Éjszakai Krasznahorkai

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS

A helyszín a veszprémi vár, a patinás Nagyszeminárium egyik előadóterme. A Pannon Egyetem Antropológia és Etika Tanszékén havonta egyszer Éjszakai Egyetemet tartanak. Ezúttal Krasznahorkai László teremt egy zseblámpa fényénél új művéhez illő hangulatot.

Éjszakai Krasznahorkai

Az ablakok spalettái csukva. Visszafojtott suttogás úszik a levegőben. A tér megosztott: a terem egyik felét elfoglalják a kíváncsi tekintetek gazdái, a másik felén pedig, a pódium előtt (melyen egy fogas és két állólámpa áll vigyázzban) öblös karosszék várja vendégét. Fojtott nyikorgással kinyílik a barokk tanterem ajtaja. Feketébe öltözött, hosszú és ősz hajú férfi lép be az ajtón, nyomban lekapcsolja a mennyzetvilágítást, s csupán a két állólámpa fényénél látjuk, amint kezében fekete zsákokkal a pódium elé lép, leteszi terhét, s kutakodni kezd bennük. Először egy LABYRINTHUS feliratú táblát akaszt ki egy székre. Tovább keresgél. Hatalmas kampó kerül a fogasra. A zsák szájából levágott fej tűnik elő: a Minotauruszé, alsó részéből véres húscafatok lógnak. A közönség megdöbben, széknyikorgás, köhécselés, visszafojtott megjegyzések. Az iszonyatos fejet a férfi a kampóra akasztja, s végül előbukkan az utolsó kellék is: egy nagy, fehér tál, “vérfogóként” a fej alá.

Krasznahorkai László az egyik legjelentősebb kortárs prózaírónk. A nevét hallva elsősorban a Sátántangó és A torinói ló jut az olvasó eszébe. Új kötete,  a Megy a világ a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg az idei Nemzetközi Könyvfesztiválra. Krasznahorkai hazai könyvbemutató körútjának egyik állomása Veszprém.

A vaskos, keménytáblás védőborítón szétesett hajóroncsokat látunk. Sodródik szét, ami egykor egy volt. Ez akár válasz is lehetne arra, hogy merre is megy a világ. A borítót Pintér József készítette, Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával. Ha továbblapozunk, szembetaláljuk magunkat a beszélővel – a pontos megnevezése: Ő. A fejezetcímek ennek a személynek a “cselekvéseire” utalnak, bár az elsőben – amely a Beszél címet kapta – egy íróra hajazó narrátor monológját olvashatjuk. Ebben a részben – Krasznahorkainál megszokhattuk, hogy nem a történeten van a hangsúly, inkább a betűk mögött meghúzódó elgondoláson, töprengéseken – a beszélő elmélkedik a világról. A második fejezet Elbeszél címe máris többlettartalommal ruházza fel az elkövetkezendő szövegeket. Elbeszélőváltás is történik: belép a kötetbe az elején megnevezett Ő, aki egyes szám harmadik személyben számol be az olvasónak. Tizenegy novella sorjázik, mindegyik konkrét történet. Az eseményvonalat ugyan terjedelmes eszmefuttatásokkal tűzdeli meg az író, de rendkívül változatosan. A harmadik fejezet a búcsúzásé; ez az Elköszön címet kapta, a többihez képest rövidre fogott. Felsorolja benne az író, mit hagyna itt, s így zárja mondanivalóját: “mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.”

Krasznahorkai a veszprémi bemutató  során a kötet hangulatát próbálja megteremteni a közönségnek. Előadását a pódiumon kezdi, közel hajolva a fekete állólámpa fényéhez, s szemüvege mögül olykor a hallgatóságra tekint. Mély, töprengő, elgondolkodtató monológgal kezd (mint ahogy a kötet első fejezete is ebben a szellemben íródott), rumináció ez, amelyre egykor csak a középkori szerzetes olvasók voltak képesek, s amelynek gyakorlatáról mintha leszokott volna a világ. Egyszer csak a biztos fényű állólámpa mellől a távolabbi karosszékbe ül át az író. Papírjait ölébe ejti, s elkezd a zsebében kotorászni. Apró zseblámpa csillan, felkattintja, és belekezd egy hétköznapi szituáció bemutatásába. Ez szimbolizálhatja a második fejezet történetszerűségét, elbeszélő jellegét. Az elköszönés ugyanolyan rövid és határozott, mint a kötetben; Krasznahorkai a zseblámpát kikapcsolja, zsebre rakja és feláll, visszasétál a pódiumra. Másodpercek töredéke alatt tűnik el a fekete zsák mélyén a tál, a fej, a kampó és a felirat. Távozását a mögötte bevágódó ajtó csattanása teszi visszavonhatatlanná. Mert a világ megy, neki pedig nem kell onnan semmi.

Véber Virág