EGYRE KEVESEBB – Deák-Takács Szilvia novellái

Szerzek kacsát hozzá, előbb nőjön meg az eper, ha nem elég lottyadt, majd kis bottal leveregetem a fáról, a hernyóknak alig hagyok, feketedésig nem várok, itt töltöm a nyarat, elképzelem, hogy lesz a fájából hordódonga idővel, amire hiába várok.

EGYRE KEVESEBB

DEÁK-TAKÁCS SZILVIA NOVELLÁI

ŐRSI

Összejöttünk, abban a teremben, ahová csak a nagyok ülhettek. Olyan tábla lógott a falon, amilyet addig sosem láttunk, piros festékvonalak jelezték az írás vonalát, sőt, egy része négyzetrácsosra volt kenve. Ezért volt ez a nagyok terme, nekik mintha jobban számított volna, mit látnak jól, na és kicsi terem volt, ők meg kevesen lakták.

Ki kellett találnunk egy csapatkiáltást, ritmusos szavakon próbáltuk törni a fejünket, de közben nem érdekelt más, csak hogy kimenjünk végre, kezdődjön az akadályverseny.

Skandálva indultunk, lekocogtunk a huszonhat lépcsőn, a fordulóban mind belekapaszkodtunk a fali csempébe, harminc kis kéz. Felnéztem az utolsó lépcsőfordulóban anyu tablójára, odabólintottam és kizúdultunk.

Képzelt mocsáron keltünk át, a csüngifa legmagasabb írását olvastuk le, célbadobtunk béka mellé, lehullott fakéregből képeket raktunk össze, kettes sorban haladtunk, túlkiabálva egymást.

Rend volt bennem akkor, csak 3 perc volt hazáig, három perc a süteményillatig, szalagos fánkig, nagyapa mesékig, kerti kuckókig. Nem féltem csak a vihartól. Egész gyűjteményem lett tulipánfa levelekből, lyukas gesztenyékből, szomorúfűz ágakból, és ezeket semmilyen körülmények miatt nem engedtem kidobni, lehetett tetves, pondrós, bármilyen.

Tegnap előkotort a lányom egy kis füzetet, két ujja közé csippentve hozta, hullottak a száraz növénydarabok, alig győzte felfogni másik kis tenyerével, óvón letette, majd közölte, épp ilyet szeretne. Vagy ezt.

Kis palatáblájára színes krétával négyzetrácshoz csíkokat húztam, s elkezdtünk csatadalt írni.

LOTTYADT EPER

Semmi kedvem a nyarat ott tölteni. Tavaly is azzal ámítottak, hogy van az udvaron egy fa, amiről ha török, kettéhasítom, majd éjjel világít, semmi okom félni. Hát én kimentem a sötétbe, a nedves faágból alig tudtam törni, elcsúsztam a kacsának lehullott, rothadó epreken, de semmi.

Egész éjjel kuksoltam, hátha világít az a valami, vihar jött, a nagyok pusmogtak, a bácsi hajnalban indult, odasúgtam, szóljon, hogy haza akarok menni.

Azt hittem, olyan nem lehet, hogy én ne tudjam magam elfoglalni, jöhetett forró vagy hideg, a tündérszép mesekönyvekkel vigasztalódtam akárhol. Csak itt nem. Szagos volt az étel, nem tetszettek a dicséretek, kedvtelen volt a néni, aszott a bonbon, ami csak síráskor került elő.

A legjobban azt tudtam elviselni, ha kimehettünk a mezőre tollasozni, ilyenkor a nagylányok is kedveltek, elkacsáztam a labdáért, aztán amikor rájöttek, hogy ütni is tudok egészen jól, bevettek a játékba. Akkor már nem néztem éjjel a világító botot.

Ültetek egy eperfát a hátsó udvaromra. Az elsőre tulipánfát, legyen illatos, óvja az ablakomat a naptól, árnyék vetődjön a spalettámra, de az eperfa lejjebb kerül. Szerzek kacsát hozzá, előbb nőjön meg az eper, ha nem elég lottyadt, majd kis bottal leveregetem a fáról, a hernyóknak alig hagyok, feketedésig nem várok, itt töltöm a nyarat, elképzelem, hogy lesz a fájából hordódonga idővel, amire hiába várok.

PÉNZES VÁZA

Éppen akkor emeltem fel a kancsót, amikor a kiskapu csikorgott. Lekötötte a figyelmem a váza karcsú nyaka, pénzes vázának hívták mifelénk az ilyet, nászajándékul szolgált, kis kalapácsot kötöttek a nyakába, a vendégek beledobták a csörgős pénzt, s hozzátoldották a mondatot: egyben szeretnék látni jövő ősszel is.

Ezt a kancsót vagy vázát mi csak friss víz merésére használtuk a kiskertben, de Emma folyton emlékeztetett arra, hogy más lenne a szerepe.

Megzavar az érkező messziről kivehető csontos arca, az a kellemetlen komolyság, ami taszított benne mindig.

Még azt sem mondhatnám most, hogy kopófeje van, az álla egyenesen férfias, de a csontos arc mintha nem is tudna mosolyogni, akárha kevés lenne a bőr hozzá. Emmát keresi, de leülne itt a kiskertben addig, míg előkerül.

Hetente árult különböző tárgyakat, szerdánként érkezett, leült és várta az asszonyság előkerülését, kiteregette vászonkendőkre a portékákat különböző csoportba; rangsorolta tetszetőség, használhatóság, ár alapján.

Egyszer aztán tovább maradt. Mintha még az is megtörtént volna, hogy nevetésre húzta a rózsaszínesnek tűnő bajusza alatt a száját, a beszélgetés halkabb lett, a távolság kevesebb.

A tejkiöntő-készlet szaporodott ezen a napon, a dombor simogatásába jobban belemerülök, mint a virágminták nézésébe, aztán Emma nem szívesen veszi, ha ezt a kiöntőt veszem elő, öntsem olyanból, amihez csésze is van, ennek hiányoznak a darabjai, ezt állítja, ezért, hát citromöntésre használjuk néha ezután.

Ahogy emeli, egyre nehezebbnek érzi, pedig a belecsurgatott lé egyre kevesebb.