Vágy hiányérzetekkel

Franz Xaver Kroetz A vágy című darabját mutatták be a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Albu István rendezésében. Az előadás az emberi vágy és az élet fontos döntései közötti kapcsolatról szól.

Vágy hiányérzetekkel

Bátor dolog megpróbálni újat mondani a mai embernek szerelemről, ösztönökről, mégis szinte naponta találkozunk olyan művészi produktummal, amely meg akar győzni bennünket, hogy e kérdésekben is van még új a nap alatt. Örökzöld téma az irodalomban és a művészetben. Vágyaink meghatározzák mindennapjainkat, beleszólnak döntéseinkbe, nem ritkán fölülírják azokat, boldoggá vagy boldogtalanná tesznek, és hát nélkülük, valljuk be, elég sivár lenne az életünk.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház nem is választhatott volna jobb tavaszváró előadást a kortárs német rendező, Franz Xaver Kroetz Vágy című darabjánál, amelyet Parti Nagy Lajos fordított le. Albu István – aki nem is olyan régen szintén kortárs író darabját, Demény Péter Boleróját rendezte Kolozsvárott – vitte színre a német drámát. A szereposztás: Kali Andrea (Hilda), Szűcs Ervin (Ottó), Imre Éva (Mitzi), Farkas Loránd (Fritz), Sigmond Rita (Zsuzsi) ugyancsak remek „közönségcsalogató”, e színművészeket többször láthattuk jobbnál-jobb alakításokban.

A vágy egy középkorú, középosztálybeli házaspár mindennapi drámáiba nyújt bepillantást. Az átlagember felszín alatti állatiasságának kegyetlenül őszinte bemutatása. Ijesztően életszagú történet, amelyben a motiváció az elfojtott szexualitás, mindegyik szereplő saját perverziója. Első pillantásra talán szociálisan (akár mentálisan) sérült embereket látunk, ugyanakkor (görbe?) tükröt tart elénk is – derül ki beharangozóból.

A rendező nem föltétlenül Kroetz naturalista dramaturgiáját próbálja visszaadni, más értelmezési kulcsokat is ad a nézőnek. A lélektani, realista regiszter a kiindulási pont, de sok jelenet túlmutat a pszichológiai megközelítésen. A szexualitás mögül elősejlő fájdalmat, kínlódást, élet- és halálösztönt, abszurditást és groteszket, kapcsolataink komplex igazságát próbálja megvilágítani. Egy generáció helyzetét, amely itt és most, Kolozsváron, Zilahon, Szentgyörgyön, Szatmáron masszívan szembesül ezekkel a frusztrációkkal és csődhelyzetekkel, testük és érzékeik kaotikus, ugyanakkor állatiasan primitív kríziseivel.

Mindezek tudatában úgy indulunk el a márciusi esős-szomorú estén a színházba, hogy valami fölkavaró, tudatalattinkba ásó, önmagunkkal szembesítő, valószínűleg álmatlan éjszakát okozó előadást nézünk meg, de nem bánjuk, hiszen ilyenre is szükség (szükségünk) van. Közben lelki leltárt készítünk vágyainkból. Amíg a külvárosból bezötyög az öreg trolibusz a főtéri megállóba, elég mélyre ástunk ahhoz, hogy hatni tudjon egy ilyen jellegű mű.

Beülünk a nézőtérre, izgatottan várjuk, mi fog történni. A színpadkép sírhantját látva   a halálra asszociálunk, és egyből nem a vággyal kapcsolatos gondolatainkkal kezdünk el foglalkozni. Aztán megpillantunk két üvegházat, a hálószobát francia ággyal a közepén, tükörrel előtte.  Ennek már életszaga van, de a sírhantot nem tudja ellensúlyozni, az marad a figyelem középpontjában.

 Ha elemeire bontjuk a díszletet, mindeniknek megvan a maga funkciója, szimbolikus jelentése, ugyan kicsit szájbarágósan, de utalnak arra, mit fogunk látni az elkövetkező egy óra harminc percben. A sírhant értelemszerűen a halált, az üvegházak az életet, a hálószoba, a francia ágy a szexualitást, a tükör pedig az emberi lelket, lelkiismeretet, az önmagunkkal való szembenézést jelképezi.

Az előadás hálószoba-jelenettel indul, a férj szeretkezni akar, a feleség elutasítja. Két egymással teljesen párhuzamos személyiség egy házasságban, ez a mindennapi életben is elég gyakori, így különösebben nem lepődünk meg. Kiderül, hogy az elutasítás rendszeres, a férfinak különböző óhajai vannak, de ezeket a nő sosem teljesíti, sőt, már azt sem képes elviselni, hogy férje megölelje a paplan fölött. Zavaró, hogy csak a férfi szemszögéből látjuk két ember elhidegülését, hiszen ez fordítva is igaz, a nőket is sokszor elutasítják, ők is szenvednek ettől.

Ettől eltekintve a jelenet nem indít be a nézőben semmiféle belső, lelki folyamatot, tudomásul vesszük, amit egyébként is tudunk a szexuális vágyról és a szerelemről: mulandó, vagy ha nem is az, idővel más lesz, nem olyan intenzív, mint a mézeshetek idején. Miután megismerkedtünk az egymást már nem kívánó középkorú házaspárral, Hildával és Ottóval, a következő kulcsjelenetben Fritz, Hilda öccse bukkan föl. Ez már sokkal izgalmasabb, ha az emberi vágyak felől közelítjük meg. Fritzet börtönbe zárták szexuális perverzió miatt (utcán mutogatta magát). Kiengedik a börtönből, de nem tud mit kezdeni magával, testvérénél lel hajlékra és munkára. (Kiderül a sírhant szerepe: a családnak temetkezési vállalkozása van, a „beteg” családtagnak is itt adnak munkát.) Fritznek gyógyszereket kell szednie abnormális vágyai ellen. Frusztrált, magába zárkózott embert látunk a színpadon, minden gesztus a helyén van, Farkas Loránd hitelesen alakítja a szerepet.

A darabnak még két szereplője van, Zsuzsi, a kislány, és a húszas évei vége felé járó, egykor jobb időket megélt, buja kertészlány, Mitzi, aki görcsösen keresni az igaz szerelmet.

Az előadás minden szereplője életének valamely fordulópontján van, a házaspár középkorú, Mitzi a húszas évei végén jár, Zsuzsi a kamaszkor felé halad (a kislány a darab folyamán nő fel), Fritznek új életet kellene kezdenie. Ezzel a kihívással egyikük sem tud mit kezdeni, ám a rendezés nem elég erőteljes ahhoz, hogy ez a komoly probléma a színpadon is igazi vívódásként, fájdalomként jelenjen meg. A cselekmény nagyon vontatott, kezdjük unni az előadást…

Mitzi tulajdonképpen mazochista, az teszi boldoggá, ha gombostűvel szurkálják. A kamaszlány Zsuzsira senki sem figyel, úgy nő fel, úgy szívja el élete első füves cigarettáját, hogy szüleinek föl sem tűnik. Végül szerelmes lesz Fritzbe.

 Mitzi Fritzet üldözi szerelmével, de a férfi másra vágyik, egy ártatlan nőre, akit aztán megkap a lassan nővé érő kamaszlányban, így tulajdonképpen Fritz megváltásra lel, le tudja küzdeni beteg vágyait. A férj Mitzinél keresi, amit nem kap meg a feleségétől, de aztán ráun, visszatér hozzá. A feleség rájön, hogy csak úgy oldható meg a házasságuk válsága, ha nőiességében kitárulkozik. Az előadás happy enddel végződik, a néző azonban nem marad semmivel, legfeljebb kérdésekkel, saját dilemmáival, amelyeket néhány jól sikerült jelenet tudatosított benne.

A rendezés teljesen a színészi kreativitásra támaszkodik. Az előadás beharangozójából kiderül, hogy a rendező szeret színészekből építkezni, ebben az esetben azonban nem volt a legjobb választás. Hiányzik az erős rendezői szándék, emiatt az előadás szétesik, a néző egy-egy jelenet foszlányával marad. Nem tesz jót a produkciónak az sem, hogy időnként olyan jeleneteket látunk, amelyek erősen súrolják a giccs határát: Mitzi a melegházban fekszik, kinőnek körülötte a virágok; ezzel a fiatalságot, a szerelmet akarja kifejezni a rendező, de inkább nevetést vált ki a nézőkből. Zavaró, hogy Ottó elektromos cigarettát szív, könnyebben elhinnénk, hogy egy ilyen figura rendes dohányterméket fogyaszt. A dohányzás amúgy is klisé, anélkül is megállna a karakter a lábán, de az elektromos cigarettával már-már groteszk jelenség.

A zenei betétek, mint a Republic-dalok s ebből származó utalások nem illenek bele az előadásba, inkább lazítják, mintsem fokoznák a drámaiságot, abszurddá sem tudnak válni, nem segítik a karaktereket.  A zárójelenetben elhangzó Neked könnyű lehet című Rebublic- dallal, ha addig volt is valamiféle katarzis felé hajló érzésünk, gyorsan tovaszáll.

Varga Melinda