A pokol kapuit már bezárták
ÉS MINDENÜTT A PÉNZ
Vesd le vándorruhád, Vergilius,
öltözz ünneplőbe! Eleget szolgáltad Dantét,
gyere, ülj közénk, kémleljük együtt az égboltot!
Későre jár. A pokol kapuit már bezárták.
Léviták őrzik most a firenzei falak réseit,
az éj se lopakodjon be.
Ülj mellém a fal tövébe, ábrándozzunk:
Arisztotelész óta ment-e előre a világ,
vagy csak a történelem körforgása,
az ismétlés örvénye mindenütt.
Virtuális ablakok nyílnak,
egyik a másikra kacsint.
A hajnal tovaűzi álmok vert hadát.
Új tervek tollászkodnak a fény kőpadjain.
És mindenütt a pénz.
A pénz trónján ölbe tett kézzel,
megvető mosollyal az ajkán virtuális világ ül.
(Vergilius, mondjunk el egy szanszkrit-mantrát.)
Pengeélen táncolunk mindnyájan,
csak ritkán vesszük észre, hogy ez is, az is késő már,
múlik a mulandó körülöttünk,
a levéltárakat is átmásolják időnként
a megrendelő szája íze szerint. (Hiszem,
erről Arisztotelész is tudott.)
Mivel nem hiányzott senkinek, és meghalni sem kellett érte,
nem lett a vers világhatalom,
csak a gondjaikra görnyedők értelmetlen szenvedése.
És mindenütt a pénz.
Lépni sem lehet nélküle.
(Panaszt panaszra vet az elme,
a semmi halma kavarog a képlékeny élet-vegyületben.)
A gravitáció rabjai vagyunk.
Állapotunk így is reményteljes, senki sem dughatja el
többé az univerzum titkait, magunkba ássuk őket.
Tikkadt nyarak borulnak melleinkre,
társadalmi önkényben szaunázunk.
Adjunk hálát a Fennvalónak, velünk is történik valami.
Történik, mert továbbra is következetesek vagyunk:
kő, agyagtábla, csont, selyem, papirusz, papír, képernyő, kő,
agyagtábla, csont, selyem,
sejtnyi sejtelem.
A bűn megbocsátható. A bűnös ne vezekeljen.
Hammurapi: ma is szemet szemért.
Püthagorász, Thalész, Hippokratész, Arkhimédész.
Tiszta ésszel semmit sem mérünk fel. A csillagok
állásából viszont mindent.
Vergilius, ezzel egyet értesz?
Leselkedünk a magunk teremtette istenekre.
Arra az egyre.
Ne hagyjon el bennünket soha.
Ezért áruljuk el ezerszer, százezerszer.
(Rendben, egyezzünk meg: naponta egyszer.)
És mindenütt a pénz.
Tőkeerős kannibálok.
Lármafák és árvahajak díszítik az erkölcs grundját.
Védjük meg a Pál utcai fiúkat!
Még akkor is, ha Nyugaton a vers helyzete változatlan.
(Itthon sem más.)
Árgus tekintettel kövesd a verslábakat. Amíg lesznek lábak,
s nem kótyavetyélik el a megmaradás lehetőségeit,
mint elődeink száz évvel ezelőtt Magyarországot.
Isten, áldd meg a magyart.
...that goverment of the people, by the people, for the people...*
A nyár tűzhelyénél melegszünk.
Nem számít hányszor tesszük még. Fontos,
mások is hozzáférjenek a tűzhöz.
S ha mégsem, mindennapok csataterein
véreznek el a kongruenciák,
atavisztikus álmok tapadnak a rögeszme rácsozatára,
s a megoldásokra nincs megoldás.
Az ismétlés monotóniája, tragikuma,
és az elfelejthető felejthetetlen.
Örömest megmásznánk bizony magasabb
hegyeket is ennél, csak hogy láthassuk ezt az egyet.
Mert látni vágyók gyanánt jöttünk ide mind,
látni akartuk, ami felderíti a borús tekintetet.**
És mindenütt a pénz.
*Abraham Lincoln, 1863. november 19-én, Gettysburgban elhangzott beszédének utolsó sora.
**Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Fordította Kurdi Imre. Osiris, 2004
