A nyár eltelt. Újabb év, majd megint egy. Aztán a következő évtized is elszállt. A mindennapok egyhangúsága közben újra ünnepi díszbe öltözött az agg alma mater, a gimnázium patinás épülete, és nem volt ez másképp a tanárokkal és diákokkal sem. Az érettségi vizsgákon még oly visszafogott és megszeppent diákok este aztán kimulatták magukat. A helyiség két teremből állt. Az egyikben diszkózene szólt, a másikban pedig éneklés és beszélgetés kezdődött. Zoltánffy kortyolgatva a fehérbort, tréfálkozott, vidám történeteket mesélt, viccelődött. Közönsége egyre nőtt.

Három

    Meleg levegőt kavart a tó felől a szél. Az étterem fényei csillogtak a fodrozódó vízen. A fülledt nyárestén jóságos-kövéren bámult le a hold. Bent a helyiségben az együttes vidám hangulatot csinált: mindenki önfeledten szórakozott.
    Bankett volt, egy osztály utolsó igazi együttléte. Jóval éjfél után járt már az idő, a tanárok rég elmentek. Némileg feszélyezhette őket, hogy az osztály fiútagjai erőteljesen öntik magukba az italt, és a zenét is túl harsánynak érezték. Nem így Zoltánffy, aki mindössze egy éve dolgozott a gimnáziumban. Maga is jó torkú ember hírében állt. Szívesen énekelt és még szívesebben táncolt, nem vetette meg a pálinkát és a sört sem. A fiúk büszkén és némi féltékenységgel pislogtak a fiatal tanárra, aki közismerten „jó fej” hírében állt, és alig pár órája itta meg velük a pertut. A lányok szerették, mert kedves és érzékeny volt, fiatal és jóképű. Különösen a barna szemű Rita vonzódott hozzá. Egész este vele táncolt. A zárás után az osztály Zoltánffyt kísérte volna haza, akinek esze ágában sem volt nyugovóra térni. Végül is néhány fiúval elkísérték Ritát. Félúton a fiúk diszkréten más irányba mentek, így Zoltánffy és a lány egyedül maradhattak. Rita egy mellékutcába fordulva magához húzta a picit meglepett Zoltánffyt és megcsókolta. Megszűnt számukra a tér, idő, megszűnt számukra minden. Búcsúzáskor a lány halk, kacér hangja még sokáig huncutkodott Zoltánffy fülében: „ej, ej tanár úr…”
    Valószínűleg Zoltánffy volt az, aki utoljára ért haza. Gyalog indult el. Hátranézett. Hajnalodott. A felkelő nap már rózsaszínre-sárgára festette az eget. Zoltánffy mosolygott, gyönyörűnek találta a természeti tüneményt…
A nyár eltelt. Újabb év, majd megint egy. Aztán a következő évtized is elszállt. A mindennapok egyhangúsága közben újra ünnepi díszbe öltözött az agg alma mater, a gimnázium patinás épülete, és nem volt ez másképp a tanárokkal és diákokkal sem. Az érettségi vizsgákon még oly visszafogott és megszeppent diákok este aztán kimulatták magukat. A helyiség két teremből állt. Az egyikben diszkózene szólt, a másikban pedig éneklés és beszélgetés kezdődött. Zoltánffy kortyolgatva a fehérbort, tréfálkozott, vidám történeteket mesélt, viccelődött. Közönsége egyre nőtt. Még a táncolók közül is sokan átjöttek, hogy jól kibeszélgessék magukat és meghallgassák Zoltánffy néhány poénját. Órákig tartott ez a mesélgetés, nevetgélés, aztán a társaság fáradni kezdett. Zoltánffy alkalmasnak látta az időt, hogy elköszönjön. Nem is gondolta volna, hogy az egész osztály fölkerekedik, mert vele együtt akart menni. Az erdőn át ballagtak és útközben Anikó könnyeivel küszködve azt suttogta: „Az nem lehet, hogy most mindennek vége legyen, hogy soha többé nem ülök már a tanár úr óráin… én nem akarok tanár úrtól végleg elszakadni.” Zoltánffy bölcsen és kedvesen mosolygott és megsimogatta a lány szőke haját. – Nem szakadsz el, majd meglátod. – De igen – sírta el magát a lány –, tudom.
    Zoltánffynak egy kis hídon kellett átmennie, megállt és a korlátba kapaszkodva határozottan így szólt: „Innen már egyedül megyek.” Aztán a lámpák sárga fényénél mindenkinek a szemébe nézve szó nélkül búcsúzott… Az osztály sokáig integetett neki, még akkor is, amikor eltűnt a fák között. „Új élet kezdődik nekik – morogta maga elé –, és én már nem illek az új életükbe. Nem is kellhetek nekik.” Már majdnem a házához ért, amikor, mintha keresne valamit, hátranézett. Egészen messze a hajnal első fényei ébredeztek kábult álmukból…

    Azután, hosszú évek múlva Zoltánffy magára vette fehér ingét és fekete öltönyét, komótosan megkötötte nyakkendőjét, még egyszer megpaskolta arcszesszel frissen borotvált arcát, és elindult utolsó bankettjére. Már mindenki bent ült az étteremben, és várta a vacsorát. Zoltánffynak valahova szélre jutott hely egy oszlop mellé. Nézte a kollégáit, milyen sok a fiatal, vele egykorú már alig volt. Lassan evett. A vacsora nem ízlett neki, az uborkasalátába bele sem kóstolt, világéletében utálta, a hús rágós volt, a krumpli sületlen. Egyik kollégája az iskoláról beszélt, valamilyen jelentéktelen dolog miatt idegeskedett. Zoltánffy elnézett fölötte. Úgy érezte, fáradt, nagyon fáradt… „Majd nyugdíjban… Pihenhetek eleget…” – futott át az agyán. Cigarettára gyújtott. Valaki tüzet adott. Ez jólesett neki. Szálltak a füstkarikák. – Jöjjön táncolni – kacsintott felé Éva, kedvenc tanítványa. Beleborzongott a gondolatba, hogy éppen ő szól neki… A fülsiketítő zajban nem lehetett megszólalni. A jelek üzenete ez volt: „Kösz, de most nem, nem nekem való már ez.” Könnyed, elhárító kézmozdulat, mosoly, fejrázás, majd végtelen szomorúsággal pillantás az asztal fehér terítőjére, ismét a táncolókra, újra a fehér asztalra, az üres üvegre és néhány koszos csikkre. „Ennyi volt – szögezte le magában. – Elmegyek ” Csendben felállt. Kifelé indult. Senki sem figyelt rá. Menekült a teremből. Még soha nem ment el ilyen hamar. Leszállt a villamosról. Megijedt. Félt mindentől. Fénytől. Reggeltől. Emlékezéstől. Hazaért. Többé már nem nézett hátra.