Péntek Orsolya: Hangok
Péntek Orsolya
Hangok
(Részlet a Dorka könyve című, készülő regényből)
Amikor biztos lett, hogy Eszter megmarad, annak a napnak a délutánján, amikor barackot vittem neki a közértből, és eltűnt a halálszag a gyerekszobából, szóltam apának, hogy új zongoratanár kellene. Szerettem pedig a szerda délutánokat és azt a finom dohszagot Klári néni lakásán. Olyankor elnéztem az arcát, amely barna volt, mintha örökké napozna, elnéztem a keskeny, hajlott orrát és a finom ráncait a szája mellett, néztem, ahogy az éjfekete, hatalmas szemei kitágulnak, amikor apa jött értem, és az alig látható mellei megremegnek a fekete garbó alatt. Apa rá se nézett soha, pedig Klára szép volt, de talán mert a haját szinte tövig nyíratta, inkább olyan, mint egy örökké húszéves fiú, úgy hajlott és bicsaklott mindig, mint a fekete Thonet-foteljeinek a karfája a nappaliban, ahogy rám lehelt ánizsosan, hogy újra, mindig újra és újra.
– Nincs semmi lélek abban, ahogy játszol. Úgy játszol, mintha számolnál – mondta ezerkilencszáznyolvankilenc júliusának elején, az utolsó zongoraórán a nyári szünet előtt. Félig le voltak eresztve a redőnyök, és a hall parkettájára csíkokat rajzolt a nap. Figyeltem a szálló porszemeket, meg ahogy Klára arcát kettévágja egy fénycsík, amely továbbhalad a meztelen vállán át a karján lefelé, és megvilágítja a könnyű, sötétzöld blúz oldalát.
– Mert számolok – mondtam neki végül, és elnéztem a hatalmas szemeit, amelyekbe bizonyára beleszédült az Üllői úti közértes, a kollégái a kiskonziban, meg a többi magántanítvány apja, talán mindegyiké, kivéve az én apámat, aki úgy ment át a városon meg az életén, hogy nem ért hozzá semmihez, nehogy piszkos legyen. Egy ilyen szemű nőnek nem tudom elmondani, hogy a számok rendjében már nincs lélek. Az túl van a lelken, olyan, mint a nyílt víz, vagy az ég éjjel nagyanyáék kertjében.
– Én nem tudok máshogy játszani – mondtam neki, és láttam, ahogy megrebben, kirebben a fénycsíkból, és föláll.
– Nem hibázol. Nem erről van szó – mondta kényszeredetten, és könnyes lett a szeme. Nem akart elküldeni. Nem is volt miért.
– Hány éves vagy pontosan, Dorka? – kérdezte végül, és nekem, aki kiskorom óta megjegyeztem az összes számot, hirtelen utána kellett számolnom, hogy hány éves vagyok.
– Tizenöt leszek ősszel – mondtam. Hallgattunk. Hallgattam, ahogy az Üllői út zaja fölér a hatalmas lakásba a redőnyök mögé, és néztem a faltól falig érő könyvespolcokon összedobált mindenfélét. Klárit nagyanya választotta, talán épp azért, hogy ne számoljam, hanem halljam a hangokat. Öt éve ment rám.
– Osztható egy hang? Van külső meg középső része? – kérdeztem tőle, aztán néztünk egymásra némán. Végül ő állt fel, és felhúzott a zongoraszékről, majd átölelt, de közben messze tartotta tőlem a testét.
– Nem tudom. Nem fontos – mondta aztán, amikor elengedett.
Szeptemberben, amikor visszamentem hozzá, már tudtam, hogy nemsokára eltűnök. Vittem egy szál virágot, rózsát talán. Megértette. Egészen az ajtóig kísért, pedig korábban az volt a szokás, hogy ő, mint a fázós macska, bent maradt, és egyedül kellett összeszednem a kabátomat meg a táskámat az előszobában, amióta apa nem jött értem, aztán behúznom magam mögött a bejárati ajtót. Álltunk a félhomályban, és valahonnan rántottaszag jött.
– Dorka – mondta, és hátrasimította a hajamat, mintha az anyám lenne.
Nem akartam hazudni apának, ezért azt mondtam, hogy kinőttem Klárit. A költözés közepén voltunk már, a nappaliban a fal mellett álltak a könyves dobozok, de apa ült az íróasztalnál, mintha a háta mögött minden rendben lenne, és fordított. Azt mondta, keressek másik tanárt. Akit akarok. Vagy szóljak nagyanyának, és ahogy felnézett, láttam, hogy őszek a borostái, ott, ahol azelőtt kékesfekete árnyék volt a szája körül, most valami fehér folt látható.
Egy hirdetést téptem le a megállóban, az uszodából jövet. A Rudasban voltunk Szterrel, aki akkor még járni is alig tudott, de a fürdőbe minden csütörtök délután elment, és lebegett a zöld vízen, mint egy élőhalott.
– Érzem, hogy jó – mondta anyának, és anya, aki azelőtt pofozta és szidta Sztert, ha csavargott, most elengedte, ahová csak menni akart, mintha félne attól, hogy azért lett beteg, mert megpróbálta bezárni, hiszen Szter még amikor lázas volt, és dobálta magát, akkor is azt kiabálta, hogy engedjék ki.
– Gyűlölöm ezt – morogta, és kérte, hogy hozzak neki füvet a mezőről, ahol bújócskázni szokott, máskor a lóistállóhoz küldött, meg a patakhoz. Szter azért szerette a lakótelepet, mert a lakótelep mögött rögtön a mező volt és a víz, és ezért nem lehetett soha többé kirángatni a külvárosból azóta, hogy először elkóborolt iskola helyett.
Álltunk, és vártuk a buszt abban a locspocs februárban, amikor a hirdetőoszlopon észrevettem a papírt, amelyen zongoraórákat hirdettek. Talán az írásban volt valami. A lendületes, jobbra dőlő férfias betűkben, az elnyújtott t-ben, meg a tinta sötétkék és fekete közötti színében, hogy hirtelen láttam magam előtt az állát a férfinak, aki a hirdetést feladta. Előreugró álla van. Gúnyos – gondoltam, és letéptem a papírt. Szternek csak a szeme látszott ki a sálból. Remegett.
– Azt sem tudod, ki ez – mondta, de nem figyeltem oda rá. Voltaképp már akkor tudtam, mi jön.
Nem sokkal később, ahogy végigmentem a Bem rakparton, hogy megtaláljam a házat, elbámészkodtam a Duna felett. Szter tanított meg látni a színeket, azt, ahogy télen hétről hétre változik az ég, míg februárra csillogó, sima és lágy lesz. A pesti oldal házai olyannak tűntek innen, mintha az erős délutáni szürke fény lenne a vakolatuk kötőanyaga, és a nővéremre gondoltam, hogy vajon most hol lehet, és látja-e ezt. A Margit-hídnál váltunk el tíz perccel azelőtt.
Megtaláltam a házat. A férfi, aki ajtót nyitott, keresztülnézett rajtam. Talán nagyanyát kereste, aki a múlt héten itt járt, hogy elbeszélgessen vele. Azt mondta, Párizsban tanított, de most hazajött. Épphogy elvált. A felesége francia.
A lakásban kávéillat volt, tiszta, erős szag. Amikor hátrafordultam, a férfi épp ledobálta a kottákat a pianínó tetejéről. Nem szólt egy szót sem, végül azt mondta, fejből játsszak valamit.
Elkezdtem az Esőcsepp prelűdöt.
– Magának ehhez semmi köze – mondta, és hallottam, ahogy a z hangnál kicsúszik a nyelve a fogai között. Nem jól mondta az s-eket, sem az sz-eket. Talán abban a pillanatban dőlt el minden.
– Játssza ezt – mondta, és a kupacból kivett egy Bach-átiratot. Megszenvedtem vele.
– A jövő héten szerdán háromkor megfelel? – kérdezte, és ahogy hátrafordultam hirtelen, és megláttam a szemét, meghallottam belül, ahogy Chopint játszottam az előbb, aztán meghallottam, ahogy kellett volna játszanom. Mintha minden hang mellett állna még egy, amely még sohasem szólalt meg a kezem alatt. Mintha minden eddigi leszámolt hang mögött lenne egy másik hang fájdalomból, haragból, örömből, gyászból, felszakadó sírásból vagy gyilkos dühből. Éreztem, hogy vörös leszek.
– Nem elég pontos – mondta abban a pillanatban, amikor azt gondoltam, hogy túl pontos vagyok, és a következő héten elölről kezdetett velem mindent, mintha még sohasem láttam volna zongorát.
– Sehogy se lesz jó neked, igaz? – mondtam neki magamban minden szerdán, amikor becsöngettem három után öt perccel, és szétvertem nagyanyánál a zongorát naponta, pedig egy óra volt odaérnem és egy haza. Otthon nem volt zongora. A buszon tanultam, és magam sem vettem észre, hogy mikor lett a télből tavasz, a tavaszból nyár.
Május 20-a volt aznap, amikor újra elém tette az Esőcsepp prelűdöt. Talán, mert kint esett. Kékes, párás nap volt, és a szemerkélésben virágillatú volt a város, a lassú csöndben hangtalanul járt a sínjén a 19-es villamos, míg a busz finoman fújtatott, a Duna mintha simán lötykölődne a két part között; a felhők puha, könnyű takaróba bugyolálták Pestet, és ahogy leszálltam a Battyány téren, évek óta először éreztem, mintha sírni kellene.
