FŰALATT

A hétköznapi élet jelenségeinek megidézése, csapda. Az a látszat keletkezik, hogy itt nem a gondolatisággal állok szemben, hanem egy olyan világgal, amely lefokozott, naponta élem át, hozzám tartozik, de nem okoz katarzist. Modern kifestőkönyv, mondja az egyik emlékező a megnyitón, és Warholt említi elődként.

Modern kifestőkönyv – Kim Corbisier emlékképei

Deák Csillag

Befejezetlen mondatok

Kim Corbisier (Anderlecht, Belgium, 1985–Budapest, 2012) emlékkiállításán (La petite en rue) vagyok. 2010-ben láttam őt a JAK-táborban, Szigligeten. Akkor még nem ismertem a képeit, sem őt; feltűnt törékeny alkata, nyugtalan bolyongása a teraszon, mint egy ijedt, védelemre szoruló madárka ide-oda csapódott (nem tudtam a tihanyi alkotótábor Fecskekirálynő című filmjéről), beszélgetőtársakat keresett. Most is keresi a kapcsolatot velünk, látogatókkal. De csak a képein keresztül.
A történtek foglyaként gondolok rá és festményeire. Befejezetlen mondatok kavarognak a fejemben, nem tudok nekifogni az írásnak, halogatom. Napokig keresem az interneten képeit, gyűjtöm az információkat. Próbálok alkalmazkodni a látottakhoz. Mi kerül előtérbe, mi lesz hangsúlyossá a kifestés, ki nem festés által. A szándékosan háttérbe tolt vonás, vonal, alak szemembe tolakszik, vissza akarja kapni fontosságát. Nem barlangrajzokat látok, ahol a ráfestés sokszor központi elem. Az állatok elfedik egymást. Mesterien ábrázolja, rajzolja meg az egyes mozgásfázisokat, mozdulatokat, le nem festésük olyan feszültséget teremt, amelyet nem tudunk tudatunkban feloldani, hiány keletkezik, és ezt a hiányérzést akarjuk megszüntetni.

Keresem a hatás eredőjét és okát. A kép tárgyának múltját gondolom el, egészítem ki, beleértve a képen ábrázolt emberi viszonyok szövevényes voltát is. Corbisier a hétköznapi dolgokból, az úgynevezett semmiből formál valamit (Il la regarde, 2010), és ez a valami tele van energiával, lehetőséggel. A szubjektivitás a szemléletmódban, az ábrázolás egyediségében jelenik meg, és nem a tárgyában. A felülemelkedés pillanata szüli a festményt, a rajzot. Mégsem madártávlatból ábrázol, hanem közel hozza a nézőhöz a látványt, ott vagyunk mi is az utcán, a kávézó teraszán, a piacon (Le marché 2010).
A hétköznapi élet jelenségeinek megidézése, csapda. Az a látszat keletkezik, hogy itt nem a gondolatisággal állok szemben, hanem egy olyan világgal, amely lefokozott, naponta élem át, hozzám tartozik, de nem okoz katarzist. Modern kifestőkönyv, mondja az egyik emlékező a megnyitón, és Warholt említi elődként.
Távol kerülök (térben és időben) a képtől, miközben éppen a centrumába vonz. Vibrál a kép. A nagyváros a világ közepe, ahol az élet jellemző vonása a folytonos változás, a mozgás, az ismétlődés és a megszakítás, a nem-haladás. A plakát, a tv-reklám, a klipek az akciót hivatottak megidézni. Nincs nyugalom, ha netán mégis létrejön, csak átmeneti. Corbisier képein a szünet, a köz, elemi feszültségekkel terhes, nem engedi el a néző pillantását (Kim és Péter, 2009).
A vizuális ritmust a realista ábrázolással hozza létre, nem torzít, nem deformál, nem bontja meg a mozdulatokat, ügyel az arányokra, az alakzatok, helyzetek rendbe ágyazódnak be. Látszólag minden kiszámítható, sőt logikus. Hogy mégsem érzünk harmóniát, azért van, mert a folytonossági hiány nem logikai alapon, hanem váratlanságával hoz létre új kapcsolatot a részek és az egész viszonyában. Kinagyít egy-egy arcot, alakot, mozdulatot. Ennyiben rokon Antonioni filmjének (Nagyítás) főszereplőjével, aki szintén a homályból előbukkanó részletekre vadászik, miután akaratlanul felfedez valamit. A közhelyet kell magunktól elhárítani, hogy az emberi magatartás sokszínűségére ismerjünk rá, felismerjük közhelyes létünk mozzanatait, amelyek a városi léthez kapcsolódnak, társas szokásainkhoz, vagy éppen magányunkhoz.

Kim Corbisier ott hagyja abba a festést, ahol kell, ahol szerinte a kép képpé válik, de nem a hagyományos értelemben, hanem amit ő gondol a hagyományról, a vizualitásról, arról, hogy teljességben sohasem vagyunk jelen ebben a szabad világban, mindig csak egy részlet látszik lényünkből, az éppen aktuális részlet. Ez részben saját akaratunkból történik így, mert titkoljuk arcunk valódi természetét, alkalmazkodunk a környezetünkhöz. Vagyis nem vagyunk kíváncsiak a teljes emberre, csak egy részletére, egy pillanatára.
Talányos kép a Kim Tihanyban, 2007. Látszólag nincsenek kihagyások, hiányok, minden részlet megfestett. Alakja nem tűnik törékenynek, stabilan, két lábbal áll a földön, csak lábának van halvány árnyéka, talán továbblépne. Hatalmas emelő, lánccal, kampóval, nyúlik be a képbe, ellenpontozza, mozdíthatatlan tömbként. Ebbe kapaszkodna Kim? Nincs visszhang? Már saját hangját sem hallja? Ilyen monstrumnak látja a külvilágot? Felszállna fecskekirálynőként, de nem tudja legyőzni a gravitációt?
Az interneten találtam egy Kim-vázlat 2007 című képet, itt az emelő egyik lánca hiányzik, a tömör vastesten fehér kereszt. Átfestette a képet. Csak a valóságot nem. Kilépett belőle, ránk hagyva befejezetlen mondatait.

Kölüs Lajos

Kijátszott részletek

 
Kim Corbisier képzőművész, filmkészítő és színész. 2010-ben Kogart-díjas lett. A tisztánlátás (clairvoyance) uralkodik a képein, mégis a bizonytalanság érzete fog el, a rajz és a szín kontrasztja miatt. Folytonossági hiányt hoz létre. Nem véletlen, hogy hol hozza létre a festményein. Látványként a városi világ vibrálását teremti meg. Monet is a változást kereste és találta meg a roueni katedrális megfestésében (sorozatképek). Az urbánus (profán) mindennapok megfestésével Corbisier is sorozatképeket hoz létre. Az időtudatunkra hat, az időbeliséget tárja elénk, mi egészítjük ki a képet, folytatjuk a pillanatot.
Innovatív rekonstrukciós eljárást alkalmaz (nem restaurál és nem robotképet alkot), felidéz, megidéz, kiegészít, helyreállít, újrateremt, mintha egy holttestet exhumálna, rakna össze, rajzolna meg a csontvázmaradványok alapján vagy egy élő személyen végezne érfestést (computerfestés), hogy láthatóvá tegyen valamit, a pillanat varázsát. Eltünteti a rajzot, átemeli egy másik világba (színvilágba), de azzal, hogy több képén továbbra is látni engedi a kontúrokat, a rajz és a festmény egymásra játszásával kettős hatást ér el, a kettőslátást. Szemizmom működik, de úgy érzem, hogy agyamba két különböző kép vetülete érkezik. A pillanat mikrokozmoszába kerülök, egy olyan világba, ahol az álom rejtetten van jelen, de a vágy mégis körmeit mutatja.

A The Fashion Hunterben írták Corbisier-ről: Gyermekkori traumáival kapcsolatban, mindig megjelenik a gyermek alakja, akit egy felnőtt oltalmában helyez el. Festményei montázstechnikával megoldott képzettársítások. (La petite en rue, 2009). Ha fel is használja a minimal art eszközeit, a művek pszichikai atmoszférája (pszichometria) nagyon erős. Ez az atmoszféra ellentétes a kép tárgyával, mert olyan jelekkel és tartalommal ruházza fel, amit egy az egyben nem lehet levezetni a látványból. Nem egy elromlott tv képernyője vibrál, hanem a látott dolgok, történések, emberi arcok, testek és viszonyok pszichikai atmoszférája. Mészöly Miklós írja a Labirintusában: A Semmit kezelni úgy, mintha Valami volna; a Valamit úgy, mintha Semmi volna – olyan döntően nyugtalanító és egybejátszó különbség ez, amelynek relatív feloldásához – végső soron – emberi kalkulussal csak a művészet, a költészet tud lét-terápiásan hozzájárulni. Nem megoldást kínálva, helyette az elviselést képes szebbé tenni; amely itt a szeretet egyenértékűje. Lehet, hogy olvasta Mészöly szövegét, lehet, hogy nem. Maga is a semmivel és valamivel küzdött, nyugtalanítóan, művészete teljes fegyvertárával. Új festési móddal és technikával (rekonstrukció, dinamizmus) ragadta ki alakjait a mindennapokból, a pillanatból, a valóságból, a semmiből.
Érzékenységét mély gondolatiság jellemzi. Habár ez első látásra nem nyilvánvaló a szemlélő számára. A fájdalmat sem kerülte ki, nála a folytonossági hiány a fájdalom jele. Egyszerre nyílt és rejtett jel. A Gens en rue, 2009-ben az öregedő férfi lendületét ragadja meg, és életrevalóságát, öltözetének ráncai erőt sugallnak. Olvasunk metrón, buszon, villamoson, vasúton és kávézóban is. Fesztelenül, a világot kizárva.  Zoli au Café, 2007-ben nincs szeme (arca is elnagyolt) az olvasó fiúnak, jobb kezének ujjai válnak szemmé, érezni bennük a feszültséget, a kíváncsiságot, ami kitölti az olvasó fiú lelkét. Madame, 2010-ben újra az öregedés a téma. Egy csipetnyi gúnyt is észrevenni a képen. A nőnek fekete haja van, kesztyűs kezén táskája is fekete, szoknyája barna. Sötét színek. Hadakozik a kor ellen, ragaszkodik valamihez, ami már nem teljesen az övé. Megragadó pillanat. A nő arcának szigorúsága jelzi, nincs kibékülve sorsával, jelenével, de fontos számára a megjelenés, a kinézet. A tartás. Amit nem lehet megtanulni. Születni kell rá.
Az Éjből születni és oda visszatérni: szétválás és összeolvadás legmélyebb drámája. Mi, emberek életnek nevezzük. Nincs emlékezés, ami ezen a körön túlröpíthetne bennünket. Az éjszakát felidézni lehetetlen. Nincs gondolat, ami ebbe az Egybe visszatéríthetné az élőt. (Végh Attila: Mnémoszüné mélységes kútja). Ha módunkban áll, nézzük Corbisier képeit. A visszatérés erdejében járva.

Kim Corbisier emlékkiállítása (La petite rue)
Inda Galéria
2012. szeptember 12.– 2012. szeptember 21.
H-1061 Budapest, Király utca 34. II/4.