POTOZKY LÁSZLÓ: Csomag a nadrágban – elbeszélés

Bent aztán rájöttem, értelmiséginek lenni a legrosszabb. Végeérhetetlenül szekálnak az őrök és a köztörvényesek, s csak ha jó mélyen beleásod magad a gondolataidba, lehet némi nyugtod.

POTOZKY LÁSZLÓ

CSOMAG A NADRÁGBAN

Akár egy szürke hátú bogár, olyan parányinak tűnt a Trabant a börtön előtt parkoló rabszállítók mellett. A benne várakozó férfi izgatottan babrálta a slusszkulcsot, mintha készenlétben, hogy bármelyik pillanatban indítson, és tovaszáguldjon a kihalt utcán. Nem törölte le a bepárásodott ablakot, így nem láthatta, amint a robusztus börtönkapu alsó sarkában aprócska ajtó nyílik, és egy férfi lép ki rajta.
    Finom bőrből készült aktatáskát szorongatott a kezében, azt emelte a feje fölé, hogy ne verje az eső. Öltönye hiába volt gyűrött és poros, látszott rajta, mesterszabó keze munkája; görnyedt háttal, csoszogva járt, mint akinek nem volt még ideje hozzászokni a fűzős cipőhöz. Az anyósülés felőli ajtóhoz lépett, szabad kezével beárnyékolta a szemét, benézett. Türelmesen várt, nem zavarta, hogy a nyakába csöpög a víz. Aztán látván, hogy bent nem mozdul semmi, megkocogtatta az ablakot. Kattant a zár, de az ajtót neki kellett kinyitnia.
    Aktatáskáját a hátsó ülésre fektette, beszállt. A sofőr, továbbra is rezzenéstelenül bámulva az esőáztatta utcát, ráköszönt a férfira.
    – Szervusz, Öcsi.
    A férfi homlokán gyöngyözni kezdett a verejték, meglazította a nyakkendőjét, résnyire letekerte az ablakot.
    – Szervusz, Öcsi – mondta ő is. – Jó meleg van itt bent.

*

A házaspár hosszú ideig kettesben élt, tízéves évfordulójuk gyermekzsibongás nélkül érte őket a lakásban. A férj volt az, aki túlságosan ragaszkodott a zavartalan éjszakákhoz; munkahelyén nem mutatkozhatott fáradtnak, és csak amikor elég magasra jutott a ranglétrán, döntött úgy, hogy hajlandó elviselni a gyermeksírást.
    Elsőszülöttjük fiú volt, apai nagyapja után Albertnek keresztelték, pontosabban csak anyakönyvezték, mivel a férj párthűsége kizárta az egyházi szertartást. Albert nem sokáig volt egyke, alig próbálkozott a járással, amikor anyjának ismét kimaradt a havibaja. Mérhetetlen büszkeséggel töltötte el az apát, hogy második gyermeke is fiú lett, a névadásban ismét egyedül döntött, a Marcellt komolynak és férfiasnak találta, és a főnökénél is szerzett vele egy jó pontot. A családon belül azonban csak Öcsinek szólították, az anyja becézte így, a Marcell túlságosan ridegen és felnőttesen csengett a fülében.
    Már egészen kis korukban megmutatkoztak a két fiú közti különbségek. Marcell legalább háromujjnyival magasabb volt bátyjánál és beszélni is jóval hamarabb megtanult, nem csoda hát, hogy első látásra mindenki Marcellt hitte az idősebbiknek, és Albertet szólították öcsinek.
    Marcell tréfából kezdte öcsizni bátyját: eleinte csak amikor kettesben voltak, aztán látván, hogy szüleik nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget testvére kitöréseinek, végérvényesen átragasztotta rá a becenevet.
    Albert egy napon arra eszmélt, hogy rajta kívül mindenki, még a szülei is megfeledkeztek valódi nevéről, és hiába lázongott, panaszát egy-egy hanyag cirógatással intézték el. Marcell pedig csak nőtt és okosodott, és vele együtt gyarapodott a család büszkesége is: elsőosztályos korára már anyja sem gondolta, hogy túlságosan komoly és felnőttes hozzá a keresztneve.

*

A vasárnapi utcán senki sem járt, csak a szél cibálta a fák lombját. A Trabant egy útkereszteződésnél dohogott, és bármilyen szorgalmasan jártak az ablaktörlők, bentről alig látszott a szemafor, csupán a lámpa vörös fénye derengett át az eső függönyén.
    – Indulhatsz – mondta Marcell, és megmarkolta az ablak fölé erősített kapaszkodót.
    – Még nem – felelte Albert.
    Marcell felsóhajtott, és zakója ujjával letörölte maga előtt az üveget.
    – Nem jön semmi, nem látod?
    Fáradtan kattogott a kapcsolószekrény, átgördültek a piroson.
    A főútra kiérve már gyorsabban haladtak. Albert óvatosan kerülgette a gödröket, Marcell egyre csak fészkelődött mellette, próbálta kinyújtóztatni a lábát, de sehogy sem tudott kényelmesen elhelyezkedni.
    – Kicsit olyan, mint a karcerben – mondta. – Ahhoz is túlságosan magas voltam, röhögtek is az őrök eleget. Te jól ülsz?
    Albert hümmögött valamit, hogy sajnos nem lehet hátratolni az ülést, használtan vette az autót. Marcell legyintett, ugyan már, semmi gond, csak sosem gondoltam volna, hogy valaha megirigylem a termeted. Aztán felnevetett, és megveregette a vállát, igazán örülök Öcsikém, hogy újra látlak, hiányoztál! Albert belehajtott egy pocsolyába, a járdán széles ívben fröccsent végig a víz.
    – Különben mikor újítottad a kocsit?
    – Az esküvői pénzből vettük.
    – És jó a kislány?
    – Jó.
    – Főz, mos, takarít rendesen?
    – Aha.
    – És amúgy? – Albert a szeme sarkából látta, öccse arcán kaján vigyor bujkál.
    – Amúgy is.
    Hallgattak, csak a szélvédőn hajlongó ablaktörlő nyikorgott bele a motorzajba. Útkereszteződéshez értek, Albert jobbra fordult.
    – És milyen volt ott bent? – kérdezte zavartan, miközben tövig nyomta a gázpedált, hogy az autó meg tudja mászni a hirtelen emelkedő útszakaszt.
    Marcellen hirtelen valami megmagyarázhatatlan idegesség vett erőt. – Hová megyünk? – kérdezte.
    Albert úgy figyelte az utat, mintha különösen veszélyes szakaszon járnának, homloka kis híján a szélvédőt érte; foghegyről vetette oda öccsének, hogy haza.
    – Haza hová?!
    – Hát anyáékhoz.
    Marcell kissé előredőlt ültében, merev arccal bámult maga elé, majd hátranyúlt a hátsó ülésre, és előhúzta az aktatáskát.
    – Állj meg itt, kérlek – markolta meg az ajtókilincset. – Kiszállok. Most.

*

Nekem valójában nem is volt kamaszkorom, Öcsi serdült helyettem is. Ha visszagondolok azokra az évekre, őt látom magam előtt, amint az állát simogatja, arcszeszt loccsant a tenyerébe, és megpaskolja a bőrét, pedig alig kapart le a pofájáról pár nyomorult szőrszálat apánk borotvájával. Meg aztán egyfolytában a hónalját nézegette és a nadrágjában turkált, sűrűsödik a dzsumbuj, mondta, egész őserdő lesz ide, te hogy állsz, faszikám?
    Állandóan a kezében volt a farka, azzal dicsekedett a legtöbbet, élvezte, hogy az agyamra megy. Még a szüleink előtt is csinálta, amikor együtt ebédeltünk. Anyámék az asztal túlsó végén ültek, nem látták, mit művel a drágalátos fiuk: enni sem hagyott, folyton böködött a térdével, nézzek már oda, csomagja érkezett, én meg hiába gyúrtam magamba az ételt, hogy minél hamarabb felállhassak az asztaltól, nem hagyott békén, amíg oda nem pillantottam.
    Egyfolytában dagadt a nadrágja, mintha valami állat lakott volna benne. Én bezzeg hiába ültem félórákat a fürdőszobában és gondoltam az osztálytársnőimre, hiába képzeltem el őket, ahogy tornaórán bakot ugranak és reng belé a fenekük, semmire nem jutottam. Attól féltem, buzi vagyok.
    Aztán egyszer kitalálta, bugyit csak a kölykök hordanak, anyánk vásároljon neki bő szárú alsónadrágot, olyant, amilyent apánk visel. Abban már táncoltatni is tudta a farkát, nekem pedig néznem kellett, le nem szállt rólam, amíg az asztal alatt meg nem lestem a nadrág szövetét emelgető kolbászt. Apánk egyfolytában szidott, nem tudta elképzelni, min szórakozunk annyit evés közben, aztán egyszer áthajolt az asztalon, és meglátta. Azt hittem, most a kezében marad Öcsi füle, de ő csak bámult, nem mondott semmit, majd visszaereszkedett a helyére, és szótlanul kanalazta tovább a levest. Anyánk megkérdezte, mi a baj, de apánk elmosolyodott, hagyd csak, nem kell tudj te mindent. Cinkoson kacsintott Öcsire, én meg arra gondoltam, biztosan így büszke egy jó apa a fia faszára.

*

Kínlódva mászta meg a Trabant az emelkedőt, majd alighogy felért, balra térült, és visszaereszkedett a városközpont felé. Albert felengedte a gázpedált, hagyta magára gurulni az autót, majd látván, hogy öccse még mindig az ajtókilincset szorongatja, felsóhajtott:
    – Most már elengedheted, Öcsi.
    Marcell az ölébe fektette az aktatáskát, és sértődötten összevonta a szemöldökét:
    – Nem akarok a nyakadra mászni, tényleg, de nem hiszem, hogy az öreg túlságosan örülne nekem. Nemhogy nem próbált meg kihozatni, de még egy levelet sem írt.
    – Semmi baj – mondta Albert.
    Az utcalámpák fénye csíkokra szabdalva esett az utastérbe, Marcell arcára esőcseppek árnyéka vetült, amint kinézett az ablakon: tágas kirakatokkal bámultak rá vissza a tömbházak földszintjét elfoglaló bolthelyiségek, noha üres polcaikkal nem sok büszkélkednivalójuk akadt.
    – Látom, még mindig tart a diéta – mondta. – Azt hiszem, ti sem esztek sokkal többet, mint amennyit én kaptam bent.
    – Nem akarok erről beszélni – dörmögte Albert.
    – Miért, te jól érzed magad így, ahogy vagy?
    – Nekem megfelel.
    – Ez a baj! Hogy neked minden megfelel! Hogy nektek minden megfelel!
    – Nem erről van szó...
    – Akkor mégis miről?
    – Nem akarok bajt, ennyi az egész.
    – Nem akarsz bajt... Értem. Ne félj: ahogy ismerlek, neked nem lesz bajod sosem.
    Ritkulni kezdtek a fények, megszaporodtak az aszfaltba mélyedő gödrök. A Trabant száraz köhögését már a külváros betonfalai verték vissza.

*

Nem kell engem sajnálni, dehogy, mert hülye azért nem voltam: tudtam jól, bármilyen társaságban forduljak is meg, mindenhol akad valaki, aki jobban hegyezi a fülét a többieknél. Már bemutatkozáskor kiszúrtam ezeket, csak úgy tapadtak az emberre mézes-mázos modorukkal, nyájas dumájukkal, és ha egyszer rád cuppantak, képtelenség volt szabadulni tőlük. Én mondjuk meg sem próbáltam levakarni őket magamról, mi tagadás, élveztem hergelni őket, különösen, ha megvolt bennem a légkör, no meg az asztaltársaság szájtátó csodálkozása, mellyel habzsolták, itták a szavaimat, még a piánál is jobban megrészegített.
    Kalandor voltam az ellenzékiségben, csakúgy, mint a nők terén. Ha ráuntam a tanszéki kolléganőkre, mindig volt kéznél diáklány. Vérszemet kaptam, azt hittem, sérthetetlen vagyok. Most már tudom, csak azért nem rúgtak ki az egyetemről, mert azt várták, legyen, amitől jó kövérre hízzék a dosszié. Kedvükre mazsolázhattak, hogy miért varrjanak be: kémkedésért, szabotázsért, netán az ifjúság többirányú megrontásáért.
    Apámmal, noha én voltam a kedvence, sosem osztottam meg gondolataimat. Még nyugdíjasan is vakon hitt az eszmében, nem akartam bosszantani, különösen, hogy anyám elég nehezen viselte a családi perpatvarokat. Öcsinek pedig, a bátyámnak hiába mondtam volna bármit is, esze annyi, mint egy hasra fordított kockacukornak, csak hümmög és bólogat, akármit mond neki az ember. Egyedül azt furcsálltam, hogy akkor sem került közelebb az öreg szívéhez, miután a kálváriám elkezdődött.
    Bent aztán rájöttem, értelmiséginek lenni a legrosszabb. Végeérhetetlenül szekálnak az őrök és a köztörvényesek, s csak ha jó mélyen beleásod magad a gondolataidba, lehet némi nyugtod. Ám egy idő után, legyél bármilyen éhes vagy elcsigázott, végül mindig a nőknél kötsz ki. Ha tehetnéd, lyukat fúrnál a falba, rongyot tömnél bele, és oda dugnád, a téglák közé, csak hogy valamennyire, ha a legkevésbé is, de emlékeztessen az igazira.

*

Albert leparkolt egy utcalámpa fénykörében, és leállította a motort. A közelben, alig néhány lépésnyire csöndesen dohogott a kazánház, Marcell valami furcsa dallamot dudorászott a gépzaj ütemére, úgy várt a bátyjára, amíg az másodjára is ellenőrizte az ajtókat, és végre elindult a lépcsőház bejárata felé.
    Marcell már az első lépcsősor után pihegni kezdett, s mire fölértek a negyedikre, a kabátgallérját is facsarni lehetett volna. Sötét előszobába léptek, a szemben levő üvegbetétes ajtó mögül fény szűrődött ki. Albert lerúgta a cipőjét, félénken lenyomta a kilincset, és benyitott a szobába. Marcell nézte egy darabig az üvegen kirajzolódó árnyakat, aztán megkereste a fürdőszobát, és magára zárta az ajtót.
    A kád szélére ült, hallgatta a szobából átszűrődő beszélgetés tompa foszlányait. Odalépett a kagylóhoz, megmosta az arcát, kiöblítette a száját. A polcon talált fésűt, hátranyalta a haját, és a nyakkendőjét is megigazította. Hosszasan nézte magát a tükörben, végigsimított kiugró pofacsontjain, az állát betüskéző borostán, s egészen addig állt így, míg a szomszéd helyiségben elnémultak a hangok. Akkor elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót.
    A nő kontyban hordta a haját, és elnyílt ajkakkal bámult a jövevényre. Albert idegesen toporgott a háta mögött, de Marcell nem várta meg, hogy bemutassák: nyújtotta a kezét, a nő ujjai vékonyak voltak és hidegek, amint a markába zárta őket.
    – Marcell vagyok, az Öcsike öccse. Nagyon örvendek.

*

Bercike jóval utánam került az osztályra, az apja protezsálta be, utálta is mindenki, az öreg sem volt túl népszerű. Eleinte nem nagyon szóltam hozzá, pedig ugyanabban az irodában dolgoztunk, de nekem megvoltak a magam barátai.
    Itt is ugyanúgy mentek a dolgok, mint a téeszben: ott is egyfolytában másztak rám a főnökök, én meg nagyon szerettem volna kikerülni az istállóbűzből, és íróasztal mögé ülni. De egy idő után rám untak, csak röhögtek rajtam és sutyorogtak a hátam mögött, muszáj volt továbbállnom.
    A városba azért költöztem be, mert azt hittem, itt nem jár annyira a pletyka. Eleinte vigyáztam is magamra az osztályon, de a káderek egyfolytában csipkedték a seggem, én meg nem akartam kenyér nélkül maradni. Nemsokára ugyanúgy ment minden, mint falun, ekkor figyeltem fel Bercikére, kitaszított volt ő is, akárcsak én, nem sokban különböztünk.
    Olyan bugyuta volt szegény, hogy helyette is nekem kellett udvarolnom. Előttem még nem volt dolga nővel, pedig jócskán túl volt a harmincon. Nem is ment neki rendesen, csak szerencsétlenkedett a lábam között és kérte a bocsánatot, hogy ne haragudjak, mindjárt rendben lesz minden, pillanatok kérdése az egész: muszáj volt a számba vennem, és akkor jó lett neki.
    Ennek ellenére jól jártam vele, mert kimaradt mindenféle pletykálkodásból, csak annyit tudott rólam, hogy faluról jöttem. Mondtam is neki, most, hogy megtörtént, gondolkozzunk komolyabban, mert én nem vagyok olyan lány. Nekem elég lett volna, ha megengedi, hogy hozzáköltözzem, de ő egyből gyűrűvel jött, én meg akkoriban nagyon egyedül voltam, és végső soron nem rossz ember.
    Sokszor álmodok a falumbéli legényekkel: olyankor, ha megébredek, beszorítom a kispárnát a lábam közé. Bercike meg csak alszik összekucorodva az ágy szélén, és a karját úgy tartja, mintha ölelné magát: a matrac sem süpped alatta, olyan szerencsétlen szegény.

*

A konyhaasztal alig volt nagyobb egy jókora vágódeszkánál, Marcell egy kisszéken kuporgott; Albert a sarokban állt a gázcsőnek dőlve, onnan figyelte az asszonyt, amint szalámit és uborkát szeletel a keskeny konyhapulton.
    – Éhes vagy? – kérdezte öccsétől.
    – Mi tagadás, kiéheztettek rendesen.
    Az asszony igyekezett gusztusosan elrendezgetni az ennivalót, majd szabadkozva az asztalra tette a tálcát, ha tudta volna, hogy jön, főzött volna valamit, mégis milyen dolog hideggel várni a vendéget? De Marcell megnyugtatta, ugyan már, fenséges lesz, ő már így szemre is meg tudja állapítani.
    Szótlanul evett és nagy falatokban, tekintetét a falon sorakozó dísztányérokon járatta, végül az asszonyon állapodott meg, aki karját a mellén összefonva, az ajtófélfát támasztotta.
    – Vidékről származik? – kérdezte, mire az asszony elmesélte, a nagybátyja fazekas volt a háború előtt, tőle vannak a tányérok, de mostanság már nem dolgozik, megtiltották neki azt is. Egy idő után Albert is odaült az asztalhoz, és összehúzta magát a széken, egészen kicsire, mintha még önmagát is zavarná a jelenléte.
    Eleinte csak Marcell kérdezett, folyamatosan beszéltette bátyja feleségét a téeszben végiggürcölt nyomorúságos évekről, a munkahelyén tapasztalt bürokráciáról, mígnem a lakáskiutalás nehézségeinél kötöttek ki. Bizony, nem könnyű manapság, nyugtázta az asszony, az ember örüljön, ha egy ilyen szűk dobozba is, de van hová hazamennie. Én sem rajongok a tömbházakért, mondta Marcell, de ezek mégis közel állnak a szívemhez, mindig elfog a nosztalgia, ha meglátok egyet: nem tudom, Öcsi említette-e, de mi is pontosan ilyenben laktunk, amikor gyerekek voltunk. Ott volt a szobánk, ahol nektek a háló, igaz, Öcsi?
    Albert bólogatott, majd szólt feleségének, ágyazzon meg öccsének a nappaliban. Marcell felcsipegette a tálcáról a morzsákat, a szobából szekrényajtó csattanása, fémes nyikordulás, aztán egy puffanás hallatszott.
    – Segítsek lenyitni a kanapét? – kiáltott ki Albert a konyhából. Üljön csak a seggén, most már megvan, ha akart volna, eddig kellett volna ajánlkoznia. Albert zavartan kezdett magyarázkodni öccsének, hogy alig másfél éve vásárolták a kanapét, de máris felpúposodott benne a préselt lemez, és a rugói sem a legjobbak. – De annál biztosan kényelmesebb lesz, mint amin odabent feküdtél – próbálta viccel hígítani kínos habogását. – Amúgy egyik csomagban küldtünk párnát meg pokrócot, megkaptad?
    – Megkaptam – bólintott Marcell, majd hátradőlt ültében, és elégedetten böffentett. Szétterpesztette a lábát, bal combjának belső része így egészen kilátszott az asztal alól. Szélesen vigyorgott, és a hasát vakargatta, bátyja pedig még akkor is értetlenül meredt rá, amikor megérezte térdének érintését az asztal alatt. – Megkaptam hát. És most ezt is.

*

Beléptek a nappaliba, Albert behúzta az ajtót. Marcell letette az aktatáskát, kihámozta magát a zakójából, és az ágyra dobta. A szobában frissen húzott ágynemű illata terjengett.
    – Itt fogsz aludni – mondta Albert. – Nem azért kérdem, de mennyit maradsz?
    – Csak egy éjszakát. – Leült a kanapéra, maga mellé húzta a bátyját is, és azt kérdezte, ugye testvérek vagyunk?
    Albert egészen összegörnyedt, úgy érezte, zsugorodik a vállát átölelő kar súlya alatt, de aztán felelt, igen, azok vagyunk.
    – Tudod jól, hogy min mentem keresztül odabent.
    – Tudom.
    – Ha tehetném, esküszöm, elmennék innen. De ezek figyelnek. Lehet, hogy azt is hallják, amit most beszélünk. Vigyáznom kell egy darabig.
    Albert beharapta az ajkát, hosszasan hallgatott, de végül csak megszólalt:
    – És mi lesz, ha meghallják?
    Marcell már az ajtóban állt, keze a kilincsen.
    – Nem fogják. Csendben csinálom, ígérem.
    Kilépett az előtérbe. A másik szobából piszkos fény hullt a padlócsempére.
    – Ugye tudod, hogy mindent megtennék érted, Albert?– szólalt meg utoljára, majd látván, hogy bátyja csak ingatja a fejét, becsukta maga mögött az ajtót.
    Albert nem emlékezett, hogy öccse valaha is a keresztnevén szólította volna. Végigdőlt a kanapén, a papucsát sem rúgta le. Magára húzta a paplant. Egészen fel, a feje búbjáig.

*

Az üvegbetét zörrenésére riadt fel. Lerúgta magáról a paplant, kilépett az előszobába. Az ajtó épp akkor csukódott be, fény már nem volt a szobában.
    Szótlanul mentek el egymás mellett. A sötétben nem láthatták a másik     arcát. A fürdőben felhördült a vécé. Albert hallgatta, amint öccse prüszkölve mosakszik, majd benyitott a hálószobába. Az ágy szélére ereszkedett, végigsimított a lepedőn. Durva ráncokat tapintott ki, tenyerét nyirkosan húzta vissza.
    – Alszol? – kérdezte.
    – Aha – felelte a női hang a sötétben.
    – Csak azért, mert a bátyám?
    Fészkelődés hallatszott a paplan alól, Albert egyedül maradt a csergőóra ketyegésével.
    Pizsamára vetkőzött, kiment a konyhába. Többször lenyomta a villanykapcsolót, a lámpa azonban nem gyúlt fel. Odalépett az ablakhoz, és látta, az utcalámpák is vakok. Egyedül a kazánház füstje derengett az éjszakában, amint a sötétséget komótosan megmászva az ég felé emelkedett.
    Meggyújtotta a gázrezsót, kávét tett oda főni. Amikor elkészült, teletöltött magának egy bögrét, nagy kortyokban nyelni kezdte. Hamarosan újat töltött. Aztán még egyet.
    Így fogyott el az egész kávé, miközben a konyhaasztalnál üldögélt, és a falat díszítő cseréptányérokat nézte. Sosem tetszettek neki. Ócska szemét az egész. Közben ügyelt, nehogy lekoppanjon a szeme. Nem szabad elaludnia. Semmiképp sem. Mert sokkal könnyebb megmaradni a szarban, mint felébredni benne.