Ugrás a tartalomra

Jelige: KÉTTÉ – Kollaboráns

Dühösen markolom a fehér papírfecnit. Mit törődöm vele? Idegesít, hogy nem tudom a nevét, legalább ha eszembe jutna. Fogaim között morzsolom az E betűs neveket, nem, egyik sem ő. Keresni kezdem. Többször egymásután benézek minden sorba. A hűtőládáknál várakozom, biztos vesz tejet, vagy sajtot, esetleg tojást.

 

Kollaboráns

 

Három tonhalas konzerv, két tasak sütőpor, egy zacskó tej. A lista szerint még át kell küzdenem magam a tisztítószerek polcai között is. Már jó húsz perce idétlenkedem a hatalmas tolókocsimmal és nem, az istennek se haladok előre. Feladom. Leparkolok a hússzeletelő mellett, és magabiztosan kerülgetem a tömeget. Az eddig beszerzett portékák megvárnak a kosárban. A zöldséges kosaraknál válogatok, fogdosom a paradicsomokat, szagolom a narancsokat, és a kimérő pultnál, sorban állás közben feltűnik a lány. Ismerős. Végignézem, ahogy ráemeli a zacskóba összegyűjtött gyümölcsöket a mérlegre, figyelem az arcát, ha felém tekint, majd köszönök, várom a pillanatot. Pár mozdulat az egész, aztán eltűnik a sorok között. Érthetetlen, pedig valahonnan ismerem. Nincs időm kilesni merre tart, a gép leméri a zacskóimat és kiköpi a cédulákat, felragasztom őket, és sietve folytatom a vásárlást. Egy óra múlva a gyerekért kell mennem.
Hogy is hívják, Éva…, Erika…, Eszter? Nem jut eszembe a neve. Valami E betűs, lényegtelen. Előveszem a listát, és követem az utasításait: olaj, liszt... Elidőzöm az édességek osztályán, a fiamnak keresgélek valamit, de meglátom, ő is észrevett, háttal áll ugyan, de csak az előbb fordult meg. Nem akarja, hogy zargassam. Nem akar beszélni, hát nekem sincs időm és én is jobb szeretek egyedül nézelődni. A bárgyú udvariaskodó csevelyek csak kényszeredett helyzetbe hozzák az embert. Hagyom. Leveszek a polcról két kisebb csokit és egy tábla fehéret. Visszaindulok, megkeresem a kosaramat. Már tele van mindkét kezem, és így legalább megszabadulok a lánytól is meg a pakkomtól is.
Együtt jártunk az énekkarba, nekem kötelező volt minden szerda délután odamennem, a szüleim utasítottak, ő azonban szeretett énekelni, szép csengő hangja volt, zongorázott is. Csak a neve, mi a neve?  Kiürítem a kezeimet és visszatérek a sorok közzé. Pár másodperc és a lány megint mellettem áll, reflexszerűen ráköszönök, ő meg összehúzza a szemöldökét, elrántja a tekintetét, nem ismer. Követem a sor végéig, meg akarom magyarázni, én vagyok a kórusból, a háta mögött álltam a karban, együtt mentünk haza egy darabon; ő a kisutcai tömbházak egyikében lakott én meg a domboldaliakban. Lehetetlen, hogy ne emlékezzék rám. Hány év telt el az óta? Változtam. Eltűnik az üdítők és ásványvizes palackok sorába. Dühösen markolom a fehér papírfecnit. Mit törődöm vele? Idegesít, hogy nem tudom a nevét, legalább ha eszembe jutna. Fogaim között morzsolom az E betűs neveket, nem, egyik sem ő. Keresni kezdem. Többször egymásután benézek minden sorba. A hűtőládáknál várakozom, biztos vesz tejet, vagy sajtot, esetleg tojást. Hangosabban köszönök majd és kérdezősködöm erről-arról. Eszébe fog jutni ki vagyok. Talán elmosolyodik, ha megemlítem, hogy minden E betűs nevet felsorakoztattam, de az övé csak nem akart az eszembe jutni. Igen nevetni fog majd. Kedves lány, emlékszem rá. Egy idő után türelmetlenkedni kezdtem, meg zavartak az emberek, nézték, hogy mit álldogálok ott tehetetlenül, feltartom őket, pedig csak egy talpalatnyi helyet foglaltam. Feladtam a várakozást, inkább megkeresem. A közelben kell lennie. Majd az üzlet közepén haladok lassan, komótosan, benézek minden sorba, és ha meglátom, odamegyek és üdvözlöm. Ez jobb terv. Halványkék blúzt visel. A szín, az fontos, így hamarabb észreveszem majd. Lassan pásztázom végig az üzletet, keresem a lányt. A kék minden árnyalatára megrezzenek. Lehet ő az… de nem és nem. Nem találom. Elveszetnek érzem magam a hatalmas nyikorgó bevásárlókocsimmal. Már majdnem mindent összegyűjtöttem, lassan haladok az üzlet vevőit figyelem.  Az ide-oda kanyargó tömeg elrejti előlem.
Feladom. Beállok a sorba, és illedelmesen várakozom. Pár perc múlva már a kijárat felé igyekszem, hirtelen odalép hozzám egy őr és felszólít:
 – Kövessen, kérem! – zavartan kérdezem, mi a gond, de választ nem kapok, csak az ismétlődő parancsot hangoztatja a feketeruhás.
Egy apró iroda ajtaja előtt elkéri az igazolványomat, végigmér, majd újra felszólít:
– Várjon idekint! Hosszas ellenőrzések követik egymást.
– Loptam valamit, levertem valamit, elkövettem valamit? Nincs válasz. Ők csak kérdeznek.
Az iroda ajtaja résnyire nyílik, ki-be adogatják a papírjaimat: igazolványt, nyugtát, vásárlói kártyát. Végül elmehetek. Furcsa érzésem támad, ismerem a hangot odabentről. Balkézzel betolom az iroda ajtaját. Megvan a lány!
 – Vera! Lesüti szemeit, motyog valamit az őrnek és bezáródik az ajtó.
Még álldogálok egy darabig, bambán lesem a fehér pultokat. Miért az E betűs neveket ismételgettem magamban. Vera, az egyik legkedvesebb barátom az elemiből. Elrendezem a tárcámat, visszateszem a zacskókba a holmikat. Jó húsz percig teszek-veszek a kijárat előtt, és közben figyelem az irodát. Semmi sem mozdul.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.