„Édes nemzetemet szolgáltam” – László Gyula alakja Jelenczki István portréfilmjében
2015. szeptember 20-án mutatták be Jelenczki István László Gyuláról készült portréfilmjét, ezt október 25-én, a nagy érdeklődésre való tekintettel újabb vetítés követte, ugyancsak az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A szeptemberi vetítés után a rendező és a régészprofesszor fia beszélgetett a pódiumon. László Zoltán építészmérnök a filmben és élőben is fontos információkat osztott meg édesapja életéről, tudósi és művészi munkásságáról. A mintegy két órás közönségtalálkozón számos észrevétel elhangzott, és még több kérdés, egyet kivéve: hogy miért volt időszerű portréfilmet készíteni László Gyuláról. László Zoltán örömmel nyugtázta, hogy ez nem volt kérdés.
A rendező elmondta, hogy a kezdeményező a Magyar Művészeti Akadémia volt, amelynek maga is tagja. Ő azonban úgy vélte, hogy a téma fontosabb annál, mint amennyire ez az anyagi keret lehetőséget adott volna, így pályázatok révén kiegészítette a költségvetést, hogy egy sokrétű, László Gyula életművéhez méltó portréfilmet készíthessen. Az eredmény a rendezőt igazolta, hiszen a tőle megszokott alapossággal és esztétikai igényességgel végezte el a maga vállalta feladatot. Jelenczki István felkutatott minden olyan forrásanyagot, amely szemléltető, sőt bizonyító értékkel szolgált a filmben elhangzottakhoz. Elutazott Erdély és Székelyföld számos helyére, ahol felvételeket készített egyebek mellett László Gyula szülővárosáról, Kőhalomról, a bögözi és más települések templomfalán található, Szent László legendáját ábrázoló freskókról, múzeumi és levéltári anyagokról, a László-család tárgyi emlékeiről, könyvek, kódexek lapjairól, borítóiról. A professzort a fényképeken kívül korábban készült interjúk, portréfilmek részletei segítségével is megidézte.
László Gyula neve a kettős honfoglalás elmélete révén ismert, de azt már kevesen tudják, hogy kiváló képzőművész volt, aki fiatalon olyan mesterektől tanult, mint Szőnyi István, a Képzőművészeti Főiskolán pedig Rudnay Gyula, Csók István és Réti István. Kisdiákként országos rajzpályázatot nyert, főiskolásként nyugat-európai tanulmányutat. Hogy mégsem a képzőművészet lett az egyetlen vagy fő hivatása, azt korán megmutatkozó kettős érdeklődése határozta meg. Erről ő maga így vall: „Kisgimnazista koromban két életpálya felé vágytam: megkeresem a székelyek őstörténetét, vagy pedig nagy festő lesz belőlem. Érdekes, hogy egész életemben megmaradt ez a kettősség: az őstörténet és a művészet. Tudva, tudatlan édes nemzetemet szolgáltam.” „Édes nemzete” szolgálatában ez a két érdeklődés és képesség összefonódott, és olyan komplex tudást és művészi tehetséget ötvöző sorozatot eredményezett, mint például az 50 rajz a honfoglalókról.
Bár László Gyula, ahogy az idézett filmrészletben maga is elmesélte, fiatalkori képzőművészeti munkáit elégette; de hosszú, küzdelmes élete során számos grafikát, festményt, szobrot és más műtárgyat készített, amelyek a legjobb képzőművészeti alkotásokhoz mérhetők, és magán viselik a 20. század fontos irányzatainak ismerettő jegyeit a nagybányai iskola remekeitől az absztrakciós vonásokat is integráló darabokig. Ezekből a művekből 1998-ban életmű-kiállítást szerveztek Budapesten. A film idéz a megnyitón készült amatőr videófelvételből, amelyen Makovecz Imre méltatja László Gyula munkásságát, és olyan, a tiszta forrást közvetíteni képes személyiségnek nevezi, mint például Kós Károly, akihez mint a nemzet nagy géniuszához, illik időnként elzarándokolni.
A portréfilm valóban nem csupán a régészt és a képzőművészt mutatja be, hanem egy olyan rendkívüli személyiséget, aki ihletettségét, tudását, elhivatottságát nemzetünk és a világ tudáskincsének legtisztább forrásaiból merítette. Akinek könyvespolcnyi megjelent cikke, könyvei és a képzőművészeti munkái fémjelzik a nagyformátumú gondolkodót és alkotót.
A rendező a közönségtalálkozón elmondta, hogy szeretett volna a filmben több személyt is megszólaltatni, így például tanítványokat is, de köztük nem volt elég egyetértés. Így az archív interjúk (filmfelvételek) felhasználása mellett László Gyula könyveiből vett részletek hangzanak el: Simon Péter színész és Takács Bence előadóművész-műsorvezető jóvoltából.
A képileg gazdagon illusztrált műrészletek lehetővé teszik az ismeretanyag élményszerű befogadását. A kétrészes portréfilm végigköveti László Gyula életének és munkásságának fontos állomásait: a szülőföld érzékletes megidézésétől a költözésekig, kitelepítésekig; a családi élet bensőségességétől a szakmai eredményekig, illetve a megpróbáltatásokig.
Aki olvasott, hallott már a régészprofesszorról, annak is élvezetes végigkövetni, hogy milyen sok téren volt újító és egyben hagyományteremtő a kutatásmódszertanban. László Gyula tartotta először fontosnak Magyarországon a nép életét is kutatni a régészeti leleteken keresztül, és nem csupán a királyokét. Ő alapozta meg a régészeti leletek rajzos és térképszerű feltárását, rögzítését. „A temető a halott falu gondolata meggyökerezett kutatásunkban” – fogalmazta meg az eredményt tömören maga is. Ugyancsak ő tartotta fontosnak az egykor élt emberek, magyarok életének grafikai, tárgyi rekonstruálását, mert – hívta fel a figyelmet – „a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle.” Az életet kereste, hiszen a tárgyak csak jelképek. A régészetben is az ember érdekelte. Erre azt mondták a bírálói, hogy ez már néprajz.
László Gyula legfontosabb, ugyanakkor a legtöbb vitát is kiváltó tézise kétségtelenül a kettős, még pontosabban többszörös honfoglalás elmélete. Bizonyítékait és következtetéseit számos ásatás, filológiai kutatás, műtárgyak jelfejtése révén igazolta, és csupán a filmben elhangzó, illetve bemutatott bizonyítékok megdöbbenthetik a nézőt, hogy milyen adat- és véleményszűrőkön kapta eddig az „igazságot”. Említsünk meg csupán néhányat ezek közül. Több krónikát is idéz, amelyek szerint a magyarok egy része 670 körül érkezett (vissza) a Kárpát-medencébe. A források többféle értelmezésére az adhat okot vagy ürügyet, hogy a különböző népek és krónikák több néven említik a magyarokat, például: magyar, türk, baskír, szavár, onogur, hungar. Ugyancsak magyar vagy azzal rokon nyelvet beszélhettek az avarok, akik még korábban a Kárpát-medencében éltek. A honfoglaló törzsek, Álmos vezér és társai, illetve a korábban vérszerződéssel szövetségre lépett népcsoportok nem azonos, de rokon, esetenként nem rokon népcsoportokat kovácsoltak hosszú időkre szövetségbe.
A többszörös honfoglalás tárgyi bizonyítékai közt említhetők azok a magyar temetők, amelyek egykorúak vagy korábbiak a 9. század végénél, és ahová nem jutott el 896-ban Árpád népe. Az ezer és még több évesnél is régebbi sírokban téglákat találtak, ami viszont azt bizonyítja, hogy az itt élő magyarok nem nomád nép volt, vagy már nem az volt, hanem letelepedett, földműveléssel is foglalkozó közösség. Egy másik fontos tárgyi bizonyítékegyüttes, amelyet László Gyula vizsgált, a Szent László legenda ábrázolási jellege Erdély-szerte. A vakolat alól feltárt freskók nemcsak azt igazolják, hogy a magyarságnak saját, érett képzőművészete volt, hanem azt is, hogy ennek motívumvilága szoros rokonságban áll a Kárpát-medence 9. század előtti díszítőművészetével.
A film tehát egyszerre pontos és szemléletes. Élményszerűen kalauzol el László Gyula életének és munkásságának kiemelkedő mozzanataiba, és lehetőséget nyújt arra, hogy az érdeklődő a filmet megállítva adatokat, tényeket jegyezzen le, amelyeknek utána is nézhet. Igen, a pillanatmegállító gombról van szó, mert a film DVD-n is megjelent, és beszerezhető a kiadó produkciós irodától.
Még számos elemét említhetnénk e közel kétórás portréfilmnek, amelyekért érdemes megtekinteni, azonban hagyjunk felfedeznivalót az új nézőknek is. A rendező jó arányérzékkel hozta előtérbe László Gyulát mint embert, tudóst és művészt. Talán az egyetlen furcsaság, hogy a végén idézett tőle egy kritikai olvasatot a Miatyánkról. Ez a kritika nagyon tisztelettudó, semmi eretnek nincs benne, ugyanakkor különös, hogy a hagyományozódásnak ezen mintapéldája és szimbóluma legyen egy művészi-tudósi filozófia összegzője. Miközben László Gyula mindenben a hagyományozódás igazságát kereste.
Ez azonban csak kisebb formai hiba, és semmit sem von le a portréfilm egészének értékéből. Mert ha eltekintünk a pszichológia frissességi hatásától – hogy a legelején vagy legvégén látottakra-hallottakra emlékszünk leginkább – ilyen idézeteket jegyezhettünk meg: „A jó mű kegyelem kérdése, erőltetni nem lehet.” Illetve: „Ilyen gazdagságot ölel magába az, hogy magyar vagyok. Áldom a Teremtőt érette, és áldom az anyanyelvemért.” Igaz, a második László Gyula-szentencia középső része egyben a portréfilm címe is: „Áldom a teremtőt”.
Deák-Sárosi László
