Irodalmi Jelen

Kína 17. A város

2009. március. 03. - 06:11

A bélrendszerem minden nap kétszer felmondta a szolgálatot, s nem hajlandó semmi erőset magában tartani. Ezért kerülném a (Szecsuánba amúgy jó, ha száz éve került paprikás, azaz) chilis ételeket, de most sem sikerül. Hatalmas levelekbe káposztaként csomagolt ragacsos (de kitűnő) rizsfalatkák, illatos-erős főszerek garmadával preparált darált húshoz hasonlatos, rizspalacsintába tetszőleges módon betekerendő étek, mogyorós-szezámos-chilis, rizslisztben előre sütött húslapocskákkal átpirított pecsenye került az asztalra, rizzsel, rántással leöntött sült krumplival és az elmaradhatatlan zöld teával együtt. Édes ízekre vágyom, lágy, harmonikus ízkombinációkra, hiába.

17. A város

Reggel szárazok az utcák: a hetedik emelet kék ablakának résén lepillantva nem látok tócsákat, nem vonja be vízréteg a tárgyakat, a burkolatkövek fakók. Az égbolt reménytelenül szürke. Az útkereszteződésben, hiába reggel hét az óra, megbecsülhetetlen létszámú tömeg várakozik a villanyrendőrök előtt, s a zebrák pereménél sárga mellényes, piros zászlós asszonyok őrködnek a közlekedés rendjére, s mutatják, ami amúgy is látható, ha zöldre, ha pirosra vált a jelzőlámpa, és reménytelenül hadakoznak a renitensekkel. A kerek ablak zöld fényében a helyi reklámokról ismerhető, el- és feltűnő pálcikákon előrelépegető zöld emberke, a sárgában és a pirosban a fényen kívül semmi egyéb. A kereszteződéstől nem messze fedett, de oldalak nélküli alkalmatosság alatt fiatalúr rendőr kuporog, az asztalkán, amelyre könyököl, botra erősített villogó lámpa. A forgalmat ellenőrzi és uralja.

Mindeddig nem sikerült felderíteni, az egyidejűleg épülő és egyidejűleg hotelként, valószínűleg garniszállóként ugyancsak funkcionáló szállásunk miként pozicionált a nagyvárosban. A tegnap 5 yunanért vásárolt térképen kizárólag kínai nyelven szerepelnek az utcanevek, mindent összevetve számomra menten hatalmas képverssé válik, mihelyst kinyitom, gondolkodom is rajta, otthon majd melyik szabad falfelületre rajzszegezem, hogy meditálhassak arról, e metropolisz melyik vidékét laktam, s melyikben kószáltam taxival avagy gyalogosan. A város irdatlan méretű: a magyar útikönyv szerint kétmillióan, az angol szerint négyen, a helyiek szerint már tizenkét millióan lakják. A szálló, ha nem is a város peremén áll, de a központ csak hosszas buszozással, leginkább azonban taxival közelíthető meg, jó húsz perc az út.

Vacsorahely után kutatva tegnap egyetlen angol étlapú kifőzdét, kocsmát, éttermet, szállót stb. sem találva végezetül fényképek nyomán választjuk ki az ételeket, s amelyet el akartam kerülni, ismét nem sikerült. Az errefelé készített szecsuáni ízlésű ételek mindegyike paprikaváltozatok tömegétől gazdag, csípős ízek variációit tartalmazza. Paprika egészben, nyersen és szárítva darabolva, porítva, olajkivonatként, kenőcsként és pasztaként, sárgán, pirosan avagy barnán, csípősen, extrán csípősen és enyhén. A bélrendszerem minden nap kétszer felmondta a szolgálatot, s nem hajlandó semmi erőset magában tartani. Ezért kerülném a (Szecsuánba amúgy jó, ha száz éve került paprikás, azaz) chilis ételeket, de most sem sikerül. Hatalmas levelekbe káposztaként csomagolt ragacsos (de kitűnő) rizsfalatkák, illatos-erős főszerek garmadával preparált darált húshoz hasonlatos, rizspalacsintába tetszőleges módon betekerendő étek, mogyorós-szezámos-chilis, rizslisztben előre sütött húslapocskákkal átpirított pecsenye került az asztalra, rizzsel, rántással leöntött sült krumplival és az elmaradhatatlan zöld teával együtt. Édes ízekre vágyom, lágy, harmonikus ízkombinációkra, hiába.

Később, hazafelé siettemben pillantom meg a fehérmárvány női szobrot, amelynek alaposabb megfigyelése korábban nem állt módomban, túl azon, hogy felvillant bennem a római emlékkép. Szinte ezzel egyidőben azt is megállapíthattam, hogy a pénzügyi központban vagyok, mert rátalálok ama bankra, ahol az első kunmingi napon a dollárt (többszörös ellenőrzésen is átesve, megfontolt ügykezelés eredményeként) yüanná változtatta (hatalmas munkabérért) a bank üvegablak mögé zárt, velem csak mikrofonon keresztül kommunikáló ügyintézőnője.

A szállás közelében leginkább bankok, apró üzletek, mosodák, kifőzdék sorjáznak és egy-két óriási bevásárlóközpont áll. S egy kínaias ízekre áttért KFC. Hogy a nagyobb utcáktól távolabb – arról egyetlen egyszer szereztem csupán tapasztalatot. Óvatlanul befordulva félig kész hotel (amelynek egyik liftjét hol olcsó bútorok, hol nylonzsákokba rakott építkezési anyagok szállítására használják, a másikat pedig, amellyel a szállóvendégek utaznak, pozdorjából préselt lemezek borították belülről, de hogy miért, az nem derülhetett ki) mögötti mellékutcába, a pekingi hutongokhoz hasonlatos telepre sodródtam: a szűk köz hosszában nyitott betoncsatornában folyt a zsíros-bűzös szennylé, s akik életébe beléptem, az utcát is lakótérnek tekintő családokéba, rejtve bár, de kutakodó tekintettel követték mozdulataimat. Azt is, ha a helyben vásárolt zsebkendőbe fújtam az orromat, azt is, ha elrökönyödtem a lábközben kihasított nadrágú gyermekek miatt. A gyermekek között mindig föltünést okoz sok európai sajátosságom, például a teljes arcomat befedő szőr, a kék szem, az orrom, a bőrszínem, és leginkább a testméretem. Itt, e filigrán népség körében ugyancsak magasnak számíthatok. S a felnőttek is, ha tehetik, hozzám érnek, megragadják szőrös karomat, áhítozva tapogatják enyhén kidudorodó hasamat, megérintik orromat, s nem egyszer, ha észreveszem, szólnak hozzám, a testemhez egészen közel férkőző idegent a társuk, velem együtt, máris lefényképezi.

Irodalmi Jelen

Információk

Tartalmak

Kína 17. A város

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen – 2024. augusztus

Irodalmi Jelen

Információk

Tartalmak

Top menu

Kína 17. A város

Irodalmi Jelen

Footer