Irodalmi Jelen

„Ha betiltanák az irodalmat”

2013. február. 05. - 13:17

HELYSZÍNI és VIDEÓ

Az Irodalmi Jelen februári estjén Majoros Sándor villantott fel képkockákat családja múltjából, melyből regénye táplálkozik, de a jelenkori próza kérdéseit körüljáró esten mások történeteibe is belehallgattunk.

„Ha betiltanák az irodalmat”

„Nagyapám 1938. január elsején halt meg, a Kamjonkai Szemző Gyula-féle merényletben” – kezdte történetét Majoros Sándor, aki pillanatok alatt megteremtette a Noszty fiú hangulatát az Irodalmi Jelen estjén, ahol Mányoki Endre mutatta be a – bemutatásra nem is szoruló – írót a szépszámú közönségnek. Az író családja több ágon is kapcsolódik Noszty Feri történetéhez: nagyapja a Mikszáth-regény „mintájaként” szolgáló Szemző családnak volt uradalmi sofőrje. „Anyám pedig szemközt lakott Tóth Mariékkal” – folytatta Majoros egy másik szállal, és hogy megértsük, mi is zajlott az ezredforduló küszöbén a Délvidéken, ahonnan ő maga a délszláv háború kitörésekor elmenekült, egy kis történelmi hátteret is felvázolt. Trianon után a Bácskában rekedt egy tehetős földbirtokos réteg, amelyet az új határok elvágtak az üzleti kapcsolataitól. Ennek a kárvallottja volt a Szemző család is, de azért jó dzsentrihez méltóan a sofőrüket megtartották.

„Prózája egyre gazdagodik, egyre megismerhetőbb" - mondta Mányoki Majorosról

Amikor egy szilveszterezés másnapján az író nagyapja munkaadóját, Szemző Dénest fuvarozta haza, egy rejtélyes autóbalesetben mindketten meghaltak. Miután a korabeli helyszínelés igen sok megválaszolatlan kérdést hagyott maga után, azt sem zárták ki, hogy merénylet történt, bár minden szárnyra kelő híresztelést elfojtottak. „Nagyanyám egyedül maradt két kicsi gyerekkel, és nekilátott nyomozni, mi történt a férjével. De folyton korlátokba ütközött, melyek között a sajátjai legyőzhetetlenebbnek bizonyultak, mint a körülmények.” Lényegében innen indul Majoros Sándor új regénye, a Nagykanális, mely folytatásokban olvasható az Irodalmi Jelenen.

Sorban

Családregény-e vagy sem – nos Mányoki Endrének erre a kérdésére az író nem tudott egyértelműen felelni. Ellenben idézte Spielberget, aki azt mondta: olyan filmeket készít, amilyeneket gyerekkorában látni akart. „Én így vagyok az írással” – tette hozzá Majoros, aki novelláskötetei mellett tíz éve jelentkezett nagyobb lélegzetű regénnyel, a Meghalni Vukovárnál cíművel. Hogy miképp jutott el a családregénynek nevezhető irányhoz, abban benne rejlik irodalomhoz való viszonyának egész tágassága, fejlődése. Amikor a ’70-es, ’80-as években a Délvidéken az Új Symposion hatása leárnyékolt mindent, a fiataloknak csak a forma számított, nem a tartalom, amit hordoz – mesélte az író, aki ekkoriban például sci-fit írt. „Amikor a háborúban szétesett minden, és átjöttem Magyarországra, hiányozni kezdett, amit otthagytam. Akkor úgy gondoltam: az irodalom arra jó, hogy a széthullott értékeket újra összerakja. Ma már inkább azt mondom: arra jó, hogy a bennünk lappangó rejtélyeket feltárja.” Ezt egyben a fiatal prózistáknak is üzente Majoros: áskáljanak egy kicsit a saját földjükben, saját múltjukban.

Töprengő közönség

Az író egyébként szerkesztőként is sokáig ténykedett a Magyar Naplóban, részt vett Az év novellái című sorozat anyagainak összeválogatásában. Mányoki arra volt kíváncsi, szerkesztői szemmel hogyan ítéli meg a ma irodalmát. Majoros röviden felvázolt kór- és korképében egyszerre látja érvényesülni az internet áldásait és átkait: a hosszú érlelődési idő hiányában ugyan nem kell a szerzőknek évekig „tipródni” egy-egy publikációig, viszont a pillanatok alatt megszülető elektronikus felületek özönében nincsenek már orákulumok, nagy öregek, akiknek megkérdőjelezhetetlen véleménye mindenekfölött számítana. „Az irodalom átment a szubjektum területére” – fogalmazott Majoros azzal kapcsolatban, hogy a művek már nem közösségi ügyek többé, inkább csak a szerzőknek fontos szereplési lehetőségek. „Ha betiltanák az irodalmat, ha üldöznék, ha konspirálni kellene és titokban olvasni, az biztosan jót tenne neki, és újra visszatalálna a régi értékekhez” – vetette fel az utópisztikus gondolatjátékot, melyre Jónás Tamás úgy reagált: az igazán jó műveket mindig is üldözték.

Boldog Zoltán és elmaradhatatlan "munkatársa", a kamera

Egyébként Majoros Sándor saját portált is üzemeltet, Regénytár címmel, ahol kicsit hasonló mentorálási munkát végez fiatal prózaírókkal, mint Jónás Tamás az Irodalmi Jelenen a költőkkel – hívta fel a figyelmet Mányoki Endre. A „szabad kérdések órájában” Boldog Zoltán tette fel a kérdést az írónak: lát-e a jelen prózájában analóg jelenséget a költészetben tapasztalható közéletiséggel, várható-e hasonló „boom”? Majoros a szatírában véli kiteljesedni ezt a fajta politikumot, s rögtön egy saját művével hozakodott elő példaként: A hét mesterbölcsész a film tréfás átirata, egymásra idézetekkel „lövöldöző”, szellemi tusát vívó bölcsészekkel, a népi–urbánus törésvonal két oldalán. Művében „csak” szakmailag halnak meg a kivégzettek, de mindenben hűen követi a film kliséit. Egyébként mintha a jelenkori magyar próza nem forszírozná a valósággal való találkozást, erről a sanszról lemondott – tette hozzá Mányoki. Ellenpéldaként Boldog Zoltánnal együtt Hegedűs János Létminimum utca című fotóregényét emelték ki, annak alátámasztására, hogy talán ebben a speciális műfajban újra feltámadhat a valóságérzékenység.

Korányi Mátyás és Hegedűs János

Az estet a felolvasások zárták, ezúttal a prózára koncentrálva, ám végül a versek is teret kaptak. Szőke Imre a februári Irodalmi Jelenben közölt, Nudis verbis címen megjelent szövegeiből olvasott. Galántai Zoltán röviden bemutatta a tudományos románc műfaját, melybe az Irodalmi Jelen online-on folytatásokban közölt regényét, a Világok harca: a marsi invázió után című művét sorolja. A tudományos románc ellentéte a mágikus realizmusnak – magyarázta Galántai –, és a 19. század tudományoptimizmusában gyökerezik, amikor még úgy gondolták, hogy a tudomány mindenre választ ad. Műve, ahogy címe is utal rá, H. G. Wells Világok harca című regényének „továbbgondolása”. Az esten azonban egy „misztikus” novellát olvasott fel A fazekas meséje címmel, melyhez Omár Khajjámtól választott mottót. Deák Csillagtól egy hétköznapinak induló, de könnyedségében is drámai jelenetekben ábrázolt szerelmi történetet hallgathattunk meg. A lírának átadva a szót, Marczinka Csaba és Jónás Tamás zárták a felolvasások sorát – Jónás Tamás egyik versét épp az esten, talán annak szellemétől megihletve, az egyik sarokba hátrahúzódva írta.

Az estről készült videofelvételek: