MÉSZÁRSZÉK – Més-záros István versei

Őszjúnius és nyárjanuár
között benned hömpölygök
az alámosott lét biztonságával.

MÉSZÁRSZÉK

MÉS-ZÁROS ISTVÁN VERSEI

Előhang(ulat)

     Attól, hogy szép az élet,
     még nem való embereknek.
          (A kisvárosi proli és a falusi liba tragikus
           története egy nihilista nagyvárosban)

Állt a kislány egy északkelet-francia kisváros grandiózus oltár-
sorozatának Angyali üdvözleténél: Még sohasem éreztem ilyet!
– sikoltott, azután hátraarcot vágott és elindult felnőttkora felé.
A határon elhatározta – benzinkút zárva és rossz mindegyik
kávéautomata –, hogy ő bizony a szerelem helyett inkább
a női nem személyre szabott életbiztosítását választja. Otthon
azután repülőszőnyegét lepedőre cserélte és párnányi csatatérre.
„Ha nem csinálsz semmit, én nem kezdeményezek” – szó szerint
mondta valaki arcába. Félálomittas barna szemei ugyan nem
szórhattak villámokat, mindössze ideges megvetés, undor zihált.
A térfigyelő kamerák már csak a Rózsalovag utcasarkát mutatják.

Mindegyebb

minden nap egyre mélyebb
telihold mind egyre sötétebb
mind ki egyre mindegyebbre

Stresszbourg

Őszjúnius és nyárjanuár
között benned hömpölygök
az alámosott lét biztonságával.
Variációnk egy témátlan világra,
de Gutenbergnek sincs sok hátra.
A katedrálistoronyból idelátszik
Colmarban, hogy kolbászból
van az Angyali üdvözlet is –

lenn napfény kacsázik vadul a vízen.

Amikor…

amikor kéziratunkat össze-
tépted vagy aki már nincsen
Mikor vízjelünk mostad örökre ki
testnedveink meg Tisztítóba lökve
Akkor – örökölje valaki lefejezett
fejezeted csapássorát végzetére – is

Duná(m)nál

Egy hete ott öleltél.
Most meg beleöltél.

Takarodó

Miután leverted bennem
Szabadság a harcomat
Akár tripper a trikolórt –
És bevégezted lyukas lágyékom falát
Húzd meg akkor hereharangomat
S teríts rám a feledés papír-zsebkendőiből.

A telihold túlsó dala

emlékszel? nem, hiszen kilenc éve
még – marslakó voltam, mikor kezed-
szemed felém fiatalnál fiatalabban
emelted, s olyan barna csillagokat
csak a Tejút csokoládé mélyén
annak is peremén néztem ijedten,
ahogy magam lóbáltam egy féreglyuk
lyukas zoknijában, de ezt ugyan
honnan tudhattad volna, ugyan honnan

ott voltál, amikor az űr hajója meg-
feneklett a Földön, vajon milyen
típusú találkozásban, ahol már és
még nincsen számtan, nincs tényező
erő, romlás nélküli a virág, világos
a világ, nem rúzsos a csókmegálló, sem
rés az ölelés, nem szerelnek szerelmet,
hű a csalhatatlan ösztön, a szenvedély
tisztító tűzgyönyör, s te meg én ami van

mindezt még nem tudtam, mondom zöld
emberke voltam, benned pedig kék meg
piros lett a barna sötét, s te végre lélek-
zetet lélegeztél, (én) egyre okosabb fejed
áláldásba és lemondásokba nyomtam,
aztán lassan-hirtelen elfogytak mik sose
voltak, igazán a nyelved, séták kéz
a kéjben, se tánc, csak lekért mulatozás
csak ásó maradt, kapa és nagy harag

emlékszel? igen, mire engem magadévá
szültél – marslakóvá menekültél és kitettél
a Hold himlőverte, lakatlan szigetére.

Fonákban

icurka vagy mégis
a világ végéig kell nyúlnom
hiába tűntél törékenynek
hozzád érni alig marok
s nem merek hátraarcot
sűrű szemedbe se vágni

a langyos szerelem
és a kihűlő barátság
szakadékán fogom
kezed ujjaimban jég-
ideg heregörcs billeg
langyos hűl vagy melegszik

mennyire vágytam magam után
aki visszamosolygó fényt teremt
arra aki most nem vagyok
ahol látlak nem vagy
ott ahol vártalak oda
már mások álltak

A verseket a szerző saját akvarelljeivel illusztráltuk.