Jelige: Megdőlt épület

Megdőlt épület

 

...Nem érdekelt. Ez csak egy fejezet. Szörnyülködjek? Nem értem őket...

 

Macskaköves utcán fordultak be, s megláttak egy megdőlt épületet. Magas falai valami olyat határolnak, valami olyat rejtenek a járókelők szemei elől, mely sötét múltra tekint vissza.

Végzős osztály kereste fel a helyet, a diákok nagy örömére, hiszen a kiruccanás felmentette őket az unalmas tanórák alól.

- Addig sem kell tanulni - gondolták vidáman.

A bejáratot fémdetektoros kapu állta el, és biztonsági őrök vizsgálták át a látogatók holmiját.

- Miért kell minket átvizsgálni? - kiáltott fel az egyik magas, sötét hajú fiú.

- Mert vannak, akik nem értenek egyet ezzel a hellyel - válaszolta Margit, az egyik kísérőtanár. Margitnak sok köze volt a helyhez családja révén. Nagyszülei sokat meséltek neki, és fontosnak tartotta a diákokat elhozni ide, hogy szembesüljenek azzal a sötét folttal, mely a történelemórákon nincs kellőképpen kifejtve és hangsúlyozva. Férjét, Ferencet, a másik kísérőtanárt szintén családi kötelékek vonták ide. Bár míg Margit nagyanyja Auschwitzban szabadult fel, Ferenc nagyszülei Svájcba menekültek, amikor Kasztner Rezső megvásárolt egy vonatot a náciktól.

A csoport tagjai egyenként besétáltak a belső udvarba, ahol egy zsinagóga fogadta őket a bejárattal szemben. Jobbra egy óriási fekete, nevekkel teli üvegfal vonzotta a diákokat.

A fiatalok szétszéledtek, hogy egyedül fedezzék fel a helyet, de amint megérkezett a tárlatvezető, egybeterelték őket.

- Gyertek közelebb, ide ezekbe a négyzetekbe! - mutatott az udvar központjában elhelyezkedő márványlapokra.

- Nem harapok, jöhettek közelebb is - bátorította a megilletődött fiúkat és lányokat.

 - Köszöntelek benneteket a Holokauszt Emlékközpontban. Mielőtt körbenéznénk itt az udvaron, beszéljük meg, hogy mi is ez a hely, mi az a holokauszt!

Csönd.

- Nektek mi jut eszetekbe a holokausztról?

- Egészen elégő áldozat - mondta okoskodva egy fiú balról.

- Igen, ezen kívül mire használjuk ezt a szót?

- Zsidók megölése - hangzott a válasz most jobbról.

A diákok erre felbátorodtak és több szó is elhangzott, mint a "népirtás", "cigányok" és "Hitler".

A bevezető kérdések után az üvegfal felé vették az irányt, ahol megbeszélték, hogy áldozatok nevei vannak felírva oda emlékezés céljából de valami más különlegesség is van még a falon.

- Milyen ez a felület? - kérdezte a vezető.

- Üveg - válaszolták kórusban.

- Igen, üveg, aminek az a tulajdonsága, hogy tükröződik. Nézzétek meg jobban és észreveszitek a falon saját magatokat és a zsinagógát is. Ez azt jelenti, hogy szembe kell néznünk önmagunkkal, de ugyanúgy a történelmünkkel is, hiszen olyan dolgok történtek ezen a helyen, és az országunkban, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni, sőt felelősségünk is van.

Tovább haladtak az udvaron egy üvegtorony felé, amelynek a belsejében egy lépcső vezetett lefelé. A föld alá mentek le megismerni az emberi erkölcs legmélyét, a gyűlölet és a gonosz tettek elszabadulását.

 

...Az iskolában kétszer hallunk róla, egyszer nyolcadikban és egyszer tizenkettedikben. Úgy véltem nem is kell többször. Ha arra van igényem megnézek egy horror filmet, de engem senki ne háborgasson. Főleg ne újabb évszámokkal, amiket meg kell tanulni a dolgozatra. És, hogy érettségi tétel? Nem bánom, elmesélem a Sorstalanságot, hiszen az úgyis kötelező irodalomból…

 

- Figyelem! Bemegyünk a kiállításra, sötét lesz és néhol a talaj is lejt.

Beléptek a fekete  de itt ott sárgán villózó szobába, s elkezdtek nézelődni, próbálták befogadni a sok ingert. Láttak kis képernyőket hallgatókkal, egy vásznat videóval, különös üvegoszlopokat és képeket a falon.

- Gyűljetek ide körém - kiáltotta a tárlatvezető - Milyen zenét hallunk?

- Klezmert - válaszolta Margit.

- Igen, klezmert, vagyis zsidó zenét. Hallgassuk meg milyen vidám! Hogy lehet az, hogy holokausztról beszélünk és vidám zenét hallunk?

- Előtte vagyunk? - kérdezte bátortalanul egy göndör hajú, telt alkatú lány.

- Pontosan. Először az együttélésről beszélünk, majd egy folyosón áthaladunk, amely során minden megváltozik, a világ a feje tetejére áll.

 

 

...És mégse kétszer hallunk erről, hanem minden évben, amikor megemlékezésnek nevezett pihenőt tartunk két óra között meghosszabbított szünettel. Meghallgatjuk a beszédet, megnézünk egy videót, kósza műkönnyek a szemekben, néma csönd és mehetünk tovább. Mikor volt már? Lépjünk tovább. Nem látjátok, hogy semmi sem változik?...

 

 

 

A bevezetés után folyamatosan haladtak tovább a megfosztás minden szintjét átbeszélve. Voltak leszakadozó diákok, néhányan saját felfedező útra mentek, mások beültek a vetítőszobába, de nagyrészük kitartóan figyelte a tárlatvezetőt.

- Nézzük meg ezt a térképet! Látjátok, ennyi gettó és gyűjtőtábor volt országszerte, ahol a teljes vidéki zsidóságot összegyűjtötték.

Hagyott a vezető némi időt, hogy szembesüljenek az aprócska csillagokkal, melyek befedték hazánkat 1944 nyarán.

- Adolf Eichmann nagy tapasztalattal, de körülbelül kétszáz fővel érkezett Magyarországra és mégis sikerült 56 nap alatt több, mint 400 000 embert deportálni. Többségüket Auschwitzba. Hogy lehetséges ez?

A megszokott csönd, amikor mondani kellene valamit. Nem mernek, vagy nem tudnak.

- Nézzétek meg ezt a képet! - mutatott a térkép melletti plakátra, rajta zsidókat teherautóra terelő emberekkel. - Látjátok, ott vannak a német katonák, de ki az ott a sarokban?

- Magyar csendőr - ismerte fel okoska.

- Az nem lehet, a németek deportálták el a zsidókat - kiáltott fel hátul egy nyúlánk fiú.

- Nem igaz Dávid - szólt rá Ferenc - Láthatod a képen és nézd meg a számokat. Kétszáz és négyszázezer.

- Adolf Eichmann maga köszönte meg a rengeteg segítséget a magyaroktól a háború után, amikor perbe fogták -  vette át a szót a tárlatvezető.

Sok szörnyűséget láttak és hallottak, végigmentek a méltóságtól való megfosztáson és az Auschwitz-album képein, mielőtt megérkeztek egy fehér terembe. A kihelyezett kanapéra gyorsan rávetették magukat a szemfüles diákok, a többiek az ülők ölében, vagy körülöttük helyezkedtek el.

- Beszéltük eddig üldözőkről és üldözöttekről, de mi a helyzet a többiekkel? - Tette fel a kérdést a tárlatvezető. - Mit tett a lakosság?

- Semmit - mondták néhányan

- Sajnos tényleg a lakosság nagy része passzívan szemlélte, hogy szomszédaikat kifosztják és elhurcolják. Volt, aki félt bármit is tenni, volt, aki egyet értett az üldözőkkel és volt, akit nem érdekelt. Fontos viszont megjegyezni, hogy a passzivitás mindig az üldözőnek kedvez és sosem az üldözöttnek.

Beszéljünk most viszont azokról az emberekről, akik vették a bátorágot és kiálltak az elnyomottak mellett, felemelték szavukat és tettek. Több módja is volt az embermentésnek, voltak diplomaták, mint például Raoul Wallenberg, voltak egyházi személyek, mint Sztehlo Gábor, voltak egyszerű szomszédok, akik bújtattak embereket és voltak zsidók is, akik nem törődtek bele, hogy erre a sorsra szánják őket, hanem illegalitásban éltek.

Szeretnék mesélni nektek egy vitatott történetet, egy dielmmát, mely Kasztner Rezső nevéhez fűződik.

A két tanár felkapta a fejét.

Kasztner megvásárolt egy vonatot a náciktól és az a kétezer ember, aki feljutott erre a vonatra az nem Auschwitz-ba ment, hanem Svájcba és megmenekültek.

Itt egy kis szünetet tartott. A tanárok feszülten figyeltek, hogy mit fog ebből kihozni.

- Szerintetek van ebben valami baj?

- Gyerekek, kik kerülhettek fel a vonatra? - kérdezte Margit.

- Ti kiket tennétek fel a vonatra? - kérdezte a vezető is.

- A nőket

- Nem, a gyerekeket

- Az időseket és a gyerekeket.

- És mi a helyzet a férfiakkal? - vonta fel a szemöldökét a vezető.

A diákok megakadtak. Gondolkodóba estek.

- Ugye, hogy valami nem stimmel? - folytatta - Mindannyian ugyanúgy emberek és mindannyiuknak ugyanannyi joguk van arra, hogy segítséget kapjanak és túléljék igaz?

- Igen - bólogattak a diákok

- Mégsem sikerült mindenkit megmenteni - vágott közbe Margit - Gondoljatok bele gyerekek, hogy mi lett azokkal, akiket nem vitt el a vonat. Összeszorított szája megremegett.

- Meghaltak? - kérdezte a vörös lány

- Valószínűleg igen

- De gondoljunk bele, hogy kétezer ember viszont megmenekült - vette át a szót Ferenc.

- De milyen áron? - vágta rá Margit.

- Nem lehet mindenkit megmenteni, de akik túlélték nagyon hálásak neki. Jobb, mintha nem tett volna semmit.

- Még több ember halálát okozta Kasztner azzal, hogy pénzt adott az SS-nek!

A szóváltás kezdett fokozódni, a diákok szeme egyik tanárról a másikra cikázott.

- Egyezzünk meg abban, hogy ez egy nagy dilemma, nincs rá válasz, hogy mit kellett volna tenni, vagy kit kellett volna megmenteni, de jegyezzük meg azt, hogy neki volt mersze szembeszállni a rendszerrel és az ő terveikkel - próbálta lecsillapítani a heves vitát, de nem sikerült.

- Az én nagymamám azért került Auschwitzba, mert nem szálhatott fel a vonatra! Olyan szörnyűségeket kellett átélnie, amiről évtizedekig nem is beszélt.

- Tudom, el sem lehet képzelni min mehetett keresztül, de ha nem lett volna a vonat a nagyapám sem kerülhetett volna fel rá és én sem lennék.

Bosszúsan fújt egyet Margit és már vette a levegőt a következő érvei felsorakoztatására, amikor egy addig a háttérben meghúzódó diák kiáltott fel:

- Tanárnő! Tanár úr! Ami megtörtént, megtörtént, mit tudunk rajta változtani?

Mindenki felé nézett. Csak az utolsó terem szívfájdító zenéje harsogott a fülükbe. Erre nem akartak válaszolni, s a szünetet megragadva a vezető magához vette a szót.

- A múlton nem változtathatunk, de a jövőt befolyásolhatjuk. Láthatjátok, hogy nagy a dilemma és kérlek ti is gondolkozzatok el rajta!

 

...Valami mégis megváltozott. Életemben először láttam valódi érzelmeket. Ez nem olyan, mint a filmeken, mert azokat megrendezik, nem olyan őszinték. De itt a szemem előtt, két nézőpont, ezernyi érv, harag, könny, bánat.

Megértettem, hogy miről szól ez. Valahogy közel éreztem magamhoz, mert ismerem őket, akiknek van egy történetük. Mindennap találkozom velük, de megnyíltak valaha előttünk? Odafigyeltem valaha?

Nem szívesen néznék szembe régi önmagammal, a nemtörődöm, hanyag magammal. Élvezni kell az életet, de van amire oda kell figyelni. Ezt megtanultam...

 

Embernagyságnyi kivetítő sugározta a felszabadulás keserédes perceit. Megmenekültek, de élőhalottak. Megmenekültek, de mi lesz ezután? Újra lehet kezdeni? Elbírják hordozni ezt a súlyos terhet hátralévő életükben?

A diákok arca el-eltorzult néhány fájdalmas képtől, de ez is része a történelemnek.

A kiállítás véget ért, egy dolguk maradt hátra, felmenni a zsinagógába és megbeszélni a látottakat.

A diákok és a két tanár leültek a székekre, a vezető, pedig velük szemben.

- Végignéztük a kiállítást. Már csak egy dolog van hátra, arról kell beszélnünk, hogy mi a mi felelősségünk.

Végignézett a fiatalokon, de még nem várt választ, rögtön folytatta.

- Szerintetek mi közünk van nekünk mindehhez? Hiszen mi nem is akkor éltünk, nem tudtunk mit tenni.

- Emlékezzünk

- Igen emlékezni nagyon fontos, ez az egyik. Van még valami?

- Hogy ne történhessen meg mégegyszer.

Lassú, komoly bólogatás volt a válasza a vezetőnek és a tanárok is helyeseltek, büszkén gondolva tanítványukra.

- Ahogy mondod. Azok az emberek, akik látták a kirekesztő plakátokat, hallottak a korlátozó törvényekről, tudták, hogy népirtás lesz?

- Nem

- Nem bizony, de mi tudjuk, hogy hogyan ment végbe ez a folyamat, mi felismerhetjük a jeleket, ezért mondom nektek, hogy a mi felelősségünk az emlékezés és az emlékeztetés. Tanuljunk őseink hibájából és ne engedjük, hogy ilyen megtörténhessen.

Ezek voltak a tárlatvezetés, a kirándulás záró szavai, a csoportot elengedte, a diákok hazamentek és abban a reményben hagyta el a helyet, hogy tanított valamit, hogy megmarad valami, hogy tett valamit az antiszemitizmus továbbterjedése ellen.

 

...És nem csak odafigyelni, hanem tenni. Bár ez a fogalmazás házifeladat a saját élményeinkről, egy idézettel szeretném érzéseimet megosztani:

 

"Nem elég a jóra vágyni,

a jót akarni kell!

És nem elég akarni,

De tenni, tenni kell:

A jószándék kevés!"

(Váci Mihály: Még nem elég!)

 

Az emberek, az emlékek azok, amik arra késztetnek, hogy felfigyeljünk, talán a saját élmény kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek.