Varga Bence: Esős évszak

„Abba most nem megyek bele, hogy a nyugatiak amúgy sem képesek kábé három percnél tovább egyetlen dologra koncentrálni, már beszélgetni sem tudnak úgy, hogy közben ne hatfelé figyeljenek, de mindegy. Mi nem tudjuk úgy átadni magunkat a semminek, mint az ázsiaiak.” – Részlet az Ab Ovo Kiadó gondozásában Könyvhétre megjelenő regényből.

Varga Bence

Esős évszak

I. fejezet – Tamás (részlet)

A következő hetet a biciklin töltötte. Kutay tanácsára elkarikázott először a város, majd a környező települések összes Albert Heijnjéba és Edah-jába. Nem azért, hogy bármit is vásároljon ezekben a békés középosztály számára fenntartott közértekben, hanem hogy az előterükben lévő hirdetőtáblákra kitegye kézzel írott céduláját, amelyen munkát keresett. Angol nyelvű hirdetéseire válasz sem érkezett, a Kutay segítségével skribált hollandokra ugyan jött néhány telefon, de pár mondat után, mikor fény derült a nyelvi hiányosságokra, letették a kagylót. Tamás egyre kétségbeesettebben nyitotta fel esténként a szobájában őrzött öreg Twinings fém teásdobozt, melyben egyre apadó vagyonát tartotta. Gyakorlatilag Frikandellenen élt, már az olcsó sörökről is leszokott. A törökök néha megkínálták egy kis teával vagy aprósüteménnyel, nagyjából ez jelentette az egyetlen változatosságot az étrendjében. Egy délután Arin kopogtatott be a szobája ajtaján.

– Hé, hülyegyerek! Találkoztam ma egy másik magyarral. Egész rendes alaknak látszott. A nagybátyám vett tőle egy kocsit, aztán, mikor a papírokat kitöltöttük, kiderült, hogy ő is onnan jött, ahonnan te. Mondtam neki, hogy együtt lakom egy magyarisztáni pofával, ő meg megadta a számát. Szerintem találkozzatok, nem messze lakik a várostól, hátha tud segíteni rajtad.

Tamás fájdalmas grimasszal reagált. A legkevésbé sem volt kedve magyarokkal találkozni. Egy magyar segítségét kérni olyan lenne, mint beismerni a vereségét. Mintha vert seregként kullogna haza. De nem, annyira talán mégsem rossz. Azért mégis meg lehetne próbálni. Szükség törvényt bont.

Másnapra meg is beszélte a találkozót telefonon.

Délelőtt a bringájára pattant. A holland időjárásra cseppet sem jellemző módon, a kezdődő ősz ellenére szinte kánikula volt, ő pedig kétszer is eltévedt, és meg kellett állnia útbaigazításért. Miközben takaros zöld legelők, és az azokat keresztező apró csatornák mentén tekert, megpróbálta elképzelni, milyen lehetett a táj a nagy ötvenhármas árvíz után. Hogyan hömpölyöghetett végig rajta az Északi-tenger jéghideg vize, mosta el a mezőket, a tehénistállókat, a lakóházakat, hogyan pusztított és tombolt. A könyvtárban beleolvasgatott a helyi lap apróhirdetéseinek végigböngészése után egy angol nyelvű könyvbe, amit valaki nyitva hagyott az olvasóterem egyik asztalán. Abban látott fotókat a katasztrófáról, és olvasott a Delta-művekről, a hatalmas tengeri gátrendszerről, amit a havária után emeltek. A víz mindig is meghatározta a németalföldiek életét, már a középkorban is egész Európában élenjáró fejlett vízgazdálkodása volt az ittenieknek, és manapság is rengeteg adót szedtek be a gátak és zsilipek rendben tartására. Tamás csodálta, hogy emiatt az adó miatt senki sem háborgott. Mint ahogy azt is, hogy a könyvtárban ücsörgő öregurak miféle heves vitákba képesek bocsátkozni. Tamás úgy vélte, ez talán Európa egyetlen országa, ahol az élemedett korúak képesek estéről estére békés, de késhegyre menő vitákat folytatni a második világháborúról, hogy hogyan is vészelte át azt ez az ország. A külföld általában csak Anna Frankról tud, az elmenekülő királynőről, a röhejes biciklis hadosztályokról, amelyek pár nap alatt megtörtek, meg Rotterdam barbár bombázásáról. Kevés szó esik a holland nácik pártjáról, vagy arról, ahogy a németek remek fizetésekkel kecsegtették a holland fiatalokat, hogy menjenek hozzájuk dolgozni, támogassák a birodalmat a küzdelemben, hisz ők is németek volnának, valahol mélyen. Hogy is kezdődik a holland himnusz? Orániai Vilmos vagyok, német vérből származom. Eltelt több, mint ötven év, és az öregek még mindig képesek voltak ezen rágni magukat, újra és újra felemlegetve a kínos tényeket. A nagy holland lelkiismeret. Magyar szemmel nézve néha komikusan túljátszottnak tűnik.

Egészen megizzadt, mire a világvégi kis faluba ért. Az aprócska főtéren, a lombos fák árnyékában traktorok parkoltak. Valahonnan zene szólt. Tamás megállt egy artézi kútnál, és ivott a tenyeréből, majd lemosta a homlokát, és egy kis vizet a hóna alá is fröcskölt. Igyekezett megnyerő külsőt ölteni, jobb pólót és nadrágot vett fel, és a pénztárcáját is feltöltötte, biztos, ami biztos. Az ismeretlen magyar ugyan ebédre invitálta, de Tamás nem szerette a váratlan meglepetéseket. Nemsokára fehér, sportkipufogós, tízéves német autó fékezett le előtte. Az ablakokat takaró sötétítő fóliáktól nem lehetett belátni. A sofőr ajtaja kitárult, és alacsony, széles hátú, tömör, feszülő pókhasú figura ugrott ki belőle, testalkatához képest meglepő ruganyossággal. Hófehér baseballsapkájának sildje joviális arcot árnyékolt be, a húsos, tömzsi orrot egészséges parasztpozsgák fogták közre.

– Hűha, baszkikám, jól befűtöttek, mi?! – rikkantotta Tamás felé. – Nem is tudom mikor volt itt ilyen meleg. Remélem, flamós vagy, haverom, mert én meg tudnék enni egy rántott cápát! – heherészett. Tamás megköszörülte a torkát, aztán bemutatkozott, és kezet nyújtott.

– Nem azt kérdeztem, hogy ki fia-borja vagy, hanem hogy beles vagy-e te is, mint én! – ordította az idegen fülig érő szájjal. Azzal visszapattant a kocsiba, és az ülésen áthajolva kinyitotta az utasoldali ajtót. – Ne keressed a kilincset, mert nincs. Házituning. Na, gyere már!

Tamás beült és becsapta az ajtót. Már előre utálta magát azért, amit elő fog adni. Vigyorgós jókedvet erőltet magára, és érdeklődést színlelve kérdezgeti a pasast a motor teljesítményéről, a nyomatékról. Aztán finoman kipuhatolja, hogy a másik mióta van itt, és konkrétan mivel foglalkozik. Később, mintha csak véletlenül tenné, elejti majd, hogy mennyire nem talál semmilyen lehetőséget, és ravaszul utalgatva rákérdez, akadna-e esetleg munka a számára. Menet közben felveszi majd a ritmust, kedélyesen nevetgél, megpróbál annyira hasonulni az alakhoz, amennyire csak képes rá.

Ám terve hamar füstbe ment. Túláradóan szívélyeskedő honfitársa poros kis kínai büfé előtt fékezett le, és őt meg sem várva a bejárat felé nyomakodott. Széles mozdulatokkal üdvözölte a személyzetet, majd ledobta magát egy székre, és a telefonját kezdte babrálni. Tamásra kacsintott, majd a kínaiak felé kezdett ordibálni, magyarul.

– Hozzatok valami kaját nekem, meg a testépítő haveromnak! Ne spóroljatok az anyaggal! – kiabálta. Aztán Tamás felé fordult: – Engem itt ismernek, érted. Mindig mondom a csajnak, hogy nekem ne azt a szemetet adja, amit kiír a menüjére. Röhögni fogsz, a múltkor rántott csirkét csináltattam vele, és azt is összehozta. Nem mondom, hogy olyan volt, mint anyámé, de bevertem belőle vagy négy tányérral! – vigyorgott elégedetten.

Tamás mindent bedobott, hunyorított egyet, megértően visszamosolygott. Kicsit kínlódva próbált megfelelni a szerepének, mintha már ezer éve ismerősök volnának, és mintha csak ebédre és sörre ugrottak volna ide le, nem a bizonytalan jövőjének ködébe próbálna reménysugarat csempészni.

A tömzsi fickó ekkor már hollandul rendelt, pattogósan. Nemsokára a műanyag asztalt beborították a tányérok, melyeken rizs, pálcikákra szúrt, forró mogyorószószos csirkedarabok, édes-savanyú mártásos sertéscsíkok és rákszirmok várták, hogy a húsos kis ember mohó szájába lapátolja őket. Tamás nem igazán volt éhes, és néhányszor megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de a szürcsölő, csámcsogó figura mindannyiszor felemelte kövérkés mutatóujját, és hunyorítva megjegyezte:

– Magyar ember evés közben nem beszél.

Miután mindent elpusztított, még rendelt egy kólát, aztán nyelvével a fogai közül kikotorva az utolsó falatokat, elégedetten csettintett az ujjával, és kérte a számlát.

– Lássuk csak – meredt az apró fatálkán érkező blokkra. – Akkor, ha ezt szétdobjuk, jövök neked negyven guldennel – azzal a farmerja első zsebébe nyúlt, és egy monogramos fém pénzcsipesszel összefogott bankóköteget kotort elő, majd négy kéklő tízest hanyagul az asztalra dobott.

– Sose tartsd a pénzt a farzsebedben, fogadd meg a jó tanácsot – hajolt bizalmasan közelebb Tamáshoz. – Én a tökömnél tartom, elöl. Ha abban turkál valaki, azt tuti észreveszem – vihogta.

Tamással megfordult a világ. Negyven gulden számára megengedhetetlen luxust jelentett. Elővette a pénztárcáját, és kínos csendben leszámolt az asztalra harmincat.

– Ez minden, ami nálam van – mondta halkan.

A kövérkés pasas arcán grimasz futott végig, kissé összeráncolta a homlokát, aztán a személyzethez fordult, és hosszan Tamás felé mutogatva magyarázott. A kínaiak egy ideig vitatkozni látszottak, de végül meghátráltak. Ekkor a kövér újra Tamás felé fordult.

– Baromi rendesek. Azt mondták, meghitelezik neked azt a tízest. Majd bejössz valamikor, azt’ odaadod nekik.

Tamás megadólag bólintott.

– Te, de ne kamuzd el nekem! Én sokat járok ide, leégne a bőr a pofámról, ha kiderülne hogy átbasztad őket. Érted, ez itt, Hollandiában nem fér bele – figyelmeztette.

Tamás lassú léptekkel ment a kocsihoz, amely a vaskos alak fürgeségének köszönhetően már járó motorral várta. A visszaút egy ideig csendben telt, aztán a másik lelassította a kocsit egy nyitott kapujú udvar előtt.

– Látod ott azt a fehéret? Azt a kicsit kocka formájút? ’87-es Oldsmobile. Apám, olyan kényelemben te még nem ültél. Úgy rugózik, mint a nagyanyám díványa. Megy is, szépen. Tudom, most azt kérdezed, hogy nem zabál-e sokat, és persze, kajálgat szépen, de azért egy amerikai autótól nem is olyan vészes.

– És? – kérdezte Tamás a szándékoltnál kissé talán élesebben.

– Mit és? Megszámítom neked, négyezerbe el is viheted.

– Tudod, az most nem annyira aktuális – felelte Tamás a szavakat lassan köpve. – Az étteremben hagytam az utolsó harminc guldenemet.

– Jól van, jól van, most nem aktuális, azért, ha egyenesbe jössz, simán csörgess csak meg, aztán nézünk neked valamit – vágta rá a zavar legkisebb jele nélkül a fickó. Azzal a gázra lépett, és a kocsi néhány perc múlva Tamás lelakatolt biciklije mellett fékezett a murván.

– Eldobnálak valameddig, de tudod, nagy a hajtás, meg a bringád úgyse férne be – fordult a fiú felé, és az ölén áthajolva már pattintotta is fel a kocsi ajtaját. Tamás egy pillanatra rámeredt, aztán annyit mondott:

– Hát, örültem – és ezzel kikászálódott a kocsiból. Érezte, hogy az elsötétített ablak mögött láthatatlanná vált figura figyeli, hogy kioldozza a biciklijét, aztán lassan kipedálozik a főtérről. Csak ekkor jutott eszébe, hogy egész idő alatt nem tudta meg a malacpofa nevét.

A nepper a fekete fólia mögött sebességbe tette a váltót.

– Magyarok – morogta rosszkedvűen. – Ezekkel is csak a baj van.

II. fejezet – Iván (részlet)

A szagok, igen. Először azzal szembesülsz. Persze, hogy mindenhez szagok kötnek, csak szerintem nem is vagyunk a tudatában. Valahogy fel sem tűnik. Mégis, ha például a Dunára gondolok, nekem mindig beugrik. Az öreggel sokat jártam pecázni, biztos emlékszel, mármint ő pecázott, én unatkoztam, kavicsokat hajigáltam, meg gilisztákat próbáltam neki kikotorni. A Dunának pedig, akárki akármit is mond, konkrétan kicsit állott dobozos kakaóillata van. Gyerekkoromban az iskolában osztogattak műanyag poharas tejet és ugyanennek a karamellás verzióját, azokat utáltam, de a kakaó, na, az mennyország volt. Amikor feltépted az alufóliát a tetejéről, persze nem az volt ráírva, hogy kakaó, a fene tudja, miért, hanem csokis tej, az állt rajta – szóval mikor feltépted, akkor Duna-szaga volt. Vagy a Dunának kakaószaga. Nem tudom, az biztos, hogy annyira csábító volt az illata, hogy egyszer le is kecmeregtem a partjára, és ittam belőle egy kicsit. Persze nem volt kakaóíze, és jól el is tángáltak utána, hogy megtanuljam, a Dunából nem iszunk. Mittudomén, Cegléden ettem először sült császár szalonnát, barna papírzacskóból, szóval nekem Ceglédnek sült császárszalonna illata van, az vésődött be valahogy. És akkor itt meg elkapnak ezek a szagok, amit nem tudsz hova tenni. Forró és fűszeres, ez rendben, de egyben édeskés, és szemétszagú meg rothadásszagú meg banánszagú, és közben az egészhez adódik az utcai árusok kis kocsijáról felszálló faszén füstje, a trópusi virágok illata, és az emberi kipárolgások szaga, meg penész-szag mindenhol, és dohszag is. Meg keveredik hozzá a szárított halak meg rákok meg gombák és gyökerek szaga, a melegben oszladozó húsok és halak meg kagylók szaga. Ez ilyen Ázsia-illat, ha egyszer szagoltad, nem felejted el soha. Gyorsan hozzászokik az orrod, de elsőre rögtön megdobban tőle a szíved, ahogyan az orrodba kúszik. Vannak dolgok, amitől valahogy egyszeriben valóságosnak tűnik minden, amik mintha hitelesítenék, hogy ott vagy valahol.

Tudod, megérkeztél mondjuk Kuala Lumpurba, üldögélsz valami olcsó hostelszobában, ki van tárva az ablak, bámészkodsz, mert épp nincs jobb dolgod, és nézed az ablak előtt a fehérre mázolt rácsokat. Ott vagy, de ha mondjuk hunyorítasz, és csak meredsz magad elé, akkor lehetnél éppen bárhol máshol is. Valahogy még nem igazolta semmi, hogy megérkeztél, bár ezt tudatosan nem vágod, inkább csak érzed. Persze el is vagy tompulva az úttól, és kicsit fáradt vagy ahhoz, hogy bármit is befogadj. És akkor egyszer csak beléd hasít a müezzin hangja, ahogy esti imára hívja a muszlimokat. Felharsan az az ezeréves ének, szépen kitartva, a csontvelődig hatol, és átjár, megdobban a szíved, hogy atyaég, tényleg itt vagyok, máshol vagyok, iszonyat távol hazulról. Nem értesz a dalból egy mukkot sem, esetleg kihallod Allah nevét, mégis mindjárt misztikus hangulatba kerülsz, és blablázol magadnak valamit a mesés keletről. A szagok is ilyenek, valahogy belekapaszkodnak a tudatodba, és frankón beleverik a fejedet a valóságba, amiben éppen vagy. És már nem felejted el őket soha, bemásznak a tudatalattidba, és ha később megérzed őket valahol, akkor mire egyet pislognál, egyből odarepítenek, ahol először érezted őket. A szagok a legdurvábban képesek teleportálni. Szóval ne higgy a sci-fiknek, nem kell feltalálni semmi újat, csak szagolj bele egy csokor kaporba, és a másodperc törtrésze alatt négyéves leszel, és az anyád tökfőzeléket lapátol a kistányérodba.

Na, a másik, ami egyből eszembe jut, az az ülés-nézés. Az az, amit, bárki bármit mond, egy nyugati a büdös életben soha nem lesz képes megtanulni. Te meg én, mi vibrálunk, még akkor is, ha csak ücsörgünk, egy sörrel a kezünkben. Ott ülünk és mit csinálunk? Beszélgetni fogunk, vitatkozni, érvelni, egyetérteni, röhögni, sztorizgatni, ilyenek. Egy percig sem tudunk csak úgy ülni és nézni. Ha egyedül vagyunk, akkor sem. Akkor morfondírozunk, tervezgetünk, ábrándozunk, de még ha marhára törekednénk is rá, hogy valahogy kiürítsük a tudatunkat, akkor sem fog menni pillanatoknál tovább. Abba most nem megyek bele, hogy a nyugatiak amúgy sem képesek kábé három percnél tovább egyetlen dologra koncentrálni, már beszélgetni sem tudnak úgy, hogy közben ne hatfelé figyeljenek, de mindegy. Mi nem tudjuk úgy átadni magunkat a semminek, mint az ázsiaiak. Volt egyszer egy csávó, még gimis koromban találkoztam vele. Vártam az épület előtt, hogy kijöjjön a csajom, vagy akit annak véltem, végül is már nem fontos. Vártam ott a hidegben, cidri volt, dideregtem rendesen, pedig egész fasza meleg dzseki volt rajtam. Ez a csávó meg egy másik bringára várt, és elkezdett velem beszélgetni. Látta, hogy mennyire fázom, rajta meg nem volt csak egy ing. Leadta, hogy ő valahogy ráveszi az elméjét, hogy úgy értelmezze, neki nincs is teste. Azt mondta, a Műjégre is rövid ujjú pólóban jár korizni, és naná, hogy senki nem érti, de ő nem fázik közben. Merthogy azt képzeli, hogy a teste háló, hajszálvékony, láthatatlan damilokból szőtt textúra, amin egyszerűen átsuhan a hideg levegő, és nem érez belőle semmit. Nem tudom, hogy mennyi volt ebből a frankó, szerintem csak jaszkarizni akart a csajok előtt, de mindenesetre tényleg nem didergett úgy, mint én, pedig a fázást nehéz az akaratoddal legyűrni, mondhatni lehetetlen. Az ázsiai utcákon pont így ülnek az emberek, és néznek a semmibe. Fantasztikusan értenek ahhoz, hogy rezdületlenül csinálják a semmit, egyszerűen a részei legyenek. Úgy tudom csak elképzelni, mint ez a hálós pasas, hogy a zsúfoltság, a kosz, a tömeg, az utca zaja, a robogók hangja, a forró levegő, a pára és az ordítozás, a kajaszag, a nincstelenség és az éhség nem érinti meg őket, csak valahogy oda-vissza jár át rajtuk, mint egy fuvallat, ők meg nem érzik. Csak ülnek és néznek. Egyszer Hongkongban megkérdeztem erről egy filippínó arcot. Azok egyébként baróra vágják az angolt, meg a spanyolt is, nem mintha beszélnék spanyolul, de akkor is, egyszerűbb velük konverzálni, mint mondjuk egy khmer paraszttal. Na, mindegy, ő azt mondta, hogy én ezt nem érthetem, mert más a felépítésünk. Mások a génjeink, a sejtjeink, egyszerűen más anyagból gyúrtak bennünket, úgyhogy fölösleges kapálózni, mert egy tengeri sügér sosem lesz képes megérteni a feje fölött köröző vízi madarat, és viszont. Ezt azért az eszembe véstem, arra az esetre, ha elcsábulnék, és be akarnék állni szerzetesnek meditálni. Jönnek ezek a megtisztulással flörtölgető alakok otthon, két hétig méregtelenítenek, kérnek egy beöntést, zavaros zöld löttyöt iszogatnak, meg jógáznak kicsit, és azt hiszik, megváltották az egész évi stresszt, meg piálást, és lehet hazamenni burgert zabálni.

***

A szerzőről:

Varga Bence a hetvenes évek közepén született Budapesten. Hétéves korában kezdett írni, főként meséket és verseket. Újpestre járt középiskolába, Amszterdamban végezte felsőfokú tanulmányait, majd bejárta a fél világot. Szerepelt egy novellájával az Irodalmi Jelen gondozásában megjelent A Gregorina-kanyar című prózaantológiában. Egyéb publikációi mellett társíróként forgatókönyveket jegyzett. Az utóbbi két évben Ázsiát fedezte fel, utazása során egy önmagának tett, húszéves ígéretet teljesítve született az Ab Ovo Kiadónál most napvilágot látó Esős évszak című regénye. 

Az Ab Ovo Kiadó ajánlója a regényhez:

Két barát, Tamás és Iván elhatározzák, hogy külföldön próbálnak szerencsét.

Tamás Hollandiában igyekszik boldogulni, miközben nem beszéli a nyelvet, pénze nincs, munkát nem kap, és az égvilágon senkit sem ismer. Mikor helyzete már végképp reménytelennek tűnik, egy véletlen baleset elindítja a megkapaszkodás útján. Szívós kitartással küzd, míg végül társra talál egy holland lányban, akinek segítségével – gyökereit is megtagadva – sikerül megtelepednie.

Iván látszólag szerencsésebb: Délkelet-Ázsiába vezeti ösztöne, ahol nem kell mindennapi kenyérgondokkal küszködnie, és kedvére utazgathat. Őt a szenvedély ragadja magával, beleszeret egy thaiföldi nőbe, Patcharee-ba, s boldogan adja át magát ennek az elsöprő érzelemnek.

Tamás józan, realista, már-már megalkuvó életszemlélete, és Iván kockázatkereső, szenvedélyes, szertelen felfogása két különböző világlátást képvisel.

A párhuzamos szerkezetű, sodró, izgalmas, fordulatos mű, az Esős évszak Varga Bence első regénye.

Megjelenés: 2015. Könyvhét, Ab Ovo Kiadó