Weöres balról – Jónás Tamás versei

 

 

 

1.

ZSELICKISLAKI KIS HÁZ

Szőke fa rázza le sok levelét.
Fölfele hullanak, úsznak.
Álmosan int le a Földre az ég.
Jönne az éjszaka. Túl nagy.
Vérzik a fűre a fecske szeme.
Labda szuszog puha ágyon.
Kóbor az álom, nincs, ki vigye.
Hallgat az erdei kánon.
Udvari köd szuszog, ég a garázs.
Dörmög a Mazda a csöndre.
Tescós szatyrokat őriz a ház.
Elfáradt, ki-bedőlne.

 

 

2.

A MALAC VALLOMÁSA BÓBITÁNAK

Csülkömet égeti tűz-föld.
Lombokat éget a holdfény.
Két szemed ördögi, túl zöld.
Langyos öledbe hajolnék.

Szárnyaimat letapasztom.
Csak kocogok teutánad.
Várlak az ólban, az alkony
kínoz utánad, a bánat.

Félek alig-mosolyodtól.
Ülj le, könyörgöm, a sárba.
Hallod, az éjszaka horkol.
Csókod a kis malac álma.

 

 

Na, ugye, te is megérkeztél a zavarba, amiben én már gyerekkorom óta lopakodom. Ugye, megértetted, hogy miért, mit igen, miért nem? Tanácsot kérsz tőlem első kétségbeesésedben. Én már megtanultam, hogy a legjobb tanács tanácstalanul hagyni téged. De itt vagyok veled. Figyelmetlenül figyelem minden léptedet -- érezlek, az több is annál, amit vállalni akartam. Szeretlek. Erről ne kérdezz, nem ér semmit egyetlen, rafinált válaszom sem. Ha te szeretni tudnál, máris rendeződne néhány félelmed. Tervvé. És kérésem támadna rögtön: hadd legyek a terved része, részese. Nem érhet kár, szép lassan elveszítjük díszeinket, és mozdulatlanná csomagol minket a halál. Nem én találtam ki. De néhány élet után erre a rendre fanyalodtam volna én is. A félelmeid kis lepkéit engedd szabadon, porrá lesznek, csípni fogják sokáig a szemed.

 

 

MEGMOZDUL, ÁTVÁLTOZIK

Állni tanulsz. Tanulni ülsz. 
Csoda, hogy gyerek.
Csigolyádban énekek.

Oskolák farkasa
elkékült szilvafa
lett féltett kertben.

Szeretek. Részegen
akarok állni, nem
tudok ülni tovább.

 

 

LOMBHULLATÓ

Cili zsenge bűneit elhervasztotta a hűség.
Ildiből szemembe párolgott keskeny öröklét
szárította emlékeimet, kiteregetett múlt,
táncoló, üres ruhák. És nem volt tovább.
És nem volt tovább. Lehajtott gallér lehet
még, piszkos ingé, ami senkit se emleget.
Hajamat és talpamat lassan összeszokom.
Sorsom ajándékait, amit a kedves rokon,
minden nap elhoz a szél, és felemleget,
összegyűjtöm, ragyogó, őszi szemet-szemet-et.

 

 

A BORZALOM

A bőröm elpárolgott, más bőre tapadt rám
a nagy forróságban, és csontom vázlatai
összedőltek, már nem lehet többé kiolvasni,
milyen testet vállaltak volna fel, a szememből
áradó fényből szél lett, befelé fújó, drága
hajam tüskés bokorrá rémült, és ujjpercnyi
darabokban, mint szögeső, fejemről lábfejemre hullt,
a belőlem élő, ruházkodó semmiben
megjelent végül anyu, történetesen, hatalmasan,
nyakában a Nappal, de megunta letette,
és dohányos lehelettel végül is engem is elfújt,
drága teremtőm!
Még meddig kínzol, és meddig rejtegetsz?

 

 

UTOLSÓ TANÍTÁS FIAIMNAK, HAGYATÉK

Elkezdtem elfelejteni, minek álltam neki, hogy elfelejtsem.

 

 

♥-BORS

Lefagyasztalak. Felforrósítalak.
Mágus vagyok a tömör időben.
Sorssá ölellek, bűzölgő salak.
Megnevezlek, legyen gondod bőven.
Nézd, milyen gyorsan szárad
hasam apadhatatlannak hitt 
kútjába a könnyem! Elvillanó
öröklétben fetrengek, istenek
engem nem szégyellnek, csak
a te félelmed, gondolataid tesznek
szabályossá engem, földi élendőt?
Kínálom neked mindenem
kétszer kétszeresét.