Szenvtelenség és figyelem

KRITIKA

Művészieskedő novellák, szexbe torkolló filozófia és az emberi érzésektől tartózkodó szereplők egy mértani pontossággal megrajzolt városban. Dunajcsik Mátyás Balbec Beach című novelláskötetét mutatjuk be.

Szenvtelenség és figyelem

A megfoghatatlan honvágy történetei sorakoznak Dunajcsik Mátyás Balbec Beach című második prózakötetében. Távoli történetek, biggyeszti a cím alá szerző és kiadó, és a Proust-idézetből megtudjuk, a távoli helyek „mindig több tért foglalnak el az igaz életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk.” A címadó történetben éppen az adja az alkotás értelmét, hogy a megszólaló találjon valakit, „akiben felébred ugyanez a megfoghatatlan honvágy ... [hiszen] még nem veszett el minden az eltűnt időben, akad még valamiféle remény a nyugalomra”. A kötet egésze teljesíti ezt a vágyat, az olvasóban nyugtalanságot gerjeszt, hogy maga adjon válaszokat a feltett kérdésekre, megtalálja a saját Balbec Beach-ét.

Az Elefánt című írás történetének indításában a főhős, Henrik épp nagymamájától indul, amikor egy halottlátó kisfiútól élettelen tengerimalacot kap, majd végigkísérjük néhány napját a budapesti forgatagban, mely eseménydús utazás végén holtan talál rá nagymamájára. Dunajcsik mértani pontossággal rajzolja le a várost, annak minden elemével, tárgyával a föntről vizsgált, térképszerű tájban. Hatásos képeket, hasonlatokat is bőven találunk, például a Vidámpark hullámvasútja mint őskori hüllőcsontváz jelenik meg, a tömegközlekedés pedig a gyomor perisztaltikus mozgásához hasonló. Rideg és steril marad a közeg; hiába közelít hozzá, hiányzik belőle az emberi tényező. Az Elefánt kidolgozott, kimért, olykor modoros, olykor hömpölygő nyelve realista ábrázolásokkal párosul, később pedig a groteszk és a fekete humor irányába mozdul el. Szenvtelen figyelemmel méri a körülötte zajló időt. Itt mutatkozik meg, hogy Dunajcsikra milyen erős hatással van Proust, egyfajta szűrőként szemléli rajta keresztül a világot.

Az elbeszélő „kicsontozza” a Blaha Lujza teret, „kicsontozza” a hajléktalanokat, és ugyanígy tesz a főhős is a Dalma nevű nővel egy tárgyalás során.  Karakterének felépítésében is érezhető egyfajta zaklatottság, inkoherencia: „… nem tartotta lehetetlennek, hogy ha az irányíthatatlan nemi vágy egy irracionális kitörésében leszaggatná Dalmáról a testhez álló felsőt… a két lába között egy teljesen sima bőrfelületet találna, a végbele környékén egyetlen apró, összenőtt kloákával, mint a madaraknál.” A szépség, illetve annak hiánya érdekli a megmutatott részletekben. Nyelviség és gondolatiság ugyanazt az ürességet mutatja: „A tervezett kiállításból valóban hiányzott még valami, egy központi darab, ami egyfelől megkoronázza, de egyben újabb szintre is emeli a különböző állatpreparátumokból és tartósított hússzobrokból álló tárlatot.”

A főhősnek többször kettéválik a személyisége, amikor Dalmát vagy halott nagymamáját szemléli, összeegyeztethetetlen részeket próbál napról napra egymásba illeszteni saját magában. És itt jön a csavar, a megoldás, hogy mindez a fotós tekintete, a művész szeme, éles és kegyetlen olvasata az őt körülvevő világnak. Mint mozgó anyag jelenik meg ebben a város-gyomorban, ő a jó csonk, amiről a nagymama beszél: fájdalommentes és terhelhető. De míg a nagymama amputációról szóló beszámolója után elhányja magát, addig arra készül, hogy levágja a halott asszony lábát, s mint tereptárgyat helyezze el később. Műtárgy a nagymama, műtárgy a város, és ez rendben is lenne, de még mindig hiányzik a szövegből az emberi tényező.

Többször esztétikai filozofálássá alakul a történet. Mintha Dunajcsik valóban annyira kicsontozná a novellát, hogy az igazából a művészetfilozófiai elmélkedéseinek hátteréül szolgálna csupán. Így nyomasztóan nagyobb a tét, tehát bizonyos szempontból elérte a célját. Annál fájóbbak a nyelvi stílustörések és a közhelyes megoldások, a nagyot mondani akarás, például a művészet meghatározása: „hangemberek vagyunk mind, amikor az érzékelés provokátorainak maszkjában tetszelgünk magunk és mások előtt, mégis megrettenünk egy hetvenéves hulla méltósága előtt.”

A művészetről való gondolkodás a legtöbb szövegben központi kérdéssé emeli a polgári és művészi lét kettősségét. A Berlin alatt a föld metrósofőrként dolgozó apafiguráját a moszkvai földalatti csillárja „soha meg nem valósult álmára emlékeztette, hogy egyszer majd belőle is művész legyen”. Az egyes szám első személyű elbeszélő nyíltan vállalja, hogy valóra váltja apja álmait festőként, Doppelgängerként, de a tükröződés ugyanúgy kudarcba fullad. Egy, az apjával Mark Rothkóról és Caspar David Friedrichről folytatott beszélgetésből látjuk, hogy a város terei, a folyosók, alagutak és a csatlakozások mind művészetjelképként értelmezendők, és mindezzel az a gond, hogy túl didaktikusan jelennek meg.

Ismert irodalmi művek alakjainak és szerzőinek megjelenése is erősíteni kívánja a szövegek hatását, de inkább gyengíti azzal, hogy ennyien vannak. Szinte mindegyik történetben párhuzamba állítja a szereplőket: Miskin lesz  A láthatatlan Budapest homoszexuális szakácsát megmentő fiúból, a Szex és irodalom fordítója önmagát Tonio Krögerként, Vincze Flóra szerkesztő asszonyt pedig Lizaveta Ivanovnaként látjuk, Berenszki Flórián Hans Castorpként vonul fel, a nimfomán nők pedig egyértelműen Emma Bovary szerepében tetszelegnek az Apám könyvtára című történetben. Annyira hangsúlyos az intertextualitás és a művészetről való gondolkodás, hogy az már a hitelesség rovására megy. Leginkább az a személyesség hiányolható a novellákból, amit az Apám könyvtára kétségtelenül hordoz. Dunajcsik mint szerző rendre bezárkózik, fejtegetések mögé rejtőzik.

Ha viszont esszékötetként közelítünk a Balbec Beach-hez, több, látszólagos következetlenség is tisztázódhat. Ebben az esetben nem teher a valóban csodálatra méltó tudás, de a nagyok köpönyegéből ebben az esetben nem akar kibújni. Sok esetben ugyanis éppen az működteti a szöveget, amiről az írás szól. Amikor például a Szex és irodalom szereplői a francia pornográf regény fordításainak nehézségét taglalják, rendre bekerül egy-egy homoszexuálisok közti aktust cizelláló részlet. A finom utalások után a nyelv hirtelen vált, és a fordítás nehézségeiről való beszéd helyett teljes életnagyságban jelenik meg a nyers valóság: „A kívülről való behatolásra egyetlen segglyuk sincs alapjáratban felkészülve. Valami teljesen váratlan dolog történik a testben … a félelem. Úristen, mi lesz.” Vagy: „Ha például nem áll fel a farkad, miközben basznak, egy csapásra mindent megtudhatsz a színlelt orgazmus lélektanáról.”

A kimódolt nyelvnek egy másik regiszterét is ki kell emelni. Amikor az intellektus nem akar nagyot mondani, nem válik lekezelővé, akkor képes sziporkázni, ami valóban üdítően hat: „Életem során egyetlenegyszer találkoztam még hasonlóval, igaz, az a fiú nem a teljes Kosztolányit, csak az Esti Kornél ötven-egynéhány novelláját volt képes egyetlen csokornyakkendőben magára ölteni – bele is szerelmesedtem menthetetlenül, s ha nem vallja meg nekem idejekorán, hogy a szüzességét mégis talán egy idősebb nővel kívánja elveszteni, valószínűleg örökkön-örökké ott ültem volna vele szemben valamelyik pesti kávéház márványasztalánál, s az idők végezetéig rendeltem volna neki a feketéket. Akinek merevedése nem volt még könyvtárban, az ezt az érzést soha meg nem értheti.” (Szerb Antal megkísértése)

Dunajcsik láthatóan szereti a toposzokat, a happy endeket, a nagy összenézéseket, amikor olvasó és író egymásra kacsint, hogy, ugye, megmondtam, ez lesz. Az lett. De hatásosabb lenne, ha nem következne be, amit várunk.  A váratlanság hiánya pedig abból adódhat, hogy Dunajcsik szerint az irodalomban rend van és szabályok. Inkább ne lenne mindig az. Hiszen az olvasónak végső soron nyugtalanító ez a nyugalom.

Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach. Budapest, Libri Kiadó, 2012.

Csobánka Zsuzsa