Hirtelen abbamaradt a vitatkozás, és megfagyott a levegő. Csak percek múlva, és suttogva kezdtek el beszélgetni ismét a rokonok. Ágota ugyancsak elcsodálkozott a történteken. Döbbenten eszmélt rá, hogy akkor a férje, és két gyermeke is zsidó származású, bár valójában a női ágon történő öröklés számít. Mindezt nem tudta, amikor hozzáment Ádámhoz. Ha tudta volna, akkor is a felesége lett volna. Szerette és az érzései most sem változtak.

A nő aki nem félt keresni az igazságot I.

Ágota a húszas évei elején járt. Egy napon az ebédlőben beszélgettek húgával és édesapjával. Ritka alkalom volt az ilyen. Annamari egy közhivatalban dolgozott.
– Nálunk az egyik főnököm zsidó. Nagyon aranyos, és szeret engem, szinte lányaként kezel – mondta közbevetőleg húga, ahogy a munkájáról beszélt.
Ágota hirtelen fölkapta fejét, és értetlenül nézett. Mi az, hogy zsidó, és miért kell ezt így külön említeni? Nem mindegy, milyen a származása valakinek? – gondolta magában.
Néhány évvel később, a rendszerváltás időszakában a kislányát éppen keresztelték, és emiatt összejött a rokonság. Az ebéd vége felé politikai vita kerekedett, ami nem volt abban az időben ritka. Anyósa egyszer csak kijelentette:
– Mi zsidók vagyunk.
Hirtelen abbamaradt a vitatkozás, és megfagyott a levegő. Csak percek múlva, és suttogva kezdtek el beszélgetni ismét a rokonok. Ágota ugyancsak elcsodálkozott a történteken. Döbbenten eszmélt rá, hogy akkor a férje, és két gyermeke is zsidó származású, bár valójában a női ágon történő öröklés számít. Mindezt nem tudta, amikor hozzáment Ádámhoz. Ha tudta volna, akkor is a felesége lett volna. Szerette és az érzései most sem változtak.
Azonban ekkor már kezdte érdekelni, miért is beszélnek erről olyan félve, és titokzatosan az emberek. Annak idején, a történelemórákon a holokausztról vajmi keveset tanultak, de a zsidóságról, a roma, sváb vagy más faji megkülönböztetésről is kevés szó esett az „egyenlőség korszakában”. A későbbi években, a XXI. század elején azonban félnie kellett. Fia többször mesélte, hogy nyílt uszítás folyik a faji megkülönböztetésre a gimnáziumban a történelemtanár óráin.
Ez a családi esemény felnyitotta a szemét, és észrevette, hogy a mélyben micsoda indulatok bújnak meg. Mintha csak egy tűzhányóból kezdene ömleni a láva, és jelezné, hogy itt nemsokára ki fog törni a vulkán.
Amikor elmentek a vendégek, csodálkozva kérdezte az édesapjától:
– Apu, miért beszélnek arról, ki milyen származású? Úgy tudom, minden ember egyenlő. Az iskolában ezt hallottuk. Jártunk a templomba, ott is ezt mondták.  Miért lett olyan nagy csend, amikor anyósom a származásukról beszélt?
Az apja hirtelen annyira meglepődött, hogy nem is tudta mit feleljen. Nem volt szokás erről a témáról beszélni. Azonban a lánya korosztályának már nem volt tabu az, ami a szüleinek még igen. Így látva apja meglepődöttségét ismét kérdezte:
– Apu! Nem válaszolsz? Te tudtad mindezt amikor férjhez mentem?
– Igen, tudtam – válaszolta apja.
Elmondott néhány dolgot a lányának a zsidóüldözésről, és a mai helyzetről. Ágotát kissé megrémisztette az, amit hallott. Főként a gyerekei miatt kezdett aggódni.
Attól fogva figyelte az embereket.  A munkahelyén is egyre többször került szóba ez a dolog. Sok zsidó kollégával dolgozott, de neki egyikkel sem volt baja, sőt némelyikhez baráti viszony fűzte. 
Hallott a környezetében olyan suttogásokat, melyeket kissé veszélyesnek vélt. Némelyeknek az volt a véleménye, hogy a rengeteg bajnak az okát ezek az emberek okozzák. Kezdett világossá válni előtte, hogy létezik rasszizmus. Különben nem hallana ilyesmiket. Emberi jogi szervezetek jelentéseit is olvasta, amelyek ezt támasztották alá. Ágota kissé megijedt, de nem maga miatt. Féltette a gyerekeit. Nem merte soha senkinek, még az azonos származásúaknak sem elárulni hovatartozásukat. Közben Ádámtól elvált. Esténként, amikor a gyerekek lefeküdtek és magára maradt, ezzel kapcsolatos könyveket, vagy újságokat olvasott, és a Bibliában is próbált erre vonatkozólag  információkat gyűjteni. Talált egy zsidó származásúakból álló keresztény szervezetet. Elkezdett közéjük járni. Nagyon megfogta Őt az a szeretet, amivel ott mindenkit körülvettek. Így még közelebbről is megismerhette mentalitásukat ezeknek az embereknek. A svájci központjukban kiadott könyveket és újságokat olvasta. Elvileg bárki megvehette, de ezekhez könyvesboltban, vagy újságárusoknál nem lehetett hozzájutni. Innen tudta meg, hogy van egy szervezet, ahol segítenek a zsidók Izraelbe történő kitelepülésében. Megörült ennek, mert el akart menni innen a gyerekeivel. De mindez csak terv maradt, mert később megbetegedett.
Átlátta, hogy ez a nép semmivel sem rosszabb mint mások, de van különbség közöttük. Igencsak tehetségesek és okosak. Figyelte, ahogy hazájában az irigység miatt, ezt nem tudják elviselni. Akinek kicsit több van, mint másnak, egy kanál vízben is szívesen megfojtanák. Nekik pedig több volt. Nemcsak anyagilag, de érzelmileg is. Támogatták egymást mindenben, és nem hagyták el azokat a tradíciókat, amelyek fönntartották őket évszázadokon keresztül.
Néhány év múlva ugyanott dolgozott, ugyanazzal a kolléganővel, akiről szót ejtett annak idején testvére az ebédlőben. Sőt Ő hívta ide erre a munkahelyre. Ágota éppen akkor kapta meg második diplomáját.
Egy napon ott beszélgetett a személyzetis irodájában, mert jó barátságban voltak. Így szólt hozzá  a majdnem 70 éves asszony:
– Képzeld, a főnök azt mondja nekem – maga Klárika zsidó ugye? Azt válaszoltam neki, hogy miből gondolja ezt, hiszen több száz évvel ezelőttre visszavezethető a családfám, és egyik helyen sem szerepel ilyesmi.
Mindketten tudták, hogy ez nem igaz.
Eszébe jutott többször az, amit a nagymamája sokszor mesélt neki. Ők egy faluban éltek, és ott a háború előtt nem volt különbség az emberek között.
– Tudod kislányom – mondta a Nagymamája – amikor megszületett az Ilonka, jártam egy zsidó babát szoptatni. Amikor odaértem már ki volt készítve a sütemény, és minden alkalommal meg kellett innom egy üveg sört. Nagyon sokat fizettek ezért nekem, de leginkább hálásak voltak, hogy vállalom a fáradtságot azért, hogy a picinek oly fontos tápláléka meglegyen. Nehéz volt naponta háromszor elmenni a falu másik végére, térdig érő hóba, és jégbe. De szívesen tettem, és örültem, hogy egy gyermeknek erőt adhatok a fejlődéshez. Akkoriban rettenetesen szegények voltunk.  Általában a kisfiú nagypapájának a boltjában vásároltam. Az Izidor bácsi sokszor adott nekünk hitelbe ennivalót. Mindig mondta:
– Majd kifizeti Mancika, amikor lesz pénzük.
– Leginkább csak akkor tudtam kiegyenlíteni a tartozást, amikor elkezdődtek a nyári munkák a földeken – folytatta Mama. – Azután, kislányom, jött a háború. Félelmetes idők voltak ezek. Éppen mentem a faluba, amikor már kezdték sorba állítani a sárga csillagot viselőket. Ekkor egy asszony, hatalmas bőrönddel a kezében, odaszaladt hozzám. Sürgetve kérlelt:
– Fogadja el tőlem ezt a bőröndöt. Meglátja nem bánja meg – mondta a nő és kinyitotta résnyire a táskát.
– Csak ámultam, mert tele volt arannyal – folytatta a Mamája. – Nem merem elfogadni, válaszoltam neki. Annyira kérlelt, de én rettenetesen féltem és végül nem vettem el tőle a kincseket. Inkább szaladtam haza, mert a faluban már beszélték, hogy viszik az embereket munkaszolgálatra.
Mire hazaért Ágota Nagymamája, a férjét, vagyis a nagypapáját már el is vitték. Csak évekkel később került haza, és kalandos körülmények között menekült meg.