Szőcs Géza: Egy életút kalandos kezdete, avagy Rebenwurzl Sára fia

Lévai Mihály egyik történetének helyszíne a galíciai Mikuliczym, a Prut felső folyása mentén fekvő jelentéktelen kis falu. Előző nap ott a falu szomszédságában, Delatynnél esett el a cári hadseregben szolgáló két lengyel gróf, egy testvérpár. Megjelennek az özvegy grófnék a holttestekért. A tábornok kategorikusan megtagadja a holttestek átadását. Többszáz kilométert utaztatni őket az otthoni kriptáig – szóba sem jöhet. Abba azonban beleegyezik, hogy a feleségek által hozott díszes családi koporsókban temessék el őket, külön kettős sírba. Az asszonyok azonban mégsem várják be a temetést, nagy sietve távoznak hintójukon. A koporsókat lovas kozákok díszkíséretével helyezik földbe. „Odafönn Tartarow felé éppen ütközet volt. Borzasztóan dörögtek az ágyuk. Az volt a halotti zene.”
És ekkor következik a maupassanti fordulat. A történet elbeszélője, az öreg félszemű sekrestyés, suttogva hozzáfűzi: „Abban a két koporsóban  nincsenek benne a halottak. Én mondom. Homok van bennük.”
Egy másik galíciai történet is a halottakról szól: csata után két zsidó hitsorsos jelenik meg a temetőnél, kiválogatni és külön eltemetni az elesett zsidó katonákat, a generális külön engedélyével. „Először azokat emelik ki, akiknek a hajviselete elárulja, hogy zsidók. Ilyen csak kettő van. Két jámbor pajeszes népfölkelő. Aztán az arcokat kezdik el tanulmányozni s kihuznak a sorból még négyet.” Szekeret hoznak, arra helyezik a hat halottat. Panaszos gyászdal kiséretében vezetik a lovakat, kantáruknál fogva. Egy szakasz katona jön velük szemben az országúton. „Azt nem láthatják a sötétben, mit visz a szekér, de a tiszt, alighanem maga is zsidó, a két éneklő emberről rögtön rákövetkeztet az eseményekre és hátraszól: Szakasz, vigyázz! Tisztelegj!” És a szakasz díszlépésben halad el a szekér mellett.

A harmadik galíciai történet itt olvasható mellékletben. Nem irodalmi és nem történelmi értékeinél fogva választottam ki, hanem mert titokban azt remélem: hátha valaki olyan is elolvassa, aki tudja, hogyan alakult a továbbiakban Rebenwurzl Sára élete, de főként, aki tudja: mi lett az asszony fiából, akinek kicsiny élete megtartására az Úr ilyen különös gondot viselt.
Ha elgondoljuk, miket tartogathatott még neki a huszadik század, erősen rá lehetett ezután is utalva az isteni beavatkozásokra és csodatételekre.

Lévai Mihály:

Rebenwurzl Sára

Messze mögöttünk vannak már az októberi napok. Ami akkor történt, olyan ma, akár az álom, régmúlt idők halovány képe az emlékezetben, mely mélyálmú, csendes éjszakákon vissza-visszatér. Itt jártam akkor is, ezen a tájon, ugyanezek a nyárfák bólogattak felém az országút mentén. Ott, az a földhányás: ott ágyú állott s amott messzebb, hátul, az a széthányt szalmakazal: tüzérségi megfigyelőállomás volt valamikor. Itt, a hegy lábainál, ez a falu Dóra. Ott szemben, a buján zöld domboldalon az a romhalmaz volt a dórai templom. Ma egymáson keresztül- kasul heverő füstös téglák halma. Magunk robbantottuk fel egy napfényes novemberi hajnalon. Akkor, mikor az oroszokat kivertük Máramarosszigetről, s úgy látszott, megállíthatatlan erővel jöttünk erre felfelé a Pruth völgyén. A futó ellenség mindent elpusztított maga mögött. Csóvát vetett a házak tetejére, felpörkölte az istállókat, színeket, a népet meg, a koldussá nyomorodott istenadta népet, a jajveszékelő, siránkozó lengyel asszonyokat s a lengő szakállú, kaftános zsidókat, hajtotta a tűzvonalon keresztül vissza hozzánk: tartsuk el mi a magunk népét, a cár nem ad nekik kenyeret. Dóra leégett egyetlen éjszakán s a faluból nem maradt meg más, csak ott a túlsó domboldalon az a templom. Azt elkerülte a láng. Tornya messze elnézett a vidék felett, magasabb volt, mint a környék dombjai s az oroszok oda rakták fel a maguk tüzérségi megfigyelőállomását. Már napok óta kitűnően lőttek, minden golyójuk talált: el kellett távolítanunk a tornyot.

Egy pénteken este tüzéreink megkapták a parancsot, hogy lőjék romokba a templomot. A parancsról tudott mindenki. Már napok óta mondogatták egymásnak az emberek:
– Látnak bennünket az oroszok a toronyból, azért céloznak olyan jól.
Azon az estén azt felelték a tüzérek:
– Holnap reggelre lepuffantjuk azt a tornyot.
Hátul a front mögött volt a menekülők tábora. Kocsikon, lovakon, éjjel- nappal jöttek utánunk, szekereken háltak. Ha előnyomultunk, követtek bennünket, ha vissza kellett mennünk, futottak előttünk két- három falunyira. De mindig ott voltak a közelben, hogy rögtön utánunk behajthassanak a maguk falujába. Azok is tudták már, hogy a torony felett elhangzott a halálos ítélet. Az előző napokban közibük is odatalált néhány eltévedt golyó, ők is sokat emlegették hát a dórai tornyot, s tudták ők is, hogy másnapra, szombaton reggelre, mi vár az ide látszó, szép fehér toronyra. Akkor, pénteken este, áhítatos imák búgtak az országúton sorban álló szekerek ponyvái mögött s olyikban gyertya is lobogott, halavány, bizonytalan fénnyel. Ott, a kocsiban, mely hetek óta volt már lakása ezeknek a hazátlanoknak. A táborra lassanként ráesteledett. Feketébe borult minden. Tüzek se égtek, fények se ragyogtak. Odafenn az égen nehéz felhők úsztak, azok is rejtegették a toronyból, a halálra ítélt toronyból, figyelő oroszok elől az alvó katonákat. A generális ott aludt automobiljában az út közepén. Az automobil körül őrök jártak, hogy a nagy urat ne zavarhassa álmában senki. Az egyik őr egyszerre harsányat kiáltott:
– Állj, ki vagy?
És már emelte is puskáját a közeledő alakra. Az megállt. Asszony volt. Az őr odament hozzá:
– Mit akarsz? – mondta.
– A generálissal akarok beszélni – hangzott a válasz.
– Azzal most nem lehet. Alszik. Majd reggel.
– Reggel késő lesz. Most kell vele beszélnem.
Háborúban megesik az ilyesmi. Gyakran jöttek már rongyos emberek, akik fontos híreket hoztak, az őr hát nem merte megkockáztatni, hogy a szárnysegédet ne értesítse. Tíz perc múlva az asszony ott állt a vezér előtt.
– Generális úr – mondta –, holnap összelövik a dórai templomot?
– Igen – mondta a generális –, de mi közöd neked ahhoz?
– Rebenwurzl Sára a nevem, a dórai fűszeres felesége vagyok. Mikor szaladnunk kellett, a kis fiamat nem vihettem magammal. Azt tudtam, hogy a falut felégetik az oroszok, de tudtam azt is, hogy nagyon vallásosak és a görög templomot nem fogják bántani. Az öreg sekrestyés ott maradt, hogy a templomot őrizze, s én nála hagytam a kis fiamat. Generális úr, a templomban, amit holnap össze fognak lőni, ott van a kis fiam is.
– Hm, az bizony baj!
– Generális úr – folytatta az asszony – tessék megengedni, hogy én elmenjek a fiamért.
– A táborból az ellenséges állások felé nem mehet ki senki. Ha én kiengedlek, az oroszok úgyis lelőnek. De meg honnan tudjam, hogy nem vagy-e kém?
– Ott hátul a kocsikon van az apám, az anyám, meg a férjem. Ha én nem jövök vissza, ha én elárulok valamit, lőjék agyon azokat.
Az asszony könyörgött. A generális maga is apa volt. Még egyszer figyelmeztette az asszonyt.
– Tudod, hogy az életeddel játszol?
– Tudom! – mondta az asszony.
A szárnysegéd kikísérte az előőrsök vonaláig. Az asszony elindult a koromfekete éjszakában.
Szombaton hajnalban a dórai toronynak szólt az első lövés. A szép, fehér torony eltűnt, mintha leberetválták volna. A következő éjszakán fényesen ragyogott a holdvilág. Csend volt. Egyszerre csak lövés pukkant az orosz állások felől. Egy, azután megint egy, majd egy harmadik. A holdfényes mezőn egy alak futott keresztül a mi soraink felé. Az előőrsök elfogták. Rebenwurzl Sára volt. Karjaiban hozta a fiát.

Itt fekszik a lábamnál Dóra. Csupa üszök, csupa rom. A templom téglái úgy hevernek egymáson, ahogy akkor összedőltek. Ugyan hová lett Rebenwurzl Sára, meg a fia? Ugyan hová?