Szilágyi-Nagy Ildikó: Tizenkettő bizony – 5. Szegény Kukorica János
Szilágyi-Nagy Ildikó
Tizenkettő bizony – 5. Szegény Kukorica János
– Ordaskurva! Ordaskurvaide! Na! Nyugodjálmármeg! Nyugivan! Kurva, csönd legyen!
– Jó napot kívánok! A kukorica miatt jöttem, egy órája beszéltünk telefonon.
– Ja, maga az, tudom. Ordas, marad! – utasítja a férfi a kutyáit – Elnézést, most kamaszodnak, de járok velük a kutyaiskolába. Ők az én szemem fénye, Ordas, és Kurva, ez a fekete szőrű. Ritka ám! A fekete színű német juhász.
– Szép kutyák! Törzskönyvesek?
– Azok, mert tenyészteni fogok. Engem nem lehet ám csak úgy félreállítani – jelenti ki a férfi, aki Kukorica Jánosnak hívta magát a telefonban, de akik a vevőt útbaigazították, csak a Szegény Kukoricásnak mondták. Kukoricás nem zavartatja magát attól, hogy az érkező vevő a kézfogás után kettőt hátralép, és nyakát behúzva hallgatja, amint János tovább fejtegeti mondandóját:
– Nem lehet engem félretenni ilyen egyszerűen! Kisemmiztek, az lehet, most ez a helyzet. Mondom, most. De amit lenyomnak, az egyszer kirobban, ez a természet törvénye, megmondta Jeanne D’Arc, így működik a kukoricaüszög, meg a forradalmak, ja nem, az Szent Johanna volt, akkor mittudomén, hogy kitől, de nem a saját ujjamtól szopom.
A vevő tétován toporog, nem tudja, miről van szó, de egy halvány sejtés nyomán érdekesnek találja az esetet, így biztatóan, figyelmes arccal hallgatja az ismeretlent, akihez csak két zsák kukoricáért jött át a szomszéd faluból. A Kukoricás a hosszú parasztház mellett elhaladva hátrafelé sétál, az állatok felé. A kert lejt, a nadrágszíjparcellán ólak hálózata bontakozik ki, hírhedt bódévárosokat meghazudtoló változatossággal. Az első valaha garázs lehetett, még régebben disznóól, oldalából két kisebb sufni nő ki, zöld, áttetsző hullámlemez-fedéssel, előttük földbe vájt, féltetős ólban neszez valami állat. Némelyikből kinéz egy-egy kecske, nyúl, de többnyire disznók tartózkodnak a bódékban, és azokon kívül.
– Nézi az ólakat, mi? Meg tudnám ám én jobban is építeni. Csili-vilire. Építési vállalkozó vagyok, de most nem gyakorlom. Zsákot hozott, ugye? Mert az nincs benne az árban! De minek, mert nem a magaméban vagyok. Itt minden az öregé. Na, adja a zsákot!
Egy nagy tartály alá illeszti a zsák száját, és tölti kukoricával.
– Maga is tart állatot akkor. De maga se paraszt. Én most sertésben vagyok, mert megszívattak. De nem fogom én annyiban hagyni!
– Csődbe ment? A válság?
– Milyen válság? Rádiót hallgat, nem?
– Persze.
– Na, azt rosszul teszi. Csupa hazugság, időpocsékolás, csak felviszi a vérnyomást, meg cukorbetegséget csinál. Nézze meg az apámat! Egész életében a rádión csüngött, mert sofőr volt. Na egy az, hogy az agyát kimosta vele teljesen, de le is van robbanva, pedig még nincs hatvan. Azért pattant ám így le a ház – mutat a parasztházra, melynek csupaszodó sárfalába a cinkék lyukakat vájtak, hogy a gabonaszemeket oda készletezzék be télire. A zsák lassan telik, a vevő érdeklődve figyelne, de nem tudja, hogyan kommunikáljon, végül biztató közhelyet keres:
– Isten megsegít – de a Szegény Kukoricás erre bepöccen, legalábbis úgy látszik. Nehéz megítélni, mert mindent eleve indulatból ad elő.
– Mit tud maga Istenről? Amíg Istennel foglalkozik, megalszik a szájában a tej. Megmondom én magának: Isten nem minden! És tudja, honnan tudom ezt? Kaptam. Ez egy tudás, amit én egybeesésben kaptam. Az utolsó napomon a városban, utána végrehajtottak. Lejöttem ide az apámhoz. A csodákat az ember ha keresi, nem jönnek. De ha nem számít is rá, később még észreveheti. Na, adja a másikat. Ez lukas. Lukas zsákot minek hoz. Most meg én adjak magának egy másikat?!
Elnyeli az egyik sufni, egy koszos, de ép zsákkal tér vissza, és már messziről folytatja mondókáját.
– Később jöttem rá, hogy ez csoda volt. Jelenés. Nem is fogyasztott az a fiatal gyerek semmit, csak felnyitja a gépét, és rákeres valamire. Zsebéből noteszt vesz ki, röviden jegyzetel, nem látom, hogy mit, de nem is figyelem, mondom, az egészre csak utólag jövök rá. Egyszer csak felugrik, és fizetés nélkül elmegy, de a pincér nem megy utána. Látszik a gyereken, hogy megvan neki a megoldás, és most rögtön fogja a megoldást megoldani. Egy cetli kihullt neki a zsebéből, utánaszólok, fiatalember, kiesett valami a zsebéből, vissza se fordul, elteszem a cetlit, és hetek múlva látom, hogy ez van rajta.
A Szegény Kukoricás mereven fölfelé néz, koncentrál, szemét forgatja, mert fejből akar idézni.
– Azt mondja: Isten nagy fájdalmai. Kértem számára, ne fájdalmakkal, kínok között lenne. Isten nem minden! Nem az emberek szenvedését. Nem tudunk semmit. Érti? Ezt mondja nekem az angyal – zárja végül az előadást, és a zsák száját madzaggal keríti körül. – Disznónak lesz, vagy kecskének?
– Kecskének.
– Akkor magának kötél idegzete van. Kecskét az tartson, akinek kötélből vannak az idegei. De érti, nem?
– Nem igazán – feleli tétován a vevő, értelmiségi arc, vagy csak a szemüvegtől néz ki annak.
– Istennek vannak fájdalmai, ami nekünk van, az semmi. Ezen gondolkodok az elmúlt évben, amit a papírszeletre írt az angyal.
– Nem lehet, hogy csak véletlenül – veti közbe kérdőleg a vevő, de a Kukoricás leinti.
– Véletlenek, azok már régóta nincsenek nekem. Maga, meg én is, meghalunk, akkor a fájdalmaknak vége. De Isten, aki örök, az a világ végezetéig, meg még azon túl, fog a fájdalmában fetrengeni. Mi meg csak nyafogunk, ahelyett, hogy együtt éreznénk vele, meg az egész világgal. Mert ha Isten a szívben lakik, márpedig ezt motyogja minden vasárnap Krisztián atya a templomban, akkor minden szívben Istennel együtt ott az örök szenvedés. Így a világ összes lénye megérdemli az együttérzésemet. Na, tizenegyezer lesz, plusz a zsák, amit én adtam, az még hatvan forint.
A vevő, Cseh Sándor a szomszéd faluból, de a falubeliek csak Petőfinek mondják, kiszámol tizenegyezer-egyszáz forintot.
– Köszönöm, az aprót hagyja csak.
– Nem úgy van az! A hosszú barátság alapja a pontos elszámolás, másképpen Kde začínají peníze, tam končí legrace. Maga nem tudja véletlenül, ki mondta? Valami cseh, úgy hiszem.
– Sajnos nem.
– Kár, pedig olyan értelmiségi feje van. Én sem tudom, mert még csak a céig jutottam. Gondoltam, ha már így felvitte az Isten a dolgomat, hogy nem kell a vállalkozásomon törni a fejemet, műveltséget szerzek. Olvasok. Most cé betűs szerzőket. Csehov a kedvencem: „A nő mindig csak ebben a sorrendben lehet a férfi barátja: először pajtás, aztán szerető, és csak végül barát.” Jó, mi? Szerintem zseniális. Meg arról is ír, hogy az erdőket kipusztítjuk a mezőgazdasági művelésért, és ez nem helyes. Több mint száz évvel ezelőtt írja. Meg arról, hogy az emberek a városból majd vidékre akarnak menni élelmiszert termelni. A Cseresznyéskertben mondja. Ez nálunk még várat magára, mert mi nem csak a zsenikhez, de magunkhoz képest is el vagyunk maradva, de meglátja, tíz-húsz év, és kiparcellázom a kukoricaföldemet a nyaralóknak.
Itt elhallgat, újra fölfelé néz, szemét forgatja, mintha megint idézni akarna.
– De megint félbeszakítottam magamat! Most sertést tenyésztek, mert megszívattak. De nem fogom én annyiban hagyni! A nagy üzletem hamarosan beérik. Tudom én, miért olyan búvalbaszott szerencsétlen mindenki ebben az országban, és én ettől megmentem őket. Egy, a húsevés. De erről már nem tudunk lemondani, és akkor már én inkább kihasználom a nemes célom érdekében a disznótenyésztéssel. Másik, hogy nincs magyar burleszkfilm. Sőt, már a világon szinte teljesen kihalt ez a műfaj. Egyáltalán, az egész művészet kihalófélben van, naponta több műfaj hal ki. Nincs például trubadúrvers sem, de ezt kevésbé sajnálom. De a burleszkre szüksége van a magyaroknak! Majd én megteremtem. Ide hallgasson! Én már majdnem elkészültem a forgatókönyvvel. Most a forgatásra gyűjtök, aztán irány Etyek.
Mikor a hallgatóság arcán nem ömlik el a csodálat fénye, biztatóan hozzáfűzi:
– Tudja, a magyar Bollywood.
Mikor ez sem hat, tovább magyarázza.
– Az az indiai Hollywood. Na, nem baj.
Már kifelé haladnak, újra el a tákolmányok mellett, az egyikből termetes koca röfögése hallatszik, akit a Kukoricás, a disznó testalkata ellenére, Gebe Mártának becéz, és bemutatja a többieket is a soron következő ólakban: Judit, Edit és Flóra, utóbbi éppen tízgyerekes családanya.
– Milyen jót beszélgettünk. Jöjjön máskor is vásárolni, de zsákot hozzon! – búcsúzik Szegény Kukoricás.
Kapcsolód anyag:
