Százkét dollár, dadogta félhangosan, és az örömtől zokogni kezdett. Könnye belefolyt a tarisznyába és életre keltett százkét énekes madárkát. A madarak női hangon énekeltek, kórusban. Daluk egy lányról és egy fiúról szólt, akik a Nílus menyasszonya ünnepén szerettek egymásba, de egy gonosz múmia átka miatt sohasem lehettek egymáséi.

Omár és a fehér kutya

    Omár mindig is saját oázisról ábrándozott. Fiatalkorában banánszedésből és szállításból tengette életét, de egyik éjen furcsa álmot látott. Sok-sok fehér kutya futott elő a gizai piramisokból, és falkákba verődve Kairó felé vették az irányt. Omár figyelmeztette őket, hogy arra ne menjenek, az az élők birodalma, de a kutyák ahelyett, hogy hallgattak volna rá, büszke nyakukat a meleg szélbe feszítve rohantak a város felé. Omár arra gondolt, még mindig csak álmában, hogy jó lenne neki is egy fehér kutyafalka. Betanítaná őket, és Kairó fő terein szórakoztatná vele a minden ostobaságra vevő bamba európai turistákat. Könnyebb élet lenne az, gondolta másnap az izzasztó napon, és megkérgesedett tenyerébe köpött, hogy hátrasimíthassa szalmakalapja rakoncátlan szálait. Mert Omár télen-nyáron szalmakalapban járt. Alatta kendővel tekerte körbe a fejét a meleg és a homok ellen, s kalapja oldalába, ha csak tehette vérvörös hibiszkuszt tűzött. Éppen ebbe a hibiszkuszos vagányságába szeretett bele Fatema Mohamed, aki egy tevekereskedő harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. A banánültetvényen pillantották meg egymást, nem elhanyagolható pillanatban, az arúsza ünnepén.
    A Nílus menyasszonyának feje tetején, a csonkakúp alakú földkupacból kinőve frissen ültetett kukorica zöldellt, szóval ott az ünnepségen történt meg a csoda. Az áradás a földoszlopot lassú, alattomos rohamokkal mállasztotta, és amikor a kukorica éppen zuhant volna a vízbe, hirtelen kivirágzott. Ez már önmagában is elég nagy szenzáció lett volna, de ha hiszitek, ha nem, ez a kukorica vérvörös hibiszkuszszirmokat bontott. Az áradást ünneplők bajt sejtve visítoztak, de Omár és Fatema csak felnevetett, mert ők rögtön tudták, vagyis dehogy tudták, csupáncsak érezték, hogy ez csakis róluk szól, a szerelmük születéséről. Aztán jöttek a gyerekek, egy, kettő, három, négy, és Fatema szeméből a hetedik szülés után kikopott a ragyogás. Mintha a sivatag matt homokja rakódott volna szeme égető feketéjébe, szóval kikopott, és nem termett a világon olyan anyag, amellyel fényesíthető lett volna. Omárban pedig elhalványodott a saját oázis vágya, sőt mi több, felesége vadrózsaillatú testére sem vágyott már. Esténként örült, ha végre átölelhette párnáját, és mint akit kergetnek, a puha párnába fúrta borostás arcát. Hát persze, hogy a fehér kutyákat látta. És egyik éjen a vezérkutya meg is szólította, Omár, Omár, mit keresel te itt az oázisban, gyere velünk Kairóba, ott van ám igazi élet! Úgy csörög ott a hastáncosnők csípején a csörgő, mint a kígyó farka, nem lehet annak ellenállni, de nem is kell, gyere, csak gyere. És Omárt másnap reggel esztelen vágy kerítette hatalmába, nem fogja ő elpocsékolni az életét az oázisban, Karióba megy, lesz, ami lesz. Így esett meg az a szégyen, hogy Omár Iszmail Ahmed hétgyermekes köztiszteletben álló banánszedő munkás egyik narancsszín hajnalon titkokban kiosont a házból, és meg sem állott a vágyak titokzatos városáig, Kairóig. Eleinte minden alkalmi munkát elvállalt, az első időkben még bizonyos férfiúi szívességeket is tett, jól megfizették a térdnadrágos, szeplős amerikai hölgyek. De szegény Omár nem számolt egy mesébe illő, ám egyáltalán nem mesés történéssel, nevezetesen hogy egy év alatt tíz évet, két év alatt húsz évet fog öregedni. Aztán meg az egészsége is kezdett romlani. Nos, ekkor gondolt újra a fehér kutyákra. És csodák csodája a fehér kutyák jöttek, de nem az álombeliek. Ezek nem a piramisok felől rohantak, hanem itt-ott szűk sikátorok tövén talált rájuk Omár. Koszlottak voltak, girhesek, csontos oldalbordáikon citerálni lehetett volna. Bús nóta lett volna az, amelytől nem támad táncolhatnékja az embernek.
    Omár! Omár! Omár! Kellett neked hallgatnod az álmaidra meg a fehér kutyákra, most aztán jól kinézel! Egy Nílus-parti mecset lépcsője lett a törzshelye, ott lézengett, az emberek kegyelmét és mosolyát próbálta aprópénzre váltatni. Egyik szeles januári vasárnapon, amikor már semmit sem várt az élettől, egyszerre azt vette észre, hogy minden turista csakis őt akarja fényképezni. Nem értette. Pár éve, fénykorában, akadt dolga turistákkal, különösen nőkkel, de ez most más volt. Nők, férfiak, gyerekek, mind-mind őt akarták lencsevégre kapni. És ami még meglepőbb, papír egydollárosokat tömködtek rojtos tarisznyájába. Nem is csoda. Ilyen csodabogarat nem láttak még soha. A teste öregemberé volt, de az arca, igen, igen, az arca akár egy ifjú vőlegényé, büszke, tündökletes, elragadó. 
Fárasztó nap volt. Estefelé már valósággal remegett a keze, a lába, kiverte a hidegveríték, és elbotorkálva a mecsettől, egy kőre telepedett, hogy megszámlálja keresményét. Pontosan százkét dollárt számolt, százkét darab csapzott szürkésfekete papírmadárkát. Omár könnyezni kezdett az örömtől, ha ez így megy holnap, meg holnapután is, akkor talán még, akkor talán összejöhet egy szerényebb hajlékra való. Mert érezte, az oázisok felé nem vezet vissza út, azt teleszórták homokkal a megbocsájtó, kegyelmes bársonymarkú szelek. Kairó hatalmas gyomra fogja őt is megemészteni, az a feneketlen bendő, amely három és fél éve lakmározza őt.
    Százkét dollár, dadogta félhangosan, és az örömtől zokogni kezdett. Könnye belefolyt a tarisznyába és életre keltett százkét énekes madárkát. A madarak női hangon énekeltek, kórusban. Daluk egy lányról és egy fiúról szólt, akik a Nílus menyasszonya ünnepén szerettek egymásba, de egy gonosz múmia átka miatt sohasem lehettek egymáséi. Nagy, nyakigláb lábakon lépdelt be az este a mecset foghíjas kis utcácskájába, mintha félnének, tétován gyulladtak meg az első fények. A madarak is megijedhettek valamitől, mert egyszerre csak elhallgattak. Egy nagy fehér kutya alakja rajzolódott ki a matt homályból. A mecsetből jött ki, s egyenesen Omár felé tartott. Fehér szőre szinte vakított, mintha maga a fény közeledett volna kutya alakjában. Omár nem tudta nem nézni, sőt nem tudta nem követni. Egy kerítetlen mediterrán kert terült el a mecset és Omár között, a kutya itt hirtelen balra fordult és a kitaposott kerti ösvényen elindult a Nílus partja felé. A parton megtorpant, visszanézett, és mint egy hűséges eb, bevárta gazdáját. Omár háromszor botlott meg mentében, kétszer a cserepekben, egyszer saját remegő lábában.
    A Nílus közepén hajó vesztegelt. Szokásos turistahajó, gondolta Omár, csak egy kicsit fényesebb. Amikor megérezte bokáján a Nílus hűvös vizét, felszisszent. Mert a kutya büszke nyakkal egyenest a hajó felé vette az irányt. Úgy úszott, mint egy kecses hattyú, nem lehetett azt nem követni. Ahogy közeledtek a hajóhoz, Omár érezte, hogy elfogy a lába alól a talaj, de pár méter, legalábbis ennyinek tűnt, és máris ott lesznek, ennyit még ő is kibír. A felcsapódó víz arcába vert, de nem törődött vele, mert amit most látott édesebb volt mindennél. Egy napbárka ringott a vízen hatszor két evezővel, a bárka orrán hófehér selyemruhában ott állott Fatema Mohamed, és egy papiruszból font kosárkából vérvörös hibiszkuszszirmokat szórt a vízre.  Már csak két-három karcsapás választotta el Omárt szerelmétől, amikor megmozdultak az evezők és halk dúdolással elindult a bárka. A dal egy lányról és egy fiúról szólt, akik a Nílus menyasszonya ünnepén szerettek egymásba, de sohasem lehettek egymáséi.
 Omár kétségbeesve verdeste a vizet gyengülő karjával. Fatema, Fatema, édes Fatemám, bocsáss meg, dadogta fuldokolva, de a bárka nem várta be, úszott, úszott lefelé a Nílus kegyetlen vizén.