Felhőúsztató – ACSAI ROLAND verse és novellája

Mintha egy szövőgépben álltunk volna,
Ami beleszőtt bennünket egy láthatatlan
Faliszőnyegbe

FELHŐÚSZTATÓ

ACSAI ROLAND VERSE ÉS NOVELLÁJA

LÁTHATALAN FALISZŐNYEG

A szakadó eső függőleges
Fonalai megfeszültek –

Esőkabátban néztük az alacsonyan úszó
Felhőket –
A víz sóhajtásait.

Mintha egy szövőgépben álltunk volna,
Ami beleszőtt bennünket egy láthatatlan
Faliszőnyegbe,

Ami azóta is ott lóg elmém falán.

FELHŐÚSZTATÓ

Aznap reggel nem akart továbbállni a hegy, aminek lábánál a faház állt. Nem hegyomlásra ébredtek, hanem a felkelő napra, ami arrafelé ilyenkor szinte le sem ment, tehát nem eshetett nehezére felkelnie. A szokásosnál tisztábban hallatszott a közeli vízesés hangja, mely egy hideg vizű patakba zuhogott, amiben lányuk a melegebb napokon együtt fürdött a barázdabillegető-fiókákkal.

Az apa és a lánya egy könyvet nézegettek, az egyik fotó faúsztatókat ábrázolt. „Ha vannak faúsztatók, én felhőúsztató akarok lenni. A felhők tükörképét úsztatnám le a folyókon. Csak ülnék a parton, és nézném, ahogy úszik a semmi” – viccelődött az apa, de ezt tényleg csak a móka kedvéért mondta, mivel a semmivel sohasem tudott semmit sem kezdeni.
Azután kimentek a kertbe málnát szedni. Nagy részét a szájukba szedték, de azért a tálba is jutott, amit bevittek anyának. A szárítón lógó kimosott ruháik olyanok voltak, mint a zászlók, amiket azért tűztek ki, hogy jelezzék, ez a vár az övék – igaz, csak néhány hónapra.

Amíg reggeliztek, az ablak előtti nyírfán egy csúszkafiókát etettek szülei – pont, mint ők, de a lányuk egy kicsivel rosszabb evő volt, mint a falánk csuszkafióka, amelyik hatalmasra nyitotta csőrét, amint megjelent az apa vagy az anyamadár.

A nyírfákon túl, a mezőn, juhnyáj legelt. Gyapjaikból a Párkák tovább szőhetik a sorsfonalakat. Jut belőle minden embernek. Még a pulóvereikbe is. Szőnyegként azon lépkedhetnek. Vagy nézhetik faliszőnyegként egy szobában kiakasztva.  

Reggeli után autóba ültek, és a keskeny szerpentinen elhajtottak a hegyhez, amit aznap szerettek volna megmászni. Régóta tervezgették, és végre sor került rá. Lányukat, aki kicsi volt még ekkora erőtételhez, az apa vitte egy háti hordozóban. Mintha egy sétáló fa lett volna, és a háti hordozó egy fészek, amiben a fióka ücsörgött, anya pedig a körülöttük repdeső anyamadár. A fák először megpróbálták követni őket, de olyan magasra másztak, hogy lassan elmaradoztak a legkitartóbbak is.

Amikor felértek a csúcsra, hirtelen erős, örökké fújó szél csapta meg őket. Kislányuk, akit kivettek a háti hordozóból, a lábukba kapaszkodott. A távolságtól homályosan, mintha hóesésben nézték volna, ami feloldja a táj kontúrjait, látták a hatalmas hegyeket, a közéjük kúszó, türkizkék tengernyelveket, és talán még többet is: ami a látványon túl volt.

Aztán a hegyek fölött közeledő esőfelhőket vettek észre. Mivel szerettek volna leérni az eső előtt, az anya gyorsan készített néhány fényképet – nem magukról, hanem a tájról, de abban ott voltak ők is; s ha magukat fotózta volna, abban benne lett volna a táj, az arcukban, a mosolyukban –, és beírta nevüket a hegy vendégkönyvébe, egy fóliába csomagolt, kis füzetbe. Háromszor ismétlődött ugyanaz a vezetéknév. Sietve ereszkedtek lefelé, de közben azt érezték, amit a hegymászók érezhetnek, hogy a hegy megmászásával valami történt. Lett egy fontos, közös emlékük, és már ez sem kevés.  

Amikor leértek a hegy lábához, visszanéztek rá. Az eső függőleges fonalai megfeszültek. Mintha egy szövőgépben álltak volna, ami a tájjal együtt beleszőtte őket egy láthatatlan faliszőnyegbe. Egy ki nem fakuló, szét nem feslő szőnyegbe – ami azóta is ott lóg elmém falán.

Az oldalt Claude Monet Felhők tükröződése című festményének részleteivel illusztráltuk.