ISTEN SZERETI MELINDÁT – Mányoki Endre novellája

Álmosligeten a Polgári Kör valójában nem a polgári kör neve volt, hanem azé a csapzott csapszéké, mely az egykor volt polgári kör, később Munkásotthon oldalában nyert tanyát a Tanács vagy az Áfész kifürkészhetetlen kegyelméből. S bár az épület többi része sem volt kevésbé viharvert, annyi ereje maradt még a pallérozottabb időkből, hogy elbírja hátán a lécekből és villanykörtékből épített vörös csillagot. A horpadt házban eleinte még élet is akadt: úttörők dalolták benne a mintamókust, kiszisták tettek hamis fogadalmat a pártra meg a népre, akikkel egy az utuk. Aztán ez is elmúlt, mint Csövi Veréb, a falubolondja koponyára száradt bánata, ha valaki véletlenül fizetni találta a fröccsét. A düledező falak mögül egy ideig még ki-kirajzottak olykor az irodisták, mígnem a kocsma végképp magára maradt – s átkeresztelkedett Polgári Körré.

A Polgári Kört még annak 1041. sz. Kelet-Pesti Áfész italbolt korában Munkácsy Katinka vette ki gebinbe, s ő volt benne a mindenes. Ám ezért még nem járt volna hódolat. De Pici Baba, ahogyan akkortájt szólították, szép volt. Szép volt az ájulásig. "Orcája akár a csecsemőé, tekintete szelíd, mint a mézes kukoricán hizlalt dodómadár szeme, ajkán szakasztott Gioconda-mosoly" – szavalt Doncsev Sztoján, fuvarostól szokatlan hevülettel.  Aligha akadt hát férfiember, akibe ne állt volna görcs a Baba közelében.
Egy ilyen volt csak: Gózon, a Görög, aki alig egy ideje támogatta a söntéspultot. Senki sem tudott róla semmit. Azt sem, miért Görög, és azt már végképp, hogy nem Gózon a neve. Hanem Kántás Kis  András.
A történet most a régmúltban folytatódik.

A Kántás famíliában kitört a belviszály. Hazajött Józsi, a kisebbik fiú, és beült a közösbe. Magától ment el vagy három esztendeje, de nem magától jött vissza, hanem hívásra. Az apja, Kántás Kis János küldött neki levelet, s ki is bélelte a kopertát  indigóba csomagolt forintokkal; bölcs ember volt az öreg paraszt, sejtette, hogy vasútjegyre se futja a tékozlónak. De nem a szeretet, s nem is a krisztusi megbocsátás vitte rá a cirkalmas kérésre, hanem csak a tehetetlen düh, amit az otthon maradt idősebb fia, ifjú Kántás Kis János iránt érzett csitíthatatlanul. S hogy mi volt a fullánk mérge, melyet ifjabbik János napra nap az apja lelkébe fecskendezett?
A szőlő leve volt az, azé a szőlőé, melynek tőkéit a fiú oly makacs önfejűséggel szorgalmazta szántóra-legelőre telepíteni, mondván, hogy az utat, mely a két tag között húzódik, maga a Jóisten is csapszék mellé rendelte. Húzta az igát János, szántott és legeltetett, vetett és kapált, etetett és itatott, de nem múlt el este, hogy ne pörölt volna a maga igazáért. Nem hallgatott a Belzebubra sem, nemhogy az apjára. Eladdig, hogy idős Kántás Kis János árkust szerzett és tollat fogott: levelet írt a földtől elfutó kisebbik fiának, jönne haza és venné át tőle a gazdaságot, mert János el van szánva rá, hogy végveszélybe sodorja minden életüket.
Hazajött Józsi, János meg azon nyomban elment. Ami rajta volt, ruhából is csak annyit vitt magával. Az ajtóból még megköszöntötte öccsét s biccentett az apjának-anyjának. De a kaput már úgy vágta be maga után, hogy kitörött az öntöttvas zár nyelve. Úgy is maradt, mert Józsinak csak annyi gondja volt a reparálására, akár a többi háztájra: semmi.
Ifjú Kántás Kis János még aznap beállt a Munkácsy-portára napszámosnak. A reggel azonban már a megyeházán találta; névváltoztatásért folyamodott a hivatalban. Vak Kántás Jánosra kereszteltette át magát. „Fél esztendő se pergett le az idő nyakában, midőn János oltár elé vezette Munkácsy Margitot, a nála kilenc ősszel hervadtabb hajadont, aki egyedül ápolta magatehetetlen apját, Munkácsy Bíró Mártont, Cinkota egykori urát s bíráját, ki idejekorán váltókra cserélte ősei karnyújtásnyi domíniumát. "Nem maradt a birtokból semmi, csak a cinkotai kavicsbánya fölött terpeszkedő domboldal" – mesélte a századik éve ajtaján kopogtató Sári mamám. "Ide vezette ki frissen vett feleségét, a szemre nem szép, de szelíd Margitot Vak Kántás János az esküvő után, és itt mutatott csöndesen körbe: – Szőlőt látsz itt, Margit, ha nem látod is. Bor fog innen folyni, ha addig élek is.”

A történet továbbra is a régmúltban folytatódik, de már több benne a homály. Biztos, ami biztos: Munkácsy Bíró Márton kisvártatva visszaadta lelkét a Teremtőnek. Fél világra szóló temetése volt – Cinkotáról ugyanis nem jött el senki, csak a ligetiek düledeztek a tor roskadtra terített asztalai között. Vak Kántás Jánosnak már ez se nagyon tetszett: a gyaloghordóban rejtegetett maradék aranyat ő föld- s szerszámvásárlásra fordította volna inkább, mintsem hogy a gyülevész népség az ő pénzén a mások borát vedelje. „Becsülöm magát, János, mert dolgos és elszánt ember – mondta Vak Kántás Jánosné, született Munkácsy Margit –, de apám szent akarata volt, hogy a népe vigadjon az ura temetésén, és ne sírjon.” Nagyobb baj ebből nem is lett volna, mert János nyelni megtanult az apja portáján. De amikor a többi pénzből Margit összeszorított ajakkal márvány kriptát emeltetett az álmosligeti temetőben, Vak Kántás János fölhorkant, akár a sebzett disznó: „Megcsaltál, Margit! Megcsaltál egy halom kővel. Úr lehettünk volna, ha bízol bennem. De szolga vagyok megint. Hát jó, ha így akartad” – és kiköltözött a régtől használatlan nyári konyhába.
Évek jártak el fölöttük. Ha találkoztak is, elkerülték egymást. Bánatból s büszkeségből jutott is, maradt is mindkettejüknek. Mígnem a külső világ, melyhez kevesebb közük volt, mint amennyi egymáshoz maradt, úgy döntött, hogy mindenkitől elvesz mindent: földet, szerszámot, lábas jószágot – és fölszántja a ligeti temetőt.
A kriptát nézték mindketten, ahogy a földgép elborítja. Margit a sír mellől, János messziről. De ő sírt hangosabban. Aznap éjszaka se váltottak egyetlen árva szót sem. Csak ölelkeztek, és itták egymás könnyét. Harcoltak és ernyedtek, küzdöttek és engedtek attól fogva, éjre éj, oly szenvedélyben, mely után nappal sem kívánkozott beszéd. Aztán a rend szerint megszületett Vak Kántás Péter. Nevelték, ahogy tudták: több volt benne a mozdulat, mint a szó. Több a csönd, mint a beszéd. Végül pap lett belőle. Mikor a szemináriumból visszatért, oly természetesen foglalta el helyét a megüresedett parókián, mintha oda született volna. És beszélt. Csöndesen és szépen. „A szószék fölött Isten szent ege kéklett” – anyám legalábbis mindig ezt mondta, mikor hazajött a miséről, emelte égnek a tekintetét Guszti, a marhapásztor. „Attól fogva a templomba azok is eljártak, akik a tornyát is csak messziről vették észre.”

Ám az, hogy Munkácsy Bíró Márton aranyából kripta épült, nem csupán Vak Kántás János dühét korbácsolta föl, hanem Munkácsy Sándorét is, aki későszülött testvére volt Cinkota egykori urának, afféle élveteg tekintetű művészfajzat, kékfestett kendővel a nyakában. Guszti szerint hatalmas, tarka vásznakat festett, ordító színekkel és ordenáré nőkkel, akiknek feje nem volt, csak fara meg szőre, és oda vörös festékkel leöntött kavicsokat ragasztott – ám Guszti e téren nem a legbiztosabb hírforrás.
Valami nagy bika mégsem lehetett, mert felesége, Jacsmenyik Irén piacon-utcán egyre a férfinépet kémlelte, s a templomba is csak azért járt el, hogy mise közben elkapjon egy-egy sóvár tekintetet. Valaminek végül történnie kellett: talán Munkácsy Sándort szállta meg a dühéből felajzott ihlet, talán végtére Irén fektette rikító vásznára az urát – gyermek született a piktor házában, ki a keresztségben a Melinda nevet kapta.
De itt a homály már köddel fenyeget. Álmosligeten percet sem szűnt a szóbeszéd arról, hogy Melinda apja valójában nem más, mint az elvadult Kántás-porta elvadult ura, Kántás Kis József, aki hajlott Irén hívogató tekintetére, s besegített a gyerekáldásba. A pletyka Munkácsy Sándort sokáig el sem érte („ki se ette a fene a műteremből”), de amikor elérte, kipakolt – a ház elé, mindent: bőröndöket, járókát, gyereket. Jacsmenyik Irénnek így telt ki a sorsa, de nevetett rajta teli torokból. „Hogy a pemzlid nyele állna a valagadba!…” – a környéken csattogtak a zsalugáterek. A nép a réseken át figyelte, miként rakja föl Kántás Kis József a betyárbútort a taligára, s húzza hazafelé, bal kezében a síró Melindával. Irén a szerelvény végén baktatott, s káromkodott zokogva.
Eseménytelen évek jöttek – mondaná a krónikás, ha megelégedne a közhelyekkel. De se meg nem elégedhet, sem eseménytelen évek nem jöttek. Idős Kántás Kis János akkorra már megroggyant a sorscsapások alatt. Földjét elvették, a fiát elüldözte, ez a másik meg „mihaszna volt, semmirekellő  lett”. Irén jöttének először megörült, „talán még ráncba is szedi a senkiházit” – tépelődött fakó hangon a kocsmában, de ez nemigen érdekelt senkit: Melindáról faggatták volna inkább... Egy reggel híre jött, hogy kiöntött a patak. Idős Kántás János akkor újra s utoljára a térdére ültette Melindát, gyípacizott vele, aztán csöndesen elment. Úszó gerendák, fölpuffadt disznók és rothadó tyúkok között látták, ha őt látták, széttárt kezekkel, arccal a fenék felé fordulva sodródni.
Igen, esemény adódott bőven: Kántáséknál állt a világ, pedig dehogy is állt; József és Irén a szomszédság színe előtt állt bosszút az „álnok, fürkész világon”. Ették, amit az udvar adott, s tették, ahogy a kedvük parancsolta. A mosóteknő rengett, akár a hánykolódó tenger, hullámai átcsaptak a káván, midőn Kántás József és Munkácsyné Jacsmenyik Irén mohón áldoztak átkozott szerelmüknek. Kisvártatva újabb gyermek sírt az udvaron: megszületett Kántás Kis András. Kétévesen már pányván tapogatta a körtefa körül a földet, s nézte értetlen szemekkel, miként üti le a tyúk fejét az apja, hogyan fojt macskát, belez ki ürgét, menyétet, sündisznót – és sütögeti a húsuk nyílt tűzön…
Itt már a szálak összebonyolódnak, s a mesélő sem igen ismeri ki magát. Tény, hogy Kántás Kis József és Jacsmenyik Irén néhány eszelős év múltán meghaltak: József megmérgezte Irént, majd fölakasztotta magát a körtefára. („Búcsúlevelet nem hagytak, de az nem is lett volna méltó hozzájuk” – mondta Guszti, a marhacsősz filozófus, de hogy honnan vette, nem tudható.) Valaki látta, hogyan birkózott zokogva Kántás József a földön vergődő Irénnel, s az összehányt gúnyáját le se vetve dobta át a kötelet a faágon. Kántás Kis András még előtte eltűnt, senki nem tudta, hová. Állami embert nem láttak a környéken.

Munkácsy Melindát Munkácsy Sándor elismerte; aláfirkantott minden passzust, amit az orra alá nyomtak. Elismerte a lányának, de vissza nem fogadta. Igaz, Melinda sem ragaszkodott a költözéshez. Attól fogva egyedül lakott a Kántások kiürült portáján. Hamar föltalálta magát, rendet rakott, szerényen élt, szavát se lehetett hallani, csak ha megkérdezte, mikorra hozza a tiszta ruhát, hogyan szortírozza az eszcájgot, s hogy az összes babot eladja-e a piacon, vagy más tervük van a háziaknak. Csönd, hosszú és álmatag csönd ült Álmosligetre.
Mígnem Melindán – még szinte gyereklányként – kiütközött az állapota. Gömbölyödött a hasa szépen, nőtt-telt a melle, nehezült a járása. Óvatosabban végzett minden munkát, de ugyanoly precízen, mint elébb. S mert nem mondott semmit, s mert a dolgában hiba nem akadt, nem is tudott emberfia jottányit sem a történtekről. Csak annyit, hogy Melinda otthon, egyedül szülte meg a lányát, s hogy harmadnap délelőtt a templomba vitte: keresztelné meg Vak Kántás Péter, a jólelkű plébános. Hétfőt írt a naptár, a piactér mégis teli volt ráérő asszonyokkal... Melinda a gyermekkel sokáig időzött a sekrestyében, mintha cseppet se izgatná a kint lebzselő tömeg. Aztán némán átvágott a téren.
Álmosligeten persze sokáig nem maradhatott titokban semmi. Tudvalévő lett, hogy a kislányt Katalin névre keresztelték, de ez nem adott volna okot a találgatásra. Az már annál inkább, hogy a teljes neve Munkácsy Katalin lett. Miért Munkácsy? Talán a tulajdon apjától esett meg? Igaz, járt hozzá is, gyakorta, mosni, takarítani, kertet gondozni…
De hiszen a piktor, miután egyedül maradt, s legkivált Irén halála óta, valóban megbolondult. Előbb a háza kertjében rendezett kiállítást a festményeiből, s a kezüknél rángatva próbálta a járókelőket betéríteni az udvarba. Később az üres piactéren ordítozott: „Az új művészet irtózik a széptől! A szépség álnok! Hazudik és megcsal! Az ösztön üljön diadalt rajtatok!” – de pechjére a piac az iskola mellett volt, s az igazgató kihívta a rendőrséget. Ezzel Munkácsy Sándor sosem volt művészi karrierje véget ért.
Melinda tette a dolgát, Katinka pedig – így szólította mindenki Munkácsy Katalint – szépen gyarapodott. Anyját néhanap még énekelni is hallották: így csitítgatta, így vidította a kislányt. „A maga nevére vette – ebben egyezett ki végül Álmosliget elmélkedésre hajlamos népe –, de hiszen jól is tette az árva. Csak a Szent Péter asztala előtt kell majd az apa nevét bediktálnia."

Az idő szakasztott olyan, akár az elbeszélés. Hosszú csöndek tördelik szét, s ugyanők rakják össze. Történetünk a végéhez közeledik, de hogy megtudjuk-e, ki s mi végre alakította – az talán örök titok marad.
Munkácsy Katinka fölnőtt. Vállas lett és mellyes, szelíd és szorgalmas. Mi minden fonódott össze benne, azt kibogozni egy tudósnak is becsületére válhatna – de hogyan is volt volna efféle Ligeten? Nem is volt szükség a tudományra, hiszen ment minden a maga rejtélyes, köznapi útján.
Vak Kántás János és Munkácsy Margit pedánsan éltek: a szegénységüket úgy viselték, akár a negyvennyolcas honvédok a semmit érő medaliont szakadt-tiszta gúnyájuk mellén. Együtt jártak mindenhová, és mindig kézen fogva. Évente egyszer, az esküvőjük napján, kenyeret, sajtot, almát csomagoltak a fonott fedeles kosárba, és átsétáltak a cinkotai kőfejtőhöz, amely fölött a cserjék már végképp benőtték Vak Kántás János csudaszép álmait.
Mondom, Katinka lassan belenőtt a világba, olyan szépen, ahogy az anyja élt. Az idő mindent önmaga rendez el, s úgy volt az rendjén, hogy a Kántások és Munkácsyak drámáját is belehajtogassa az álmosligeti legendáriumba. Hogy miként zuhant ki onnan mégis, annak megmondhatója nincsen. Katinka egy vasárnap délelőtt, hazajővén a templomból, csöndesen összecsomagolta kevéske holmiját, és búcsút se mondva sírva rimánkodó anyjának, beriglizte maga mögött a kaput.
Nagy a Melinda vétke, mindenki tudta. De hogy miben áll, azt senki sem. Vitte tovább a sorsát, még ha a málhája az egekig púposodott is. Arca megfogyott, kezei megnyúltak, de a tartása épp’ olyan egyenes maradt, mint amilyen izzó a tekintete. Ment Ligeten minden átkozott nap, tette a dolgát, s szólni csak akkor hallották, ha megkérdezte, hogy a szedett borsót mind elvigye-e a piacra. Ment ő mindenfelé, csak arra nem, ahol a Polgári Kör népe gabalygott, a kocsmáé, melyben Pici Baba, született Munkácsy Katinka, a tulajdon egy lánya volt a csapos és a bérlő egy személyben.
Arra egyszer ment csak: azon a kánikulai napon, ahonnan a történetünk elindult. Ment lassan s elszántan, mint akit önnön hóhérja szólít, s lezuhant a saját sarába a buszmegálló peronján.

A történet itt valóban véget ér. Valamirevaló elbeszélő tudja, nem élhet vissza az olvasó bizalmával. Nem mondhatja el, amit csak sejdít, s nem térülhet el arra, ahová a szeszélye irányítja. Eleddig is túl sok volt már a szóbeszéd. Túl erős a vágy, hogy az idő és a mese hézagait kitöltsem. Az már végképp nem fér bele, hogy Csövi Veréb dadogására hagyatkozzam. Hogy hitelt adjak neki: üzenetet vitt Munkácsy Melindának. „Tudtad, hogy szerelmes vagyok a papba. De nem mondtad meg, hogy ő az apám. Én nem tudok megbocsátani, de a Görög hazajött. Ő az öcséd. Eljöhetsz, ha látni szeretnéd.”

Csövi Veréb sírt. Tízszer futott neki, míg végre összehozta a mondatokat. A vasútállomás keskeny peronján ültünk, támláját vesztett kőpadon, vedlett jegenyefák alatt. Letérdelt elém, és a vén, ugrándozó fejét befúrta az ölembe: „Isten szereti Melindát.”