Magnólia - Vasárnapi levelek II/7.

Mindig olyankor nézek az órára, amikor különös számokat ad ki. Az időnek nem tulajdonítok nagyobb szerepet a kelleténél, s mint korom, úgy én nem élek nyomasztó bűvöletében. Reggel hatóra hat van, mikor ránézek, és sziesztámból ébredve tizenhárom óra tizenhárom. Elalváskor tizenegy óra tizenegy. Most? Egy óra egy perc. Mulandóságunk mérhetetlen. Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok? Magnólia virág vagyok a kis Lizette kezében.

Elrejtőzve kitaláltuk egymást. Ő keresett meg, vagy én találtam meg őt? Nem. Jóllehet szerelmeink halomba szórva és szempillarakásunkon több forró test szendereg, szívünk válaszol az óra kattogásra és magasabb rendű időben látja az összefüggéseket. Nővérem ő, vagy húgocskám? Szeretőm lett ma éjjelen, s a különös házat egy Csontváry festette mezítelen testünk köré. Színpad ez a ház? Vagy mi vagyunk színészek benne? S nézőnk egy nagy isten lehet, aki a szünetben az elhúzott függöny fodrain csöndesen mereng, s játék közben írja meg az ismerős szerepeinket.

Mióta levelezek vele? Nem tudom. Mikor találkoztunk először? Nem tudom. Rejtély minden, ami a kis Lizettet körbelengi, s a legnagyobb rejtély, azt hiszem én magam vagyok. Asszony ő és gyermek is egyben, s kicsit fiú is lehet biztosan, de csak annyira, mint amennyire én lány vagyok. Amit meg akarunk érteni eliramlik a szellem elől, mert mintha csak azt tanulhatnánk meg, amit már tudunk.

A zseni az, aki felismeri tudását, amely arra adatott, hogy dicsérje az Urat, szolgálja, s a mocsokban is a kenyeret és a bort mutassa fel. A tehetséges az, aki visszaél tudásával, megfeledkezik eredetéről, s mocsokban hemperegve megeszi a kenyeret és megissza a bort. Csontváry megáll a ház gangján. Ő is olyan különösnek találja, hogy itt az Andrássy út mellett még állnak rejtetten ezek a házak. Belső udvarral, narancsos és okker falakkal, ütötten és verten, az aulában pánsípot fúvó meztelen puttókkal, a tetőtérben felújítandó mosókonyhával, ami igazi bástyája lehetne a literatúrának, ha felújítanánk, s beleköltöznék. Alatta van a kis Lizette otthona pont, csupa szín minden, csupa felébredés. Szobáira talán Klimt és Van Gogh egy részeg hajnalon borították festékes bödönjeit, azért ilyen. Itt búvok most el, rejtőzöm, mint a nagy vadak, ha érzik a vadászkutyák csaholva szaladnak a susnyáson éhesen kergetve uruknak a rőt halált.  Egy óra egy perc. Ebben merevedik meg az idő, ami semmit nem tud az emberek dolgairól.

A ház gangján megáll Csontváry és átnéz a túlsó oldalra. Látja, hogy miket vétkeztem eddig, hogy nagyon is sokat hibáztam főleg, s szívem, mint teliírt papiros, úgy feszül fehér bordáim közé. Lassan és kimérten lépeget felém, megáll mellettem és cigarettával kínál. Rámgyújt. Rámhederít. Megtalál.

Egyszer arról álmodtam kétségektől gyötört napjaim hasát élesen felmetszve, hogy a nem is oly távoli jövőben, deszkaházban, különös fényeknél, láda mély rejtekéből valaki elővesz egy könyvet. A könyvben versek vannak. Az én verseim. És ez a valaki – ekkor már rég halott vagyok – vigasztalást talál a versekben. A költészet vigasz lesz akkor, mikor minden elveszett. Így nyúlok én mostanság Baudelaire úr könyvéhez. Vigaszom és fegyvertársam. Hogy kezdődött ez az egész? Poe úrral. Tizenöt évesen olvastam háromszor végig a novelláit, verseit, s néhány esszéjét jól összefogó kötetet. Aztán jöttek, akik felé terelt.

A szimbolisták! Az avantgarde! A modern! S valami különös törés, az a beteg józanság, ami a posztmodern. Mért mondtak le a Szépségről? Mért mondtak le a Szerelemről? Mért mondtak le az Álomról? S ebből a semmi hasznot, semmi előnyt nem hozó nagy józanságból csak háborúk lettek, még mélyebb idegenség, még nagyobb magány és unalmas és üres költészet. Miért lett a költészetük üres és unalmas? Mert elfelejtették, hogy meg kell vigasztalniuk a többieket. És főleg azokat, akiket nem ismernek, akik talán még meg sem születtek, s akik távoli korokban állnak éppen úgy kétségbeesve és éppen úgy szenvedélyesen örülve, mint mi, annak a különös ténynek, hogy élünk. Mit lehet ezzel kezdeni, hogy élünk? Mi az hogy élet? Élünk-e valóban, vagy csak úgy csinálunk? Mások is élnek, nem csak mi? És kik azok a mások, akik nem mi vagyunk? És azok, akik már nem élnek, vagy még nem élnek, mondd, hol vannak olyankor, amikor mi most, ami már el is múlt, azt mondjuk, hogy „élünk”? Lehetőségek voltak és lesznek ők? Vagy vannak?

Olvasom a múltat, kinyílt könyv előttem és vigasztalást találok Baudelaire úr sétáiban. Vele tartok, suttogva követjük Poet, a nagy mágust és papot, akit senki sem értett, sem akkor, sem most. A kis Lizette hazavár, mondom Károlynak és Edgárnak, mert pirkadatkor már így szólítom őket, s megemelem kalapom. Haza? Mit jelenthet ez a különös szó? Talán az lehet a haza, ahol most te ülsz és olvasol. Csak az. S minden más tér és idő, meglásd, lekopik rólad és kicserélődik, mint a rongy, amihez valamiért nagyon ragaszkodtunk – feleslegesen.

Csontváry mosolyog álmomon, s csak annyit mond, hogy „Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott, akinek ősei akaraterővel, lelki műveltséggel, a művészi tehetséggel voltak felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra, aki szerelmes volt dajkájába, aki szerelmes volt a napba, szerelmes volt az üstökös csillagba.”

Holnap Ady jön szivarozni kedves Tivadar – jő ki Lizette a szobából. S leszakajt, mint egy magnóliát, vázába tesz, friss vízzel vigasztal. Én találtam ki őt, vagy ő engemet? Álmodom ezt az éjjelt, vagy sem? – már nem tudom. Magnólia vagyok a kis Lizette kezében.