Újra meg újra éledő erőfeszítései és rángásai végre meghozták az eredményt, mind a négy lábáról egyszerre csúszott le a zsineg. Fel akart állni, de a zsibbadástól nem sikerült, csak tehetetlenül forgolódott. Ez így ment vagy fél percig, mikorra tagjaiba visszaköltözött az élet. Feltápászkodott, a saroglya felé tántorgott, elérte a szélét, lefelé meredt, majd rémült elszántsággal a makadám út kövére vetette magát.

A szökés

Május hónapja volt, amikor Gódor János befogott a szekérbe, hogy malacot vegyen a fényszarusi vásárban. A vásár nem volt messze, csak a második faluig kellett eljutni. A két fekete kanca megérezte, hogy könnyű út vár rájuk, patkóik sebes csattogása akkor sem lassult, mikor már pihent az ostor. Jó hangulatban horkantottak és nyerítettek fel időnként, egymás tudtára adva, hogy mi jár a fejükben. Az éles reggeli levegő csípte a bőrüket, de ettől még jobb lett a kedvük.
A határban már zöld volt a vetés, a világosabb színű gabonatáblák mellett ott sötétlettek a kukoricások meg a napraforgó, csak néhol bontotta meg a rendet egy-egy magányos lucernamező. Az országút két oldalát vigyázó akácok igyekeztek kibontani apró leveleiket a ráncos kérgű ágakon. A fák tövében békésen gyarapodtak a szabad életű gyomnövények, némelyikük fakó virágját is nyújtogatta már.
A vásártér mindjárt a falu szélén kezdődött. A letaposott füvön sátrak, karámok, cölöpök, emberek, jószágok, árusok sokasága töltötte meg a teret. A szétterülő lárma egy paraszti udvar hangjait idézte fel, azzal a különbséggel, hogy itt minden sűrűbb és erősebb volt. Baromfik, lovak, tehenek, üszők, tinók és malacok hangja kavargott a levegőben.
Gódor János kifogta a két lovat, majd lassú, jól bevált mozdulatokkal odakötötte őket egy cölöphöz. Hogy minél jobban élvezzék a megszokottól eltérő állapotot, mind a kettőnek egy nagy abrakos tarisznyát függesztett a fejére.
Először csak bejárta a vásár fontosabb helyeit, hogy megtapasztalja az árakat. Ismerősökkel is találkozott, falubéliekkel meg más falvakból. Ott volt harmadik szomszédja, a Botlik Feri is, aki szintén malacért jött. Vele azonmód megittak két féldeci kaparós szilvát. A pálinkára szükség volt, mert errefelé mindenki tudja, hogy a malacvétel komoly előkészületeket kíván. Együtt mentek kiválasztani az ólbavalót. Botlik Feri a második, Gódor János pedig a harmadik eladónál találta meg a neki legjobban kellőt.
Szép jószág lett az övé, rózsaszín bőrrel és orral, gömbölyű tomporral, formás lábakkal. Finom kis patái voltak, világoskék szemét fehéres szempillák takarták.
A malacon bénító ijedelem ült ki, amikor kirángatták testvérei közül, és a mázsára állították. Érezte, hogy vége lett annak a meleg biztonságnak, ami hajnalban az anyja mellett körülvette volt. Rémülete még tovább nőtt, miközben régi gazdája erősen összekötözte lábait, és átadta őt az újnak. Kimeredő szemekkel nyögött és visított, testét átjárta a remegés. Forró bőrén át éreznilehetett a szívverését, mikor Gódor János elvitte az ölében, majd a szekér derekába fektette egy összehajtott zsákra.
Már elmúlt déli tizenkettő, ideje volt hazaindulni. A lovak kizökkentek a jóleső unatkozásból és elégedetten álltak be a kocsi elé. Gyorsan mögöttük maradt a vásár és a falu, az egyenes országút végén már látszott messze a zsámboki templom tornya. Ezen a falun nem volt nehéz átjutni, a templom mellett jobbra kanyarodtak, és nemsokára elérték a település végét. Az utolsó épület egy reménytelenül lepusztult cigánytanya volt, görbe kéménnyel, lógó tetővel, kitört ablakokkal, kötélen száradó színes ruhákkal, meg néhány mindenbe beletörődött lézengő kutyával. A kerítés nélküli házikót egyhangúan pergő patkódobogással és arra rímelő kocsizörgéssel hagyták maguk mögött.
A malac mély csendben nyúlt el a zsákon, de közben irgalmatlanul bosszantotta, hogy nem képes megmozdítani a lábait. Időnként eszeveszett rángatózásba kezdett, mindenáron ki akart szabadulni a gúzsból. Újra meg újra éledő erőfeszítései és rángásai végre meghozták az eredményt, mind a négy lábáról egyszerre csúszott le a zsineg. Fel akart állni, de a zsibbadástól nem sikerült, csak tehetetlenül forgolódott. Ez így ment vagy fél percig, mikorra tagjaiba visszaköltözött az élet. Feltápászkodott, a saroglya felé tántorgott, elérte a szélét, lefelé meredt, majd rémült elszántsággal a makadám út kövére vetette magát. Gódor János egy tompa zuhanást hallott, meg egy kurta éles vissantást. Hátrafordult, és látta a malacot keresztülfutni az úton, befelé a jobboldali búzába. Kegyetlen megdöbbenés hasított belé: ilyen még nem esett vele! Egyetlen pillanatig sem várt, megállította a lovakat, kifékezte a szekeret, leugrott és a malac után vetette magát.
A zöldelő búza az emelkedő domb oldalát borította. A szökevény egyfolytában vágtatott, mostanra már jókora utat tett meg benne. Mikor meglátta a tábla végében, Gódor János megtorpant, felmérte a távolságot, majd elkezdett futni, át a búzaföldön. A malac nem számított az üldözésre, riadtan szuszogott, szétvetett lábakkal, égre mutató ormánnyal pihent meg. De meghallotta a fújtatást és a lábdobogást, látta azt is, hogy kitől ered. Újra iszkolni kezdett, gyorsabb volt, mint az üldözője, így megint messzebb került tőle. El is veszett a szem elől, ami nagyon nagy baj volt Gódor Jánosnak. Mi lesz, ha nélküle megy haza? A faluban mindenki őt nevetné, meg ugratnák is állandóan. Azt beszélnék időtlen időkig, hogy „úgy járt, mint a Gódor Jancsi a vásárba”. Palóc önérzete azt is nehezen bírta volna, hogy a saját pénze meg az eltelt nap ráfordításai csak úgy veszendőbe mennek. Meg hát ott van a felesége is meg az iskolás fia. Mit fognak szólni, ha beállít az üres szekérrel? De összeszedte magát és gyorsan elindult abba az irányba, amerre utoljára tűnt el az állat. Mikor odaért, nem látta sehol, kínjában elkezdett bejárni egy nagyobb kört. Bevégezte a kört, de nem jutott vele semmire.
Benne voltak már a délutánban. Nem tudott mit tenni, tanácstalanul járkált föl meg le a vetések között. A malac még nem volt szokva a veszélyhez, két első lábát kinyújtva pihent a hasán egy bodzabokor alatt. De elunta ezt a helyzetet, feltápászkodott és céltalan kocogásba fogott. Már túl volt vagy kétszáz méteren, amikor Gódor János észrevette. Fojtva káromkodott egyet, majd tébolyult dühhel kezdett el rohanni. Nemsokára rohant a malac is. Úgy érezte, hogy most az életéről van szó, összes energiáját a menekülésbe adta, hirtelen irányváltással délnek fordult, elérte az országutat és keresztülvágott rajta.
Gódor János is kijutott az útra, csapzott volt a haja, testéről szakadt a víz. Akkor hajtott arrafelé a Takács Pista bácsi, aki megállt a kocsival. „Háttënekëd mëg mi bajod van eere Jani?” – kérdezte. „A kurva annyába, eeszökött a vëtt malacom, azt akarom mëffogni” – jött a válasz. „Mënnyé csak arra, láttam az elébb, itt szalatt kërësztül” – mutatta az öreg.
Az út túlsó oldalán egy zsombékos rét húzódott, a rét közepén meg egy patak folydogált a messzi Tápió felé. A malac nekiszaladt a partnak, felbukott, és belecsúszott a mederbe, hallani lehetett, amint felvisított. Gódor János a hang felé iramodott. Elérte a patakot, látta, hogy a jószág ott áll a vízben és kétségbeesett mohósággal szürcsöli. Oldalvást csúszott végig, lefelé a parton, hogy a mederhez jusson. A malac felkapta a fejét a vízből, csörtetni kezdett a folyás irányában, üldözője meg utána. Elhagyták a medret, a hajsza a zsombékosban folyt tovább. Mostanra már látszott, hogy a kis állatnak elfogyott az ereje, többször is elvágódott, végül ott maradt a földön kimerülten. Gódor János az egész testét vetette rá. Percekig feküdt így, hasa alatt a foglyával, aztán térdre állva az ölébe szorította, feltápászkodott és elindult amerre a szekerét hagyta.
Páronként kötözte össze a malac lábait, még külön is odahurkolta őket az egyik lőcshöz. Így indultak el hazafelé újra. Késő délután volt már, a nap lefelé haladt a felhőtlen égen. Az állatka nem volt magánál, kimerülten hevert, mereven elnyúlva a szekér aljában, mélységes álom lett úrrá minden porcikáján.
Csak Gódor Jánosra nem jött el a nyugalom. „Mindënki tuggya majd, hogy egísz nap ëgy kismalacot hajkurásztam a határba” – járt az eszében. A háza a falu túlsó felén állott, végig kellett haladnia a főutcán. Forrt és gomolygott benne a méreg, ami egyre jobban emelkedett, ahogy a házak fogytak mögötte. Így értek haza. Összeszorított szájjal tárta ki a nagykapu két szárnyát és vezette be a lovakat az udvar közepére. Csendben megkerülte a kocsit, szótlanul kiszabadította a malacot, majd leemelte, de a lábait nem oldozta ki. Ott himbálózott a kezében, amikor elindult vele a kapu irányába. Látta még kinn állni a feleségét a tornácon, de nem fordult feléje. Az asszony öröme gyorsan elszállt. Kiszaladt az udvarra és kiabált: „Micsinász Jani!”
Gódor János csak ment tovább. Régen volt nomád őseinek kegyetlen dühe csapott fel benne és tört elő szitkokban: „Të futtattá végig a határba? Énvelem merted ezt mëccsináni? Velem? A rohatt kurva anyádot! Mégëccër nem fogod, az isten basszon mëg!” Hátsó lábainál fogva felemelte a malacot, leírt vele egy kört a levegőben, hátralendítette, majd nagy ívben úgy vágta a fejét a kapuoszlophoz, hogy az agyvelő ráfolyt a szemére. Az asszony az udvaron elsírta magát.