Ugrás a tartalomra

Garamvölgyi Luca: A piros pöttyös szoknya - Debüt

"Esett az eső. Az esőcseppek szabálytalan ütemben hullottak az üvegre és mosták össze a világot egyetlen eltorzult folttá. Az ablak előtt ült. Térdeit felhúzta az állához, összekuporodva gubbasztott a barna fotelben. A borongós idő ellenére délutáni napfény csiklandozta arcát. Szőke haja loknikban hullott a vállára, szürke szeme a messzeségbe meredt." - Garamvölgyi Luca szegedi lány. Ma lett 18 éves. A Kossuth Zsuzsanna Gimnázium tanulója. Ez a novella az első publikációja. Lássuk...

 

A piros pöttyös szoknya

  

Esett az eső. Az esőcseppek szabálytalan ütemben hullottak az üvegre és mosták össze a világot egyetlen eltorzult folttá. Az ablak előtt ült. Térdeit felhúzta az állához, összekuporodva gubbasztott a barna fotelben. A borongós idő ellenére délutáni napfény csiklandozta arcát. Szőke haja loknikban hullott a vállára, szürke szeme a messzeségbe meredt. Szürke: fakó, megtört szín volt ez, de a napsugarak zölden csillogtak benne, életet adva a halott árnyalatnak. Arckifejezése komor volt. Kezével lassan megérintette az ablaküveget, és az eső vonalát keresve húzta rajta végig törékeny, fehér ujjait. A rideg felület tapintása felébresztette az emlékeit. Visszariadva kapta el a kezét, és kínlódva összeszorította a szürke szemeket, mintha ezzel akarná megakadályozni az emlékek feltörését.
Péntek volt. Napsütéses, meleg nap. Vége volt már az utolsó órájának is az egyetemen, könnyeden lépkedett az utcán. Azt tervezte, hogy ebéd előtt még benéz a raktárba, akkor még ott dolgozott Dávid. Az emberek nevetgélve sétáltak az utcákon. Fagyit nyalogattak, törölgették verejtékező homlokukat. A fák zöld lombjai alatt egy öreg házaspár üldögélt. A járda ébenfeketén nyúlt el a talpa alatt, a házak ablakai nyitva meredtek az utcára.
    Piros pöttyös szoknyája a térdét súrolta, ahogy ütemesen rakosgatta a lábait. Szökdécselni lett volna kedve, Dávidra gondolt, a délutánra. Végre együtt lehetnek, az egyetem elveszi minden idejét. De majd most. Elképzelte az arcát, amikor váratlanul betoppan az ajtón. Összerántja majd a homlokát és elhúzza azt az édes száját, miközben az arca megrándul az elfojtott örömtől. Olyan élésen látta maga előtt ezt a képet, mintha csak ott állt volna előtte. Direkt ezt a szoknyát vette fel, mert Dávid imádja. Még a haját is kiengedte, aranysárga fürtjei csillogtak a délutáni napsütésben.
    Lefordult a sarkon. A fák árnyékot vetettek a felmelegedett macskakőre. A narancsos kis téglákat nézte. Egy váratlan pillanatban megtorpant, és levette a papucsát. Meztelen talpát kellemesen bizsergette a meleg. Az emberek kétkedő tekintettel figyelték ügyködését. Egy aprócska furcsaság és rögtön őrültként kezelik, pedig ő teljesen normális. Szerelmes, péntek délután van, hamarosan megkezdődik a nyár. Vidáman ismételgette magában a szót: őrült. Végül mosolyogva állapította meg, hogy megéri őrültnek lenni.
    Megállt a fagyizónál. Csoki, eper és diófagyit vett. A csokiban akkora darabokat talált, hogy el sem hitte. Finom volt, az ember már a szemével felfalta volna az egészet. A nap egyre jobban sütött. Bekanyarodott a raktár utcájába. Mikor látta, hogy az ajtó még zárva van, leült a szemközti padra és nyugodtan nyalogatta tovább a fagyit. Az epernél tartott. Ebben nem voltak darabok. Lóbálta a lábait. Erőtlen kis szellő suhant végig az utcán.
    Szerencsére a pad árnyékban volt. A fagylalt mégis olvadni kezdett, rácsöppent a szoknyájára. Az anyagban gyorsan szétúszott a piros szín, ujjnyi foltot hagyva a pöttyök között. Ijedten próbálta letörölni az apró kis foltot, de az sehogy sem engedett. Az utca kihalt volt, az emberek bent hűsöltek a szobákban. Dávid nem volt sehol, az ajtó még mindig zárva. Már a diófagyi is elfogyott, kezdett elszontyolodni. Se fagyi, se Dávid. A fagylaltfoltot nézte a szoknyáján. Furcsa kis folt volt.
    A raktár felett albérlők laktak, pont belátott az egyik ablakon. Egy középkorú, jó húsban lévő asszonyság ebédet főzött, a látványra megkordult a gyomra. Már fél tizenkettő volt, de Dávid még mindig sehol. Felkelt a padról, úgy döntött, bekopog, hátha mégis bent van valaki. Átsétált az úton.
    A vaskapu felforrósodott a tűző napon. Kopogott, mire megdörrent az egész. Nem kapott választ. Csüggedten indult el hazafelé, majd otthonról felhívja.
    Éppen lelépett a járdáról, amikor hallotta, hogy megnyikordul a fémajtó. Hátrakapta a tekintetét és elmosolyodott. Az ajtóban ott állt Dávid, éppen olyan arcot vágott, ahogy elképzelte.
    Széles mosolyra húzta a száját és kacsintott. Egy olajfoltos, szakadt farmer volt rajta, izmos felsőteste meztelen volt, kávébarna haja égnek állt. Mindig kócos volt, bozontos. Barna szeme csillogott az örömtől. Olvadozva visszamosolygott rá, miközben ezer pillangó bukfencezett a hasában.
    Abban a pillanatban azonban történt valami. Dávid arcáról lehervadt a mosoly és rémületté torzult. Ordított valamit, de a gépek zajától nem halotta, mit mond. Értetlenül nézte, ahogy rohanni kezd felé, a barna szemekben félelem csillogott, már nyoma sem volt a kacér mosolynak.
    Még ugyanebben a pillanatban olyan erővel ütközött neki valami, hogy a teste élettelenül repült fel a kocsi tetejére. A fájdalom a csontjáig hatolt, átjárta az egész testét. Teljes torkából ordítani kezdett. Az a néhány másodperc, amíg a levegőben volt, egy egész életnek tűnt. Látta, hogy Dávid még mindig rohan felé. A kocsi lefékezett, ő pedig úgy sikított, mint soha életében, majd nekicsapódott a járdának. Beverte a fejét, meleg vér csordogált a tarkóján, végig le a pöttyös szoknyájára. Hallotta, ahogy csöpög, hallotta, ahogy Dávid cipője veri a betont, hallotta, ahogy a sofőr ordít a telefonba.
    Sötét volt minden és borzasztóan zajos. Akkor végre Dávid hangját közvetlenül maga mellett érezte. Rémület csengett a hangjában. Nem értette, miről beszél, annyira harsány volt körülötte a világ.
    Szívesen enne most egy eperfagyit. Egy eperfagyit, amiben gyümölcsdarabok is vannak. Foltos lett a szoknyája. El akarta mondani Dávidnak, hogy foltos lett.
    A nevét hallotta. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem látott semmit. A borzasztó zaj még mindig nem halkult el a fülében. Dávid kétségbeesetten szólongatta. Nem tudott megszólalni. A fülében felsikított a mentő szirénája, és érezte, hogy rázkódik alatta a talaj. Dávid fogta a kezét, sosem tévesztené ezt össze senkiével; a markában elfért az ő apró kis keze. Oldalra fordította a fejét, mire éles fájdalom hasított a halántékába. Magából kikelve ordított fel, önkívületbe esett. Nem képzelte volna soha, hogy létezik ekkora fájdalom. Úgy érezte, hogy a fején keresztül kiszakad a testéből. Kezét kirántották Dávidéból, hideg műszerek tapintását érezte, majd egy tű szúrását. Végre megszűnt a kín. Dávid kezét azonban nem találta sehol.
    Hetek múlva tért magához a kórházban. Az orvos hivatalos hangon közölte vele, hogy soha többé nem fog látni. Felajánlotta a kórház egyik pszichológusát, rengeteg magánrendelőt, híres specialistákat, majd magára hagyta. Egy óra múlva megérkeztek a szülei, barátai, tanárai. Dávid nem volt sehol. Már este volt. Némán feküdt a korházi ágyon, várt. Egész nap az emlékeiben kutatott, míg rá nem talált arra, ami a leginkább megnyugtatta. Látta maga előtt azt a mosolyt, a barna szemeket.
    A következő hetek eseménytelenül teltek. Minden nap ugyanolyan volt. Színtelen.
    A következő hónapban levették a gipszet a kezéről, majd egy hét múlva a lábáról is. Már remekül tudott járni. A pszichológus minden héten kétszer eljött hozzá. Ezek az órák is ugyanúgy teltek el, mint minden más, némán ülte végig őket. A szülei elvitték a vakok intézetébe.
Esett az eső. Az esőcseppek szabálytalan ütemben hullottak az üvegre, és mosták össze a világot egyetlen eltorzult folttá. Az ablak előtt ült. Térdeit felhúzta az állához, összekuporodva gubbasztott a barna fotelben. A borongós idő ellenére délutáni napfény csiklandozta arcát. Szőke haja loknikban hullott a vállára, szürke szeme a messzeségbe meredt. Minden délután az ablak előtt ült. Várt. Várta a napsugarakat, az ajtónyikorgást. De mindig csend volt. Ürességet érzett. Szürke szeméből lassan folytak ki a könnycseppek és potyogtak le a piros pöttyös szoknyára. Mindig ezt a pöttyös szoknyáját vette fel. Ezt, amin már csak egy halvány folt jelezte azt a régi eperfagyit.


Garamvölgyi Luca
  

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.