Az olvasás, mint a feledés gesztusa - Fekete J. a Láthatatlan könyvtárban

Az olvasásnak van egy ősi, még a második században lefektetett szabálya, vagy pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, felismerése, amely az olvasás aktusának mérvadó meghatározásává vált, mégpedig az, hogy maga az olvasás is egyfajta – íratlan – palimpszeszt. - Fekete J. az olvasás és a feledés kapcsolatáról.

Fekete J. József

Az olvasás,

mint a feledés gesztusa?

Az olvasásnak van egy ősi, még a második században lefektetett szabálya, vagy pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, felismerése, amely az olvasás aktusának mérvadó meghatározásává vált, mégpedig az, hogy maga az olvasás is egyfajta – íratlan – palimpszeszt. A legújabban olvasott szöveg ugyanis mindig felváltja az előzőt, úgy írja felül azt, hogy egyben magába is foglalja, minden újabb olvasmány a korábbiakra épül. Az olvasás tehát kumulatív aktus, és mértani haladványt követ, minden megelőző olvasmány megtalálható a legutóbbiban.
    De akkor ki legyen a gazda? Az író, vagy az olvasó? – kérdezhetjük bátran Denis Diderot-val meg Radnóti Sándorral, kinek a portékája az olvasóban kumulálódó olvasmány, azé-e, aki az elsődleges szöveget megalkotta, vagy azé, aki az olvasás által értelmet ad neki? Azé-e, akinek írói munkája foglalkozásszerűen a kenyérkeresete, aki szellemi termékét materializálva áruvá tette és felkínálta a (szellemi és materiális) piacnak, vagy azé, aki a könyvesboltban megvásárolta és hazavitte a regényt vagy a verseskötetet? A könyvnek éppenséggel mindegy, hogy az eladó pultján áll, vagy valakinél odahaza a könyvespolcon. Életét írója adja, de létét nem a kinyomtatásnak, az üzletbe kerülésnek vagy megvásárlásának köszönheti, hanem az (el)olvasása hozza meg számára létezésének ontológiai bizonyosságát. Olvasson, hogy éljen – tanácsolta Flaubert, ám gondolata, miszerint az olvasónak kell a javasolt tevékenységet végeznie léte fenntartásának érdekében, fonákjára is fordítható: azért olvasson, hogy a könyv éljen, és csak ezt követően, mintegy másodlagosan, a könyv léte által az olvasó is élhessen. Az olvasói szerep megteremtésével a szerző/olvasó egyszersmind kinyilvánítja az író halálát. Ahhoz ugyanis, hogy a szöveg, a vers, a regény (értelmezése) végérvényessé váljék, az írónak el kell engednie kezéből a művét, vissza kell húzódnia, létezésének – szerepe létezésének – meg kell szűnnie. Az író jelenlétében a szöveg nem teljesedhet ki, az olvasó nem keltheti életre. A világot, ami nem egyéb, mint egy könyv – állítja a mítosz és a teória, bekebelezi az olvasó, aki maga is csupán egy betű a világ szövegében. Így jön létre az olvasás végnélküliségének körkörös metaforája: az vagy, amit elolvasol.
    Ám miként lesz a világból könyv, és fordítva, könyvből világ? A metaforikus azonosítás ugyanazon időben keletkezhetett, mint az írás és az olvasás, a zsidó vallás már használja a könyvet és a világot kiegyenlítő metaforát és a világnak a betűk általi teremtésének képzetét. Az ősi talmudisták úgy látták, a Bibliába jelentések sokasága van belerejtve, és a mi világi utunk célja e jelentések folytonos keresése; a kaballisták egészen az írásjegyekig lemenően keresték az értelmezési lehetőségek variációit. Ez az elvont tevékenység a késő középkor miszticizmusának előretörésével nyert mai értelemben is használatos megfogalmazást. Fray Luis De Granada tizenhatodik századi spanyol misztikus vélte úgy – a többezer éves hithagyomány nyomán –, hogy a világ egy könyv, és ha a világ egy könyv, akkor a világban létező dolgok annak az ábécének a betűi, amellyel a könyv megíratott. Aztán a múlt évezred végén Walt Whitman szemlélete árnyalta némileg ezt a meglátást. Szerinte a szöveg, a szerző, az olvasó és a világ egymást tükrözi az olvasás aktusában, abban a cselekedetben, amelynek jelentését addig tágította, mígnem az összes létfontosságú emberi tevékenység megjelölésére alkalmassá vált, egyszersmind a világmindenségre is, amelyben mindez megtörténik. Annak kimondása, hogy az író egyenlő az olvasóval, hogy a könyv igazából ember, az ember pedig könyv, a világ egy szöveg, a szöveg pedig nem más, mint a világ – voltaképpen az olvasás mesterségének megnevezése. Whitman arra mutatott rá, hogy olvassuk a világot, mert a halandók számára ez a kolosszális könyv a tudás egyetlen forrása. Igaz, a tudomány inkább Hans Blumbergben tiszteli ennek az elképzelésnek a teoretikusát, ugyanis a múlt század hatvanas éveinek legelején, amikor az olvasói paradigmaváltást jelentették be a különböző irodalomtudományi iskolák, körbejárván a műalkotás értelmezésének lehetőségeit vagy kinyilvánítván annak lehetetlenségét, könyvet írt a világ olvashatóságáról, amelyben az olvasás kulturális eszméje a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik. Borgesnek, az alexandriai embernek a könyveken és Isten betűin keresztül megvalósuló világbirtoklását talán említeni se kell ezzel kapcsolatosan, de  itt van Orhan Pamuk Nobel-díjas török költő világos meglátása és egyértelmű magyarázata: „Nem vághatsz neki az életnek, ennek az egyirányú postakocsi-utazásnak még egyszer, ha már véget ért, de ha könyv van a kezedben, mindegy, mennyire bonyolult vagy nehezen érthető, ha befejezted, kívánságod szerint visszatérhetsz az elejére, újraolvashatod, s így megértheted azt, ami bonyolult, s vele megértheted az életet is”.  A világ talán önmagában elegendő, mert nem több és nem kevesebb, mint a valamennyiünk számára nyitva álló könyv. Nem új keletű felismerés, Alberto Manguel páratlanul szellemesen és tetemes tudással írt könyvében, Az olvasás történetében számtalan gyökerét tárja fel ennek az elgondolásnak, egyik közülük Goethe 1774-ben írt versének két sora:

„Így a természet könyv, mely él,
s az is érthető, mit nem értenél.”

Vagy George Santayana gondolata: „Vannak könyvek, amelyekben a lábjegyzetek vagy valamely olvasó kézzel írott széljegyzetei még a szövegnél is érdekesebbek. A világ is ilyen könyv.”
A könyv tehát végső soron a megismerést szolgálja, annál is inkább, mert miként észrevételeztük, magában foglalja az előtte született művek tapasztalatait. Tapasztalatait? A tizennyolcadik századig bizonyára így lehetett, mert a könyv valami módon mindig a tudás megörökítését és továbbadását szolgálta. Onnét kezdve azonban, hogy a középkor végén áttértek a kis számú könyv intenzív olvasásáról a nagy számú könyv extenzív olvasására, már nem pusztán a tudás megszerzése érdekében forgatták a könyveket, hanem szépérzéküket legyezgették vele, kitalált történetekben lelték örömüket, az érzéki tapasztalás helyébe lépő szellemi tapasztalatszerzésre irányították figyelmüket. Innentől fogva változik a könyvek, a műalkotások értelmezésének módszere is: amíg korábban az intenzíven olvasott könyveknek kialakult a kanonizált, az olvasóközönség számára egyértelmű értelmezése, az extenzív olvasó már kisajátította magának a jogot az olvasottak egyéni értelmezésére, mondván ahány olvasó, annyi jelentés, és hogy az olvasás története nem egyéb, mint minden olvasó egyéni története. Ez az a tulajdonképpeni szerzőgyilkosság, amiről Barthes és Foucault az olvasó megszületésével párhuzamosan beszélt a múlt század második felében.
    Vergilius szerint elefántcsontból faragták a Hamis Álmok Kapuját, Sainte-Beuve szerint pedig ebből az anyagból épült az olvasó tornya, ahová visszavonulhat és megoszthatja könyveivel a magányát. A magányos, az életet könyvekből magába szívó alexandriai ember azonban, Nietzschével szólva, végső soron könyvtáros és korrektor, a könyvekből felszálló portól meg a sajtóhibáktól nyomorultul megvakul. Előtte azonban fontos dolga van: olvasni és értelmezni. Ez utóbbi tevékenységnek óriási a holdudvara manapság is. Maga az irodalom fogalma is olyan jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt századokban, hogy csupán erről a fogalomváltozásról könyvnyi tanulmányok jelentek meg, amelyek egyben megegyeznek: az irodalom fogalma a szépirodalom elkülönülésével jelentésszűkülésen ment keresztül és a tudás-tartalom meg az ismeretközvetítés helyett a fikcionalitás lett a fő attribútuma. Legyen így vagy úgy, annyi bizonyos, hogy a művész nem írhat le egy szót, hogy az ne emlékeztetne valami már meglevőre (Susan Sontag); egy-egy műalkotás mindig az őt megelőző műalkotások kritikája, ami egyben magába is foglalja ezeket az alkotásokat, fölülírja őket, lényege a szüntelen palimpszeszt. Valamilyen hasonló folyamat zajlik le az olvasás közben is, mint az írás során: a könyvek olvasása közben emlékezünk, összehasonlítunk, más, régebbi olvasásokból származó emóciókat idézünk meg. Ezt, a művet megelőző, más művekre is irányuló figyelmű olvasást nevezi Ezequel Martínez Estrada a házasságtörés legkifinomultabb formájának. Ez a házasságtörés nála ugyanazt jelenti, mint Barthes-nál a szerző halála: többé már nem az a fontos, hogy mit akart a szerző mondani, hanem az, hogy az olvasó milyen értelmezést adott a műnek. Ennek alapján pedig minden értelmezés tulajdonképpen félreértelmezés, és ne feledjük, jogos félreértelmezés. A könyv, vagyis a szöveg piknik, ahol a szerző hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést, vallotta az aforisztikus Georg Chrisoph Lichtenberg, megint a tizennyolcadik században, jelezvén, hogy a befogadó aktív, vagy éppen konstitutív, ma pedig már participatív részvétele nélkül aligha képzelhető el, hogy hozzáférjünk a műalkotás értelméhez, ami nyitott és plurális, de korántsem végtelen: az értelmezések számszerűen kimutathatatlan mennyiségének határt szab a nyelv logikája, a nyelvtani konvenció és természetesen a józan ész, miként azt Radnóti Sándor észrevételezi. A műalkotás tehát egyfelől tény, tárgy, objektum, egyedi termék, másfelől pedig esemény és tapasztalat, értelmezése során megsokszorosodó és alakváltó produktum. A szöveg jelentésének gazdagítása az olvasó képességeivel és vágyaival van arányban. Az olvasás ugyanakkor a kezdet kezdetétől fogva nem egyéb, mint az írás apoteózisa. Végső soron az írók szaporítják az olvasókat, akikből szintén írók lehetnek. Italo Calvino szavával élve olvasni annyit tesz, mint elébe menni valaminek, ami most van keletkezőben – természetesen ez a genezis az olvasóban zajlik le, mert végső soron ő teremti (újra) a művet. Az olvasó pedig, aki mindent maga teremt, vagyis minden olvasmányát maga teremti, anélkül, hogy érdekelné a szerző alkotó-szándéka, nem tanul semmit, ám aki ezzel a szándékkal folyamatosan és váratlanul találkozik, az jelentős és felkavaró felfedezéseket tehet (Jonathan Culler). Ennek kapcsán érvel Radnóti Sándor egyik hipotézisében, hogy a szerző halála egyszerűen a nagy szerzők halálát jelenti, akárcsak a jelentés végtelen kitágítása a művekben a művek jelentésének hiányát, az olvasó megszületése a művészet tetszőleges és önkényes manipulálását.
    Az írott szöveg ugyanis nem egyéb, mint papírra vetett beszélgetés, aminek az a célja, hogy a jelen nem levő partner is ki tudja ejteni s neki szánt szavakat. Ez a feltevés, vagy inkább magyarázat onnét eredeztethető, hogy a Biblia őseredeti nyelvei, a héber és az arámi, nem tesznek különbséget az olvasás és a beszéd aktusa között – mindkettőre ugyanazt a szót használják. Tudjuk, a zsidók és a muszlimok a hangos olvasás mellett egész testükkel is részt vesznek a szent szövegek olvasásában. Szent Ágoston, éppúgy, mint Cicero, beszédbeli képességnek tartotta az olvasást. Cicero szónoklatnak, Ágoston prédikációnak. Az olvasni tanulás minden írástudó társadalomban valamiképpen beavatás is, ritualizált átmenet a függőség és a kezdetleges, vagy pontosabban egy más, az orális kommunikáció állapotából a közösségi emlékezet világába. Az átmenet könyvek segítségével megy végbe, s a gyermek így ismerkedik meg azzal a közös múlttal, amelyet minden olvasmányával többé-kevésbé megújít. Az ember azért olvas, hogy kérdezzen – fogalmazta meg közérthetően Franz Kafka, és ugyanezt állítja korunk filozófusa, Arthur C. Danto is, amikor azt mondja, hogy értelmezés nélkül semmi se lehet műalkotás. Borges pedig az idő újabb cáfolata kapcsán azt állítja, hogy soha nem olvashatjuk ugyanazt a könyvet kétszer. Vagyis, hogy soha nem térhetünk vissza ugyanahhoz a könyvhöz vagy akár ugyanahhoz a laphoz, mert a váltakozó fényben mi is megváltozunk, meg a könyv is, emlékezetünk hol elhomályosul, hol kitisztul, és sohasem tudjuk pontosan, mi az, amit tanulunk és felejtünk; sem azt, hogy mire emlékezünk. Ehhez a gondolatmenethez csatolhatjuk Marguerite Duras vallomását, miszerint „Strandon vagy parkban ritkán olvasok. Nem lehet kettős világosságnál olvasni, a napvilágnál és a könyvből áradó fényben. Villanyfénynél kell olvasni, úgy, hogy a szoba homályban marad, és csak a könyvoldal derül fel.” Duras bizonyára olvasta Proustot, aki meg így vallott: „Az igazi könyvek nem fényes napvilágból és baráti beszélgetésből, hanem félhomályból és csendből születnek”.
    Tény, hogy ha kezünkbe veszünk egy könyvet, az azt megelőző, és az azt követő könyveket is forgatjuk, nincs jogunk semmibe venni a nem létező, vagy a még nem létező köteteket sem. Azt azonban már olvasója válogatja, hogy mit olvas ki egy könyvből, miként értelmezi az Umberto Eco-i nyitott művet, aminek egyik fő jellemjegye a non finito-állapot, az ambivalencia és a polivalencia, és ami nem egyéb, mint szüntelen palimpszeszt, vagy az előző tudások zanzásítása és megújító konzerválása, egy nyelv logikáján belüli tökéletesedése vagy elzüllése. Az értelmezés, mint a műalkotást létrehozó aktus ma ugyan a tudomány tárgya, de ennek ellenére a műértelmezésre nem a tudomány hivatott. Hiszen, amennyiben a tudomány valami tébolyult szándéktól vezérelve vagy véletlenből magára vállalná ezt a szerepet, a művek extenzív olvasását visszafordíthatatlanul át kellene vennie a művek intenzív olvasásának és közösségi érvényű értelmezésének. Már pedig ez a rítus nem csak a szerző, hanem az olvasó halálát is jelentené. A skolasztikus irodalom megszűntével az ilyen, egyetemes (érvényű) olvasatoknak befellegzett, ám az is igaz, hogy Gutenberg óta – Márai Sándor után szabadon – nincs értéke a tudásnak. Az ember csak felnyúl érte a polcra, és máris a kezében. De minek? – kérdezte még Márai, ám én nem ezt a kérdést tenném fel, inkább azt, hogy az olvasás nem vált-e a feledés gesztusává. Nem véletlenül mondjuk, hogy a könyvet bárhol becsukhatjuk, letehetjük és elfeledhetjük. Nem véletlenül szögezte le már Francis Bacon, hogy „vannak megízlelni, vannak fölfalni való könyvek, s van egy kevés olyan, amely megrágni és megemészteni való…”, az olvasás – mondjam már ki én is a varázsszót: paradigmaváltása –, az értelmezés szabadságának végső kitágítása, a pop-art és a „midcult” által beharangozott szubjektív szabadsága, mintha a feledés gesztusává avatta volna a műélvezet megmagyarázhatatlan aktusát. Hol van már a palimpszeszt többé-kevésbe felfejthető rétegezettsége, amelyben intellektust próbára tevő élvezettel bóklászik a befogadó. Megvenni, belelapozni és félretenni – ez a jelszó. Csak nem tudni, a „nagy” szerzők halála, vagy éppenséggel a (könyv)olvasó halálát jelenti be ez az imperatívusz.
    A feledés azonban távolról sem az olvasó sajátos magatartása. Csányi Erzsébet mutatott rá, hogy a költészet alapproblémája is a feledés: „Az emberi életben legvadabb erő a felejtés köde és gomolygó homálya. A múzsák dolga, hogy az ihlet pillanatában mindenekelőtt Emlékezetet leheljenek a költő lényébe, feltöltsék múlttal, Mnémosyné, a múzsák anyja is segít: éles körvonallal határolja el a kreativitás pillanatában a felejtéstől elragadott, egyedül lehetséges és semmi mással nem pótolható képet, költői szót. […] Az Emlékezet leányai, a múzsák a világ alapvető valóságaiként hámozzák ki a köd burkaiból azt is, ami igaz, és azt is, ami csak a képzelet műve, A világról szőtt vízió így lesz egész.” Hogy milyen rettenetesen összetett az emlékezés és a feledés egymásba ölelkező kapcsolata, Szent Ágoston mondja ki: „Ha pedig a feledésre emlékezem, jelen van az emlékezés és a feledés is. Az emlékezet, mert vele emlékezem, és a feledés, mivel reá emlékezem. Mi egyéb azonban a feledés, mint az emlékezettől való megfosztottság? Milyen módon van tehát jelen, hogy emlékezzek reája, ha mikor jelen van, nem emlékezhetek?”