Ugrás a tartalomra

FRIEDGARD GESZTENYÉI - Hajdú Farkas Zoltán beszélgetése

Az író könyökére támaszkodva elbóbiskolt. Az olvasó az asztal másik végén ül és… elbűvölten levélíráshoz készülődik. Előtte Emil Cioran könyve a gesztenyés aforizmával. Magas homlokú, csin­talan szemű fiatalasszony: Friedgard Thoma, kölni né­met­ta­nár­nő.

 

 

Hajdú Farkas-Zoltán


Friedgard gesztenyéi

 

Cioran: Comme je me promenais à une heure tar­di­ve dans cet­te allée bordée d’arbres, une châtaigne tomba à mes pieds. Le bruit qu’elle fit en éclatant, l’écho qu’il suscita en moi, et un saisissement hors de proportion avec cet incident infime, me plongèrent dans le miracle, dans l’ébriété du définitif, comme s’il n’y avait plus de questions, rien de que des réponses. J’étais ivre de mille évidences inattendues, dont je ne savais que faire…
C’est ainsi que je faillis toucher au suprême. Mais je crus préférable de continuer ma promenade.

Az író morganatikus házasságban él olvasójával. Ez a balkézre kötött házasság1 érvényes ugyan, de az író nem részesül az olvasó kivételes jogaiban, hogy félretegye a könyvet, vagy ellenkezőleg, keblére ölelje, szíve alatt melegítse azt. Az író csak önmagát ölelheti keblére. Jobb híján meg is teszi néha. Esetleg többször. Vagy egyfolytában. De erről hallgat. Az olvasó is hallgat2, megelégszik az egyszemélyes élvezettel. Vagy a bosszúsággal.
Mindketten konokul hallgatnak3.

Az író könyökére támaszkodva elbóbiskolt. Az olvasó az asztal másik végén ül és… elbűvölten levélíráshoz készülődik. Előtte Emil Cioran könyve a gesztenyés aforizmával. Magas homlokú, csin­talan szemű fiatalasszony: Friedgard Thoma, kölni né­met­ta­nár­nő.

Friedgard 1981. december tizenkettedikén írja első levelét a hetvenéves Ciorannak: Nagyon örülök, hogy végre olyan íróra bukkantam, aki szívet vidámító, tehát rám közelről sem „destruktívan” ható szemtelenségeket képes írni. A válasz nem várat sokáig magára: Párizs egy megromlott város. De ha erre járna, nagyon örülnék a személyes találkozásnak. Öregúr lettem, állapotom nagyjából egyezik Párizséval.

Kapcsolatuk Cioran haláláig tartott. De ez a történet nem róla szól, hanem Friedgard gesztenyéjéről. Mert igazából soha sem a műre vagyunk kíváncsiak, hanem az emberre: az értelmezésre.

Vida Gábor: „Amint egy késő órán e fákkal szegélyezett sé­tá­nyon ballagtam, a lábam elé egy gesztenye hullott. A zaj, amellyel szétrepedt, a visszhang, amit bennem keltett, és a meg­hatódás, mely sehogy sem aránylott ehhez a jelentéktelen ese­mény­hez, megmerített a csodában, a végérvényesség má­mo­rá­ban, mintha kérdések többé nem is lennének, csupán válaszok. Ezer váratlan bizonyosság részegített meg, nem tudtam mihez kez­deni velük…

Kis híján elértem a végtelent. Ám úgy gondoltam, jobb lesz, ha továbbsétálok.”      

– Elfogódott kezdet.
– Harminc éve kérdezz-feleleket játszom az iskolában, hoz­zá­szoktam! Akármit kérdez, válaszolni fogok.
– FRIEDGARD – furcsán hangzó név.
– A békének kertje!
– Békés kert?
– Kirke-gard… Fried-gard… Béke és kert. Már a szansz­k­rit­ban is megvan ez a szó. A békét úgy hívják, hogy prisi! Ezt azért tudom ennyire pontosan, mert az első germanisztika ál­lam­vizs­gá­mon rákérdeztek, hogy tudom-e, mit jelent a nevem. Szóval a szanszkrit is ismeri ezt a szót. Bekerített helyet jelent, biz­ton­sá­got, ahol biztonságban vagyunk. Prisi – Fried – nagyon ha­son­lí­tanak egymáshoz.
– FRIEDGARD, ki találta ki a nevét?
– Édesapám. A háború végén ezzel a varázsigével szerette volna megpecsételni a békét. Egyfolytában éhesek voltunk. Jól em­lék­szem, ahogy a bilin ülve – egyetlen fűthető szobában la­kott az egész család – a kezembe nyomnak egy darab fekete ke­nye­ret, vastagon megkenve margarinnal. Hát nekem akkor az a kombináció volt az élvezetek netovábbja! Szegények vol­tunk, éheztünk. Anyám kézen fogott, és elindultunk élelmet sze­rez­ni, vagyis a parasztoktól kenyeret és krumplit koldulni. Min­dig vele kellett mennem, mert egy csecsemő láttán a parasztok könyörületesebbeknek mutatkoztak. Apám meg is betegedett, rettenetesen szenvedett. Azóta sem tudom, mi történhetett vele, csak arra emlékszem, hogy heteken át képtelen volt lefeküdni. Ott térdelt egész nap az úriszobában, éjjel-nappal csak térdepelt. Ret­tenetesen szenvedhetett. Azt mondták, hogy az éhezéstől van. Már azt hittük, belepusztul.
– Szereti a nevét?
– Szeretem, bár kissé keményen hangzik. De szeretem, mert kü­lön­leges és egészen ritka.
– Szereti a békét?
– Természetesen!
– A családi békére gondoltam…
– Az sem rossz! Szeretjük, ami hiányzik!
– Amikor először hallottam a nevét, a béke angyalára gon­doltam. Egy harcos, a békét védő angyalra.
– A védő, a megvédő, és a kert az angolszász nyelvekben ugyanabból a szótőből erednek!
– De a védelmező mindig férfi. A katona. Míg a kert, a ter­mészet nőies.
– Az őrző ebben az összefüggésben maga a gondozó is. A szó két­értelmű. Szóval vigyáz rá, de gondozza is. A férfiúi és a női prin­cípium összeolvad ebben a szógyökérben. Ambivalens.
– Hogyan becézték Friedgardot?
– Kezdetben mindenki Tutunak hívott, mert egyfolytában az egyes szám második személye érdekelt, vagyis, hogy du-du-du, kikértem magamnak, hogy Tutunak nevezzenek. Később jóval idősebb testvéreim elkereszteltek Egonnnak, mert nagyon fiús voltam. Apám ötvenkét éves korában nemzett. Klasszika-fi­lo­lógus, romanista és nagyon autoritárius, de határtalan hu­mor­ral megáldott férfi volt, aki engemet, mint későn érkezett, mél­tó utódját határtalanul szeretett. Diktatórikusan szeretett… vagyis a birtokló szerelem minden kétségbeesett praktikáját vé­gigpróbálta rajtam. Alig kezdtem el gondolkodni, máris til­ta­kozott, ha valamit nem úgy csináltam, amint ő szerette volna. És ahogy ez a kicsi baba, ez a babácska függetlenedni kezdett, kon­fliktusokba keveredtünk.

Alig szállok le a vonatról, máris elcipel a dómba. A kölni dóm az állomás szomszédságában van. Rókabőrbe bújt, tö­ré­keny csodamadár. Belépéskor nem vet keresztet, de a buta tu­ris­tá­kat szidja. Kezembe nyomja a neki szánt liliomcsokrot, és vö­rös selyemsálával eltakarja az arcát. Mintha valami fertőző be­teg­ségtől tartana.

– Rielben laktunk, Köln egyik külvárosában. A Rajna partján apám­mal minden áldott vasárnap begyalogoltunk a dómhoz, a fő­papi misére. De nem vettünk részt a misén, hanem le­te­le­ped­tünk a jobb oldali kereszthajóba, ahonnan nem lehetett látni a tör­ténteket. Letérdeltünk Stephan Lochner triptikonja elé. Hogy gyakorolhassam az unalmat és az alázatosságot. Apám for­ma­lis­ta volt. Hívő, talán. A latin nyelvű liturgia szerelmese. Ezt klasszika-filológusként kívülről tudta. Később, hogy átváltottak a németre, elmaradt a templomból. Különös hite volt. Apámmal az öregkori szenilitás, anyámmal a szívinfarktus végzett. Érdekes, mintha életük végén a hit értelmetlenné vált volna számukra. Farkasszemet nézve a halállal megfeledkeztek az imákról, megszakították Istennel a kapcsolatot.

Sportos béemwéjében nagy összevisszaság. Könyvek, cédék, használt papír zsebkendők, egy csokor elszáradt rózsa. Alig ülünk be, veszett iramban száguldani kezd a kölni vasárnap néptelen ut­cáin. Mosolyog, mond valamit, de nem értem, mert Csaj­kovsz­kij bömböl a hangszóróból. A város villanegyedében állunk meg. A Rajna kőhajításnyira.

– Az elemiben szigorú katolikus szellemben neveltek. Éppen teg­nap este említette Ute, legrégibb barátnőm, hogy hetente két­szer kellett misére járnunk… Aztán egy szép napon rájöttem, hogy a szüleim becsaptak a Mikulással. Az volt a szokásuk, hogy mikuláskor beszerveztek egy püspöki ruhába öltözött egyént, az igazi Mikulást. Jó kapcsolataink révén egyházi kö­rökkel, nem volt nehéz püspöki kalapot és papi lepelt keríteni. Ezeket nálunk mindig Hans Ferdinand Linztgen öltötte magára, a későbbi biológus professzor. Minden évben lelkiismeretesen megjelent, és a szüleim ilyenkor bejelentették, hogy megjött hoz­zánk az igazi Mikulás. Még első gimnazista koromban is hit­tem nekik. Egy alkalommal megkértem Utét, hogy jöjjön ve­lem, mert mihozzánk az igazi Mikulás szokott járni. Meg is ér­ke­zett egy másik barátnőjével. Ők voltak az éltanulók, már an­nak is örültem, ha szóba állnak velem. Szóval eszembe jutott, meg­hívom őket, hogy lássák: nálunk az igazi Mikulás jár. Persze az egészet durván leleplezték, én meg csak bámultam, mint egy fél­kegyelmű. Nem emlékszem pontosan a részletekre, csak hogy ke­gyetlenül kinevettek. Nagyon dühös voltam a szüleimre, a hosszan tartó hazudozásra. Hirtelen belém nyilallt, hogy akkor a többi sem lehet igaz! És fokozatosan – serdülőkorban az ember ugye gondolkodóba esik – elvesztettem az istenhitemet. S ezzel párhuzamosan apám iránti tiszteletem is kihunyt. Mert addig ő volt az istenem. Bizony, az egész ezzel a Mikulással kezdődött.

Tetőtéri lakását dúsgazdag öregasszonytól bérli. Válásuk után egy ideig volt férje villájában élt, de jött az új asszony, el kellett köl­töznie. Az előszobában ledobja a kabátját és int, hogy kö­ves­sem. Alig győzöm a lépcsőket a háta mögött, csak most lá­tom, hogy milyen csinos. Az ajtót Jürgen nyitja ki. „Ő a barátom és orvosom.” Hajlott hátú, hatvanas úr ingujjban, szívélyesen ke­zet fogunk. A nappaliban antik bútorok, rengeteg könyv, fest­mény és nagyon sok fény. Az erkélyről pompás kilátás a Rajnára.

– Öreg szüleim voltak. Engem a híres félzsidó írónő, Elisa­beth Langgässer lánya világosított fel. Gimnazisták voltunk, s éppen egy virágoskertben sétáltunk, amikor elmesélte, hogyan is működik a dolog férfi meg nő között. Első gondolatom persze az volt, hogy az én szüleim… hogy hát ők ilyet biztos nem! So­ha! Teljesen kizárt! Óriási megrázkódtatás volt ez számomra! Anyám a mensesről is csak annyit mondott, hogy megtisztul a vé­red. De hogy ez a nemiséggel, női mivoltommal is kap­cso­latban lenne, arról mélységesen hallgatott.
Láng Zsolt: „Amint egy késői órában a fákkal sze­gé­lye­zett sétányra értem, egy gesztenye hullott lábam elé. Kop­pa­nása, azaz a bennem keltett visszhang, a közjátékot fogadó aránytalan ámulatom a csodák világába röpített, ahol minden egyértelmű, nincsenek kérdések, csak válaszok vannak. Ezernyi bizonyosság áradt szét bennem, és a mámortól megtorpantam…

Az abszolút bizonyosság közelében lebegtem, érte nyúltam, hogy megragadjam. Ám végül úgy döntöttem, folytatom utamat.”

– Az iskolát utáltam! Rettenetesen féltem az autoritásoktól. Bi­zonyítványaimban mindig az állt, hogy „ábrándozó és játékos haj­lamú”. Igazából csak akkor szabadultam fel, amikor kivettek a rémes kölni apácáktól, és röviddel a gimnázium felső tagozata előtt világi iskolába kerültem. Egy csapásra jó tanuló lettem! Az apácák félelmetesek, iszonyatosak voltak! Soha sem tudom meg­bocsátani nekik azt a határtalan félelmet, amelyet belém ül­tettek! Borzasztó volt! Törékeny, bátortalan kislányként egy­foly­tában félelmek gyötörtek. Mai bátorságomat bizonyára az a düh és bosszú táplálja, amely azokban az években fel­hal­mo­zó­dott bennem.

Jürgen készségesen pezsgőt bont, majd szerényen megkérdi, hogy közénk ülhet-e.

– Úgy istenigazából tíz-tizenegy éves koromban kezdtem olvasni: csodálatos menekülés a rettenetesen unalmas világból. Rilke volt az első nagy felfedezésem. Apámnak ugyan óriási könyvtára volt, de a Rilke-köteteket a városi könyvtárból kellett beszereznem, hogy bemásolhassam titkos füzeteimbe. Imádtam a verseket, Gottfried Bennt, Traklt. Tizennégy éves korom óta a versek bűvöletében élek. Amikor tizenkét éves fejjel elkezdtem olvasni a Buddenbrock-házat, bátyám csúfolódni kezdett, hogy én csak az efféle altatószerekkel érzem jól magam. A Buddenbrockokat jó néhányszor elolvastam, mert tetszett, hogy azzal a kicsi Tonyval kezdődik, aki a nagyapja ölében ülve érdeklődni kezd a világról. Majd az a csodálatos leírás a szobáról, az ebédről… imádtam ezeket a leírásokat. Hogy az egész ezzel a kislánnyal kezdődött – könnyen beleélhettem magam a szerepébe. És a bátyja, aki elrontotta a gyomrát a díszebéden… persze Thomas Buddenbrock Schoppenhauer-élményével nem tudtam mit kezdeni.

Jürgen eltűnik a konyhában, kisvártatva cikóriás gar­né­la­sa­lá­tát szervíroz. Koccintunk.

– Egyetemi éveim csodálatosan teltek, ezt főleg jövendőbeli fér­jemnek köszönhettem. Miatta választottam a germanisztika mel­lé második szakként a filozófiát. De pszichológiát is hall­gat­tam, mert fiatal lányként mély benyomást tett rám Freud. Nem mondhatnám, hogy hittem benne, de imádtam a stílusát. Ol­vassa csak Freud szövegeit! Nagy író! Fantasztikus irodalmi él­ményben lesz része! Legjobban a kései, társadalomkritikai mun­káit szerettem, a kultúra rossz közérzetéről szólókat: a Totem und Tabut – ugyebár zseniális cím… Vagy a Der Mann Moses oder die monoteistische Religiont – ezek nagy irodalmi tel­jesítmények.

Megemlítem, hogy a világhálón nemrég rábukkantam Friedgard, Kleist Marquise von O… novellájáról írt esszéjére. Felugrik, kitárja az erkély ajtóit.

– A húgy-szimbolikája… Igazából csak Freudot olvasva tanulhatjuk meg az értelmezés magas művészetét. És ezt nemcsak önnön lelkünk megértésére lehet használni, hanem az irodalomra, meg ezernyi más életkörülményre is. Az élet vizsgálata egy kulcs segítségével! Vagyis, hogy az, amit látunk, nem egyezik azzal, amit az jelent. Ezt Volker Schucknál, Gadamer egyik tanít­vá­nyá­nál tanultam meg az egyetemen. Freud reveláció volt szá­momra. Az interpretáció művészete ugyan többirányú lehet, de nála a világ és a lélek értelmezése mindig világos, meggyőző! Gyógyászati javaslatai persze kevésbé győztek meg, főleg miután ol­vastam, hogy Freud még saját álmait is meghamisította. Kel­lemetlen, visszataszító férfiú lehetett!

Jürgen készségesen bólogat, már amennyire meredt nyaka engedi. Figyelmesen újratölt.

– A szellemi élet az értelmezés révén válik igazán izgalmassá. A valóságot nem szabad felületesen szemlélnünk, életünk csak az értelmezések sokaságától válik izgalmassá. Az igazság egyes számú, csak az adott konstellációban, az adott körülmények kö­zött következetes. Nekem ezt a férjem, Günter Schulte árulta el. Szüleinket régi barátság kötötte össze, apáink együtt jártak a klasszika-filológiai gimnáziumban. Gyermekkoromtól jelen volt az életemben, de az elején csak húgaira figyeltem, akik óvodástársaim voltak. Günter idősebb testvérként a háttérben maradt. Persze hallottam, hogy szépen zongorázik, hogy fes­teget, s ez mély benyomást tett rám. Egyszer, úgy tizennégy éves lehettem, az iskolától kaptam két ingyenjegyet a Parsifalra. Örömömben elrohantam Schulteékhoz, hogy valamelyik lányt el­csaljam az operába. De ők csak az orrukat húzogatták, mire a hát­térből megszólalt a már egyetemista Günter, hogy ő elkísérne. Én táncórai, szép ruhában, Günter felvette az érettségiző öl­tö­nyét… Az előadás után megállapítottuk, hogy a színpadra le­eresz­kedő galamb nagy marhaság volt. Günter teljesen meg­ba­bo­názott, mert olyan szép, ateista nyelven beszélt! Addig még so­ha sem hallottam, hogy valaki ilyen szépen, ilyen cinikusan és ironikusan beszéljen a wagneri operák álvallásosságáról. És mindezt azon az új, varázslatos nyelvezeten! De túl fiatal voltam hoz­zá! Néha írt, néha meghívott, bár nem nagyon volt mit kez­denie egy tizenöt éves fruskával. Huszonegy évesként nehéz egy tizenöt évessel kikezdeni. Néha felmentünk a szobájába, Gott­fried Benn-verseket hallgattunk Westfall előadásában, hogy szá­momra egyre fontosabbá váljanak ezek a találkozások: ő volt az egyetlen ember a környezetemben, aki másképpen, ma­gá­tól értetődőbben látta a világot. Ki tudta fejezni, szavakba tud­ta önteni mindazt, amit már én is éreztem, de még képtelen vol­tam megfogalmazni. Hamar férjhez mentem hozzá, egyetemi éveim tizenhat szemesztert tartottak. De nem volt rossz, mert saját háztartásom volt, huszonhat éves koromban megszültem a fiamat, első államvizsgámat huszonhét évesen tettem le. Aztán jöt­tek a gyakornoki évek, s én mindinkább független szerettem vol­na lenni. Kegyetlenül független – ezt most bűntudattal mon­dom –, és kiszálltam a családból. Eredetileg nem is akartam gim­ná­ziumi tanárnő lenni, inkább az újságírás vonzott. A leg­ele­jén persze színésznő, de hát ez olyan álom, amelyet kap­cso­latok nélkül lehetetlen megvalósítani. Tanárnő lettem, mert csak így tudtam egyedül, önállóan megélni. Biztonságos jövőre vágytam, állami alkalmazott lett belőlem. És azt kell mondanom, hogy ez mai szemmel nézve helyes döntésnek bizonyult.

Cioranra is Günter Schulte vetette az első fénysugarat – la­po­zom fel Friedgard könyvét4. Jürgen kivonul a konyhába.

– Ezerkilencszázhatvanhatban. Egyik alkalommal valami tévé­interjúról beszélgettek Johann Meister barátjával. Hárman kocsmáztunk, ott figyeltem fel a nevére. Meg is kérdeztem, hogy ki ez a Cioran5? Mondták, érdemes figyelni rá. Megvásároltam néhány könyvét német fordításban, s olyan mély benyomást tett rám, hogy elhatároztam, írni fogok neki… Első levelemet egy berlini írónak, Ingomar Kieseritzkynek írtam. Egyidősök voltunk. Ma is jó barátságban vagyok a feleségével, akit le­ve­lezésünk hónapjaiban éppen el akart hagyni. Hermann Burgerral is leveleztem, a korán elhunyt svájci íróval. Hermann a nyelv nagy mestere volt, csodálatos novellát írt Solioról. Később ő is ott volt azon a furcsa svájci találkozáson Ciorannal és Simone-nal… Ezerkilencszáznyolcvankilencben lett ön­gyil­kos. Ulrich Horstmannak is írtam, vele még ma is barátok vagyunk. Horstmann a Das Untier című regényével vált ismertté. Ez egy egészen különös filozófiatörténet, megje­le­nésekor nagy port vert fel. Ő már a legelején is biztatott, hogy írjam meg közös történetemet Ciorannal, hogy jelentessem meg a leve­le­zésünket… Az ember kapcsolatba szeretne kerülni ezek­kel az ér­dekes emberekkel… Legtöbbször persze elég a mű, a gon­dolat, noha én életemben négyszer úgy döntöttem, hogy a szerző is érdekel! Lehet, hogy ez az akkori magányommal is össze­függött, hogy egyszerre csak nagyon sok időm volt ilyesmiken elgondolkodni, vagy hogy éppen magányos és frusztrált voltam, és intelligens emberek társaságát kerestem, mert éppen bunkók között éltem. Az ilyesmit véletlennek is nevezhetnénk. Miért ne kerülhetne közelebb az ember ahhoz, akit csodál. De hozzá kell tennem, hogy a leghíresebbek ismeretségét soha sem kerestem. A sztárok soha sem érdekeltek! Cioran nem volt híres, Németországban alig ismerték. Engem az ismeretlen zsenik érdekeltek, mert tudtam, hogy náluk jobban áll az olvasó szé­ná­ja, hogy komolyan veszik az olvasót. Volt férjemmel még Sartre-nak is írtunk, mellékelve Günter egyik szövegét. Most is látom magamat, amint izgatottan postára adom a levelet. A hatvanas évek végén történt. Válasz azóta sem érkezett.

Szőcs Géza: „És amint egy késő esti órán ebben a fasorban sétálgattam, váratlanul egy gesztenye hullott elém a magasból. A koppanás, amely létének véget vetett, tovább visszhangzott bennem, és ez az apró történés annyira elbűvölt, magam sem egészen értettem, miért, hogy már-már elborított magának a csodának az érzete, a végesség önkívülete, amelyben kérdések sincsenek már, csak feleletek. Váratlanul ezer meg ezer dolog vált magától értetődővé, amelyekkel hirtelen nem is tudtam mit kezdeni…

Így esett meg, hogy szinte találkoztam a legvégsővel és felül nem múlhatóval. És mégis inkább tovább sétáltam.”

– Miért lettem volna büszke Cioran válaszára? Hogy jön ez ide?! Boldog voltam, örvendtem neki! Az én életemben is voltak magányos pillanatok, frusztrációk. Az a levél a legalkalmasabb pillanatban érkezett. Mert levélváltásunk igazi párbeszéd volt: beszélgetés egy csodálatra méltó emberrel. Még egyszer mon­dom: Ciorant nem tartottam híres embernek. Levelet írtam neki, mert mellbe vágtak fantasztikus aforizmái! Akkor persze még nem tudtam, hogy az aforizmának csak áttételesen van köze a va­lósághoz. Naivan azt hittem, hogy filozófiai igaz­sá­go­kat rej­teget magában. Szó sincs róla! Az aforizmának szi­por­káznia kell, igazságtartalma elhanyagolható. A ragyogás, a szavak mesteri játéka a lényeg!

Déli gyümölcsökkel díszített fagylaltos kelyhekkel érkezik. Megpillantja Friedgard Ciorannak küldött fényképét az asztalon. Megadóan az ég fele emeli szemeit: Jürgen.

– Azt hiszem, láttam már valahol egy fényképét. Igazi román arca volt. Mondtam is, hogy Ceauşescura hasonlít. Ön, ezzel a szakállal például Faßbinderre hasonlít, de azért valamivel csi­nosabb nála. A románok középtermetűek, zöld vagy leg­aláb­bis világos színű szemük van, hegyes orruk, sűrű hajzatuk, elevenek, temperamentumosak. Szóval lehet, hogy nevetségesnek tűnik, de amikor Ceauşescu képét megláttam a tévéhíradóban – persze sokkal ellenszenvesebb volt, mint Ciorané! –, rájöttem, hogy van valami közös az arckifejezésükben. Addig a románok közül csak Dinu Lipattit ismertem és Clara Haskilt, a zenészeiket. És Paul Celan verseit, akit mindenek ellenére jelentéktelen költőnek tartok. Később Cioran elmesélte, hogy a Szajnába vetette magát… Cioranról tudtam, hogy hetvenéves, de azt hittem, hogy olyan, mint az írásai. Mekkora naivitás?! Olyannak képzeltem, mint Nietzschét, talán kissé hóbortosabbnak, bolondabbnak. Második levelemben elküldtem ezt a fényképet, mert hiú voltam, de nem csak azért. Én már láttam az arcképét, s úgy gondoltam, hogy jó, ha a levélpartnerek ismerik egymás arcát. Nem tagadom, hiú voltam, imádtam magamat azon a felvételen. Miért bűn, ha a társ vonzó, mutatós jelenség? Apám jóval öregebb volt nála! Mi az, hogy tetszeni akartam neki?! Szó sincs róla! Csak meg akartam mutatni magamat… A má­sodik levelemben. Mert úgy válaszolt, hogy fogalma sem volt, hogy nézek ki. Annyit tudott, amennyit elárultam magamról… Miért, az embernek jólesik, ha mindenkinek tetszik… De férfi és nő közötti kapcsolat számomra szóba sem jöhetett. Az a fényképem fényévekre volt a házassági ajánlattól! Nem értem, mi ebben a szokatlan! Én is nagyon örültem, hogy tegnapelőtt elküldte email-ben az arcképét. Így legalább azonnal felismertem a pályaudvaron. Minek kell mindent a félelmetes racionalitással szemlélni? Ezt az ártatlan gesztust, hogy lásd, ilyen vagyok én, a levélíród? Én már láttalak téged, te még nem ismersz engem. Hát itt vagyok, ilyen vagyok. És persze az ember örül, ha van egy olyan fényképe, amelyen sokkal szebb, mint a valóságban. Nem is hiszem, hogy erről a régi fényképről rámismert volna, ma reggel az állomáson. Mert én is egyre kevésbé ismerem fel magamat azon a képen… úgy, hátrafésült, hosszú hajjal…
– Nem biztos…
– Komolyan, felismert volna arról a régi képről?! Pedig az nem is én vagyok… Felismerhetetlenül én vagyok!

Hajdú Farkas-Zoltán: „Éjféli séta a fákkal szegélyezett allén. Az ágak labirintusából gesztenye pottyan a lábam elé. Néma zuhanást követő tompa reccsenés. Hasadás vissz­hang­ja bennem. Meghatódtam, mert a természet eme parányi epizódját sehogyan sem tudtam összeegyeztetni lelkem felkavarodó örvényeivel. Egy pillanatig a véglegesség má­morában úsztam. És a végérvényes válaszok felszámolták öröknek tűnő kérdéseimet. Ezernyi, váratlan evidencia, kezelhetetlen nyilvánvalóságok szüntelen sorozata…

A végtelen határán egyensúlyoztam. Jobbnak láttam továbbállni.”

– Egyszer, amikor a Jardin de Luxembourgban arra sétáltunk, megkértem Ciorant, mutatná meg azt a helyet… ahol a parányiban megsejteni vélte a világegyetemet. Ahol a legjelentéktelenebb összeölelkezett az egyetemessel… és a meghatódottsággal. Ez a feszült várakozás a széthasadó gyümölcsben…
– De hol van Cioran ebben a történetben?
– Hát ő az éjszakai sétáló.
– Hol a helye? A legkisebben vagy a legnagyobban?
– Ő az egyik világhoz sem tartozik. Mert továbblép. Mű­vész­ként megtapasztalja az egyetemes meghatódottságot, fel­ismeri a helyzet nagyságát. Ő a Felismerő, a Belátó, az Észre­vevő, az Elismerő, az Elháló, a Teremtő, az Ítélő, a Döntő, a Meg­állapító, majd az új metaforával gazdagabb Továbblépő. Ez itt a teremtő értelmezés folyamata, az alkotás: parányi burok szétrobbanásában megérezni az univerzális és egyedi közötti összefüggést.

Hűségesen hallgató Jürgen: Csak a végén akartam szólani… szóval csak azt akarom mondani, hogy itt valami többről van szó… mert mi az, hogy széthasad a gesztenye burka? A gesztenye tulajdonképpen a mag… Igen!, igen!… A kifakadó mag!… Vagyis egyfajta pollúcióval van dolgunk, magömlés történik, valami életet adó újból szétáramlik, de hát benne van a múlt is, a felbomlás is benne! Mindebben benne van a feloszlás… Igen!… Igen!… A lesajnálás, a hanyatlás és megsemmisülés férfiúi gesztusa, vagyis egy szempillantásnyi meghatódottság, a csoda, hogy minden megszületik és elpusztul… Létrejövetel és létvesztettség. Nincsen tovább!

– De hát ezzel nem mondasz ellent nekem! Enyém az álta­lá­nosabb, tiéd a konkrétabb értelmezés. Különben is, mik ezek az értelmezések az alkotáshoz képest? Jó, azt mondtam, hogy számomra az értelmezés a legfontosabb! Hogy az értelmezés a műalkotáshoz való közelítés végtelen mezeje, amelynek kö­zepén ott áll maga a mű. Monolitként, magányos kőosz­lop­ként: az aforizma.
– Azt kellene elsősorban eldöntenünk, hogy itt a születés vagy a pusztulás pillanataival van-e dolgunk? Az is lehet, hogy egy­szerre mindkettővel. Erre utal a Ciorant körülölelő, őt az idő­ből kiszakító végérvényesség mámora. Nem lehet meg­ál­la­pí­tani, hogy meddig tart ez az állapot… Nem is állapot, inkább fo­lyamat, amelynek beteljesülését nem várja meg, kiszakítja ma­gát belőle. Mintha eltévedt volna, „tiltott zónába” került vol­na…
– Egy pillanatig sem szabad szem elől tévesztenünk az iró­ni­át! Mert a legvégsőhöz is mindig ironikusan közelít! Azzal, hogy továbbáll. Mert eme meghatódottság után nem marad más választása, minthogy továbbsétáljon.
Mert képtelen ezt a leg­na­gyobbat, ezt a legvégsőt megélni, mert ez maga lenne a halál. Vagyis ezzel az ironikus fordulattal visszatér az életbe, a min­den­napokba. Értelmiségiekként mi is sokszor találkozunk a leg­végsővel, de hát ezt nem lehet sokáig bírni… talán a humor… Érzékeny humora volt. Az irónia és a humor között szerintem az a különbség, hogy az irónia gonoszkodó, cinikus, néha sebző. A humor szeretetreméltóbb szólásmód. Szóval Ciorannak ez a továbbsétálása, döntése, hogy folytatja sétáját, hogy továbbsétál, hogy továbbáll (remélem betartottam a sorrendet!), semmi esetre sem cinikus. Ez inkább egy olyan humoros olajra lépés. Mert semmit sem bírál, mert nem sértő. A legjelentéktelenebb dolgo­kon is jókat tudtunk nevetni. Ilyenkor úgy kuncogott, mint egy kislány. Magán­em­berként soha sem volt ironikus, soha sem volt sértő vagy cinikus. Egyáltalában nem! Ilyen csak az aforiz­má­i­ban tudott lenni. Cioran szeretetreméltó volt, sokszor túlzottan is kedves. És megvolt benne ez a régimódi udvariasság – ami különben önre is jellemző, és néha a robbanásig feldühít, hogy például ma reggel folyton a jobb oldalára vett!  Folyton-folyvást ezt csinálják! Szünös-szüntelen ke­rülgetnek! Hát én ettől nagyon ki tudok borulni, mert elterelik a figyelmemet! Szóval benne is meg­volt ez az udvariaskodás, amelynek a keleti országokban szem­mel láthatóan erős hagyományai vannak. Séta közben va­lósággal körültáncolt. Soha sem hittem volna, hogy olyan ke­cses, olyan csinos. Nagyobbnak és erősebbnek képzeltem. Lo­bon­cos, asszimetrikus üstökéről lehetett a leghamarabb felismerni. És kissé vizenyős, szürkészöld szemeiről. De lehet, hogy csak öregségére lettek ilyenek. Láttam néhány fiatalkori fényképét, azokon észbontó tekintete van. Ha jól belegondolok, hetvenévesen már aggkori vonásai voltak. Aztán jött Richard Avedon, a sztárfotográfus, és azt mondta neki, hogy mindig meressze ki a szemeit, mert úgy mutat a legjobban. Ezen Simone-nal, az élettársával mindig jókat mulattak. Avedon az Egoiste megbízásából fényképezte. Mert akkor ő már a híres emberek közé tartozott, noha Német­országban alig ismerték. Jóval később, miután meg­jelentettem levelezésünket, egyszer felhívott Verena von der Heyden-Rynsch, a Cahiérs német fordítója, és leteremtett: hogyan is merészeltem ezt az isteni, világhírű embert az én alacsony nívómra leszállítani? Hogyan merészelem magamat már a könyv első oldalán Milénával összehasonlítani? Mire én csak annyit mondtam, hogy kedves Verena, nekem még azt sem tilthatod meg, hogy Goethéhez hasonlítsam magamat! Mi ez a hierarchikus gondolkodás? Különben sem hasonlítottam magamat Milénához, a nevét csak egy Kafka-idézet jegy­zeteként említettem. Az emberek töméntelen hülyeségre képesek, ha adatok hiányában elkezdnek értelmezni egy történetet.6

Friedgard Cioran nagy titka volt.

– Nem igaz! Már az első levelében megírta, hogy mesélt rólam Simone-nak, hogy én az „intellektuális barátnője” vagyok, „…ami sajnos igaz is…” – írta a levelében. Simone már az első találkozásunkkor tudta, hogy létezek! De azért megkért, hogy a leveleimet ne a Rue Cujasba küldjem, hanem poste restante. Szóval sokáig titkolóztunk, de állítólag Simone már az elején meg szeretett volna ismerni, ezért is kísérte el később Ciorant Svájcba. Mikor meghívtam Svájcba, azt írta, hogy Simone is el szeretne jönni. És, hogy már évek óta nem utazott, de most kedvet kapott hozzá. Meglátogattak Solioban.
– Simone-t is magával akarta vinni a svájci találkára?
– Nem tudom. Nekem csak azt írta, hogy Simone már régóta vágyódik Sils Mariaba, ő meg már nagyon szeretne látni engem. Így jött létre az a furcsa kombináció. De nagyon félt, hogy nem fogunk tetszeni egymásnak. Később meg azon dühöngött, hogy megszerettük egymást. Simone intelligens volt és kimért. És nagyon művelt. Gimnáziumban angolt tanított, és megvolt az aggregation-ja. Amit Ciorannak soha sem sikerült meg­sze­rez­nie. Gondolom, szerette. Mindenesetre nélküle nem tudta volna elképzelni az életét. Simone szép volt, főleg selymes, barna bőre. Nagyon magas volt, magasabb Ciorannál. Az alakja talán kicsit otromba, de feltűnően szép volt az arca. Ciorannal egy picit ironikusan viselkedett. Étteremben is mindig ő rendelt, mert Cioran nagyon bizonytalan volt: „Simone, Simone, te mit eszel?” Régóta együtt éltek. Öreg, egymást kiegészítő pár. Nem voltak házasok. Már nem is emlékszem, hogy melyikük kezdeményezte a közös találkozást. Érdekes, akkorjában fel sem merült bennem ez a kérdés… Lehet, hogy ez most nagyon kegyetlenül hangzik, de én akkor már rég meg szerettem volna szabadulni Cioran fizikai obszesszióitól. És ehhez a Simone-nal való megismerkedésünk valóban kapóra jött. Talán ezért vonzódtam az első pillanattól ehhez az idegen nőhöz: megéreztem, hogy ő lesz a szabadulásom kulcsa. Mert a testiség csak Ciorant érdekelte. Semmilyen fajta testi vonzódást nem éreztem iránta. A világért sem!
– De hát kedves volt, gyengéd volt…
– Nem!
– Inkább olyan macho típus?
– Nem, az sem volt… de erről nem szabad beszélnünk… ezt hiába firtatja… velem sok mindenről lehet beszélni, de itt most megszegte a szabályokat! Nem, sohasem volt kedves… különben érdekes a kérdés, így még soha sem tettem fel magamban. Kedves volt, ahogy a kezem után nyúlt. Imádta a kezemet, nagyon sokszor kézen fogott, de ez azért még nem gyengédség. A gyengédségnek erősebb testi vonatkozásai vannak…
– Bocsánatot kell kérnem, azt hiszem itt nem a zärtlich szót kellett volna használnom, mert ez a németben egyértelműen a testiségre utal…
– Zärtlichkeit ist die zielgehemmte Liebe – mondja Freud. Szép meghatározás: a céljában meggátolt szerelem… Vagyis a Zärtlichkeit nem vágyik mindenáron a testi egyesülésre, de mégis becézget, babusgat, ölelget, csókolgat.
– Szóval akkor mégis csak a testiség?
– Igen, testiség, de zärtlich lehet egy anya is a gyermekével.

Jürgen zavartan pohara után nyúl: ön bizonyára a kedvességre gondolt…

– Igen, a kedvesnek magyarul nincsenek testi vonatkozásai, a párbeszédek hangulatára gondoltam.
– Nagyon kemény akcentusa volt, de jól beszélt németül. Sokkal jobban, mint én franciául. Később, amikor erőt vett rajta a szenilitás, már csak franciául szólt hozzám… Először Párizsban találkoztunk, aztán Kölnben, majd megint Párizsban, a születésnapomon. Svájc előtt háromszor találkoztunk. De titokban nagyon sokat telefonoztunk.
– Miért volt ez a nagy titkolózás? Mi a csodát akart eltit­kol­ni?
– Amit minden polgári származású egyén el akar titkolni: a sze­relmi kapcsolatát. Mert félt, hogy Simone elhagyná. Meg akar­ta tartani a státuszát, de ezt a ritka alkalmat sem akarta ki­hagyni. Egoizmusa hajtotta bele ebbe a liaisonba. Majd ami­kor célhoz ért, amikor álma beteljesült és megkapott, elha­tározza, hogy nem adja fel a barátságot. Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Tovább telefonoztunk Simone jelenlétében, tovább vitatkoztunk, az egymás iránti érdeklődés nem hunyt ki. És továbbra is kigúnyoltuk egymás gyökeresen ellentétes életfelfogását, jókat beszélgettünk, szerettük egymás jelenlétét. Egyszer eljött még Kölnbe, nagy szemrehányásokkal, előtte és utána, a leveleiben is. Aztán megbetegedett. A legvégén, ha sétálni indultunk és már vezetnem kellett, megint nagyon kedves volt. Megszorította a kezemet és elkezdtek folyni a könnyei. Sétálni akart, de megijedt a sok tülkölő autótól, alig várta, hogy hazavezessem. Abban az időben gyakran kellett Párizsba utaz­nom. Mindig meglátogattam. Ezt Simone is akarta. Az elején még felismert, olyankor mindenáron sétálni akart velem. Beteg barátainkat nem hagyjuk cserben! Persze, másnak ismertem meg, briliáns agyú, idős férfinak… A kétségbeesett Simone-t egyszer meg is kérdeztem, nem kellene-e az orvosokkal be­szél­nünk, hogy lerövidítsék a szenvedését, mire azt válaszolta, hogy jó lenne, de ő senkit sem ismer. Az elején még külön szo­bája sem volt. Az akkori kultuszminiszter, Jacques Lang intézte el, hogy helyezzék külön kórterembe. Sok közös élményünk volt, hogyne látogattam volna meg?! De a temetésére nem mentem el. Simone-t felhívtam, azt válaszolta, hogy erre igazán nincs szükség. Kicsit megsértődtem, de meghajoltam az akarata előtt… Pedig iszonyatosan vigyázott az egészségére. Kicsi­nye­sen! Minden este gyógyteákat iszogatott. Egyik levelében meg is írta, hogy enélkül nem lehetne csodálóm, hanem valamelyik aggmenház szenilis lakója. Persze mondogatta, hogy fiatal korában nagyivó volt, de én ezt soha sem hittem el neki. Engem is mindig figyelmeztetett, hogy ne igyak annyi vörösbort. Vá­lasztékosan öltözött, de eleganciában meg sem közelítette Henri Michaux barátját… Jóravaló volt és kedves… Konzer­va­tív véleménye volt, nem túl eredeti… Enyhén szólva olyan old fashioned… Akárhányan kérdezték, mindig ugyanazt mondta. Egyetlen története volt. Nézze csak meg a róla készült filmeket: mindig ugyanazt mondja! Mindig ugyanazt. Persze szóra­koztatóan és kedvesen – a gyermekkoráról már-már rokokós iróniával… És persze nagyon figyelt arra, hogy mindig egy kicsit az ár ellen ússzon. Nagyon szerettem ezt a tulajdonságát. De minden alkalommal ugyanazt mondta… Az írásaiban briliáns agyú Cioran nem volt elmés szórakoztató. Egyfolytában anekdotázni akart, de mindig ugyanazokat az anekdotákat mondta fel. Simone már nem is szólt bele, csak a fejét csóválta… Már ismeretségünk kezdetén is ezekkel az anekdotákkal jött. Hogy ő Paul Celant7 már rég figyelmeztette: sürgősen változtasson az életmódján, mert nem lesz jó vége. Azt persze elhallgatta, hogy régóta haragudtak egymásra…

Csengetnek. Vendégek érkeznek: a Deutsche Welle román szerkesztői. Cioranról nem esik több szó.
                                              Köln–Heidelberg, 2005–2007    

1 Ballagi Mór: balkéz házasság , mely akkor jő elő, ha vmely fe­jedelem, v. főúr alacsony rangú nővel, v. magas rangú hölgy ala­csony rangú férfival kel egybe.
2 Ellentétben a feuilleton vigéceivel.
3 Csak a meséből nem kifelejtett, de bele nem tartozó, hívatlan ven­dégek rikácsolnak. Összetévesztik a tácheleszt a mesügével.
4 Friedgard Thoma: Um nichts in der Welt – Eine Liebe von Cioran (kb. A világért sem – Cioran egy szerelme), Weidle, 2001, Bonn.
5 Cioran: „Álom. Erwin Reisner levelét olvasom: »Noha már 76 éves vagyok wahnsinnig verliebt egy harmincéves fia­tal­asszony­ba, elhatároztam, hogy feleségül veszem, miután elváltam a mos­ta­nitól, akivel ötven éve együtt élek. Fiatal feleségemmel meg fo­gunk lá­to­gatni.« Eljönnek. A nőnek meg kell tanulnia franciául, hogy munkába állhasson. Nyelvórákat adok neki. Reisner boldog, együgyű arccal bá­mul minket stb. stb. Ebben, az ébredéskor vég­telennek tűnő ál­mom­ban egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy Reisner halott. Sokszor megtörténik velünk, hogy álmainkban kijavítunk hibákat, azzal, hogy: »Ez nem lehet igaz.« De a leg­a­lap­vetőbb hibát, amely arra kényszerít, hogy élőnek higgyük a holtakat, soha sem sikerül kijavítanunk. (Ezt a Reisnernek tu­laj­do­nított történetet, kisebb eltérésekkel Ionescotól hallottam; furcsa szubsztitúció. Csak tudnám, minek ez az ál­cá­zás?” (Caietul de la Talamanca, 1966. július 31.– augusztus 25., 26.)
6 1971. május hetedikén Cioran a következőket jegyzi fel nap­ló­jába: „Kafka néhány feldúlt levele Felice Bauernak. »Félelmeim igazi oka – kegyetlenebbet leírni, de hallani sem szeretnék  –, hogy soha sem tehetlek magamévá.« (1913. IV. 1.) Létezik-e nagyobb profanáció mint közhírré tenni ilyen, egyetlenegy személynek írt vallomásokat! Vajon elárulta volna-e Kafka ennek a fiatal lánynak – akit alig ismert, hisz egyszer-kétszer ha találkoztak – fájdalmas és félelmetes titkát, ha előrelátja, hogy ötven év múlva személyes drámájat nagy dobra verik az újságok?”(Caiete III., 335.)
7 Celan egy 1963-ban, feleségének írott leveléből: „Az utcán találkoztam Ciorannal. Hazug és gyáva volt, mint mindig.”
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.