet, s mutasd meg!)
Remus a fájdalomtól összekucorodva képtelen volt elővenni személyi igazolványát. Ata kellett előkotorja a zsebéből. Közben egyiknek feltűnt Ata hangsúlya.
– Dar pe tine cum te cheamă? Tu ai accent cam secuiesc! (S téged hogy hívnak? Mert neked székely kiejtésed van!) – fordult Ata felé az egyik. – Vedd elő a személyidet te is!
– Nincs nálam – tagadta le Ata. – Elképzeled, hogy egy román magyarral sétafikálna a tegnapiak után az utcán?
Ám Ata szerencséjére feltűnt két közeledő személy. Az egyik felmérte e helyzetet, s elkiáltotta magát magyarul:
– Meneküljünk!
A társaság utánuk eredt. Ata sírva térdelt barátja mellé. Remus lassacskán magához tért. Orrából fojt a vér, egyik lábára alig tudott ráállni, minden lélegzetvétele fájdalmas volt, de semmije se volt eltörve.
– Én hazamegyek, összecsomagolok, s azonnal eltűnök ebből a kurva országból! Egy percet se maradok itt! – jelentette ki Ata. – Gyere, támogassalak haza.
– Veled jövök!
Hazafele Remus magához tért. Felültek az első vonatra, s másnap már Magyarországról telefonáltak haza szüleiknek.
 

 
[1]  Oszd meg és uralkodj!
[2]  A magyarokra vonatkozó “bicskanyitogató” kifejezés. A tévhittel ellentétben nem hazátlant jelent. Eredete egy, a magyarok által gyakran használt, káromkodásra vezethető vissza.