Sztálinváros vége?

HELYSZÍNI

„Ebben a posványban fetrengene a magyar?” „Nemzetgyalázó.” „Zseniális.” „Az évtized kiállítása.” – Csak néhány a Műcsarnokban rendezett Mi a magyar? című kiállítás reflexióiból. A Szépirodalmi Figyelő vitaestet rendezett a témában, amely szintén nem volt „villongásmentes”.

Sztálinváros vége?

A Műcsarnokban rendezett "Mi a magyar?" című kiállítás „tektonikus mozgásokat” generált a hazai közéletben és kritikában – fogalmazott Pápay György, az estet szervező Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője a Design Terminálban megtartott vitaesten. Valóban régen aratott ilyen viharokat és főképp nézettséget kiállítás Magyarországon, s a tárlatról rendezett vitaest sem véletlenül kapta a „Merre van Sztálinváros vége?” címet. Egyrészt utal magára a „Sztálinváros vége” című műalkotásra, amelyet a tárlat megnyitása után egy darabig még láthattunk ott, másrészt arra az ellentmondásos helyzetre, hogy a művet az alkotók kérésére nem sokkal később el kellett távolítani, mivel kifogásolták a kontextust, melybe az helyeztetett. (A tárlatról készült beszámolónk elkészültekor még ki volt állítva az alkotás, a cikk ide kattintva olvasható.)

Az "inkriminált" műalkotás egy útjelző tábla a "Sztálinváros vége" rovásírásos felirattal

Maga a beszélgetés sem volt mentes a nézetkülönbségektől, az eszmecsere gerincét a Gulyás Gábor és Horkay Hörcher Ferenc között kibontakozó baráti szócsata adta. Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója egyébként nem hisz a „belga-elv”-ben, miszerint annak, akit jobbról és balról is támadnak (ő az utóbbi időben bőven kapott mindkét oldalról), biztosan igaza van, amiképp az is kiderült mondandójából: nem fújja másokkal a „Szeressük egymást, gyerekek” nótáját sem, véleménye szerint egyszerűen a toleranciát kellene megtanulni. Ugyanakkor hárította Horkay Hörcher Ferenc félig tréfás feltételezését, miszerint neki mint igazgatónak mindenképpen jól jön a  kiállítás körüli „balhé”.

Maga a tárlat koncepciója egyébként azon az elképzelésen alapult, mutatta be Gulyás az anyag történetét, hogy az ember csak történelmileg hangsúlyos pillanatokban kérdez rá az identitására, és a rendszerváltás, az Unióba lépés megteremtették ezt a jeles kontextust. A kezdetben 15-20 felkért alkotó névsora fokozatosan bővült, ahogyan az ötletek tára is, és bár új művek finanszírozására nem volt keret, mégis az alkotások közel húsz százaléka újonnan született.

A koncepció része volt a sztereotípiák lebontása – Gulyás Gábor

Szurcsik József képzőművész "két tűz között"

A kiállító művészként meghívott Szurcsik Józsefet épp jókor, alkotói fordulópontján találta meg a felkérés, mesélte a művész: az egyén és hatalom viszonyát boncolgató hagyományos témái megvalósításában épp új nézőpontokat, lehetőségeket keresett. A „Sztálinváros vége” alkotóival ellentétben ő mindig izgalmas kihívásként kezeli, milyen kontextusba is kerül végül műve. A kiállítási anyagra kirohanásokkal reagáló reflexiók egyébként bőven emlegetik sértetten Szurcsik azóta nevezetessé lett „kockafejű” alakjait, mondván: a magyarok tehát kockafejűek? A kortárs művek értelmezésének problematikájára, az oktatás hiányosságaira egyébként külön kitértek az este során a meghívottak, de a művész a maga alkotásait igen könnyen dekódolható műveknek tekinti: jelesül „Az ököl” című kivetített képe az egykori hatalom által szabványosított egyéniség és a despota viszonyát kívánta bemutatni. „De ha tetszik, én vagyok kockafejű, és sok-sok önarcképet készítettem” – ütötte el egy tréfával Szurcsik a sajtót is megjárt értelmezési vita élét.

Az irónia egyébként igen jellemző hangulati eleme a kiállítás anyagának, s talán épp ezen fordult meg a Horkay Hörcher Ferenc és Gulyás Gábor között fennálló nézetkülönbség is. Horkay, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, úgy fogalmazott: a kiállítást megtekintve eszmetörténész énje szeme nevet, míg az esztétáé sír, mert a látvány ereje elmaradt számára a sajtóvisszhanghoz képest. Horkay vetette fel az est egyik fő dilemmáját is: míg a lírában a rendszerváltás óta érezni az átütő erőt a kiállítás címében feltett kérdésre keresve a választ, addig talán a kortárs képzőművészet nyelve nem is alkalmas a kérdés megtárgyalására. A politizálást ugyanis az irodalmár-esztéta megkerülhetetlennek tartja: a művészeknek szerinte bizonyos értelemben kötelező politizálniuk.

De hol a bátor kiállás? – Horkay Hörcher Ferenc

Ezzel éles ellentétben állt Gulyás Gábor véleménye, aki szerint a pártpolitikát távol kell tartani a művészeti eseményektől, mint ahogy ő a (bármilyen) pártpolitikát szolgáló művészeknek nem is kívánt teret biztosítani a kiállításon, hiszen abból csak „verekedés” lett volna. Az alkotásnak nem illusztratívnak kell lennie, nem „ábrázolni”, hanem megközelíteni egy kérdést valahonnan. Horkay hevesen kitartott amellett, hogy ha a politika idehaza beszivárog mindenhová, akkor ez megkerülhetetlen kérdés egy ilyen tárlaton is. Ezzel Szurcsik József sem értett egyet, hangsúlyozva az irodalom és a képzőművészet közötti kifejezésbeli különbségeket, amiből arra lehetett következtetni, hogy az irodalmat alapvetően politikusabb megnyilvánulásnak tartja, mint a képzőművészetet.

Pápay György a vitát és a közönség megnyilvánulásait is próbálta mederben tartani

A kifejezésbeli bátortalanság, erőtlenség mellett (melyet, mint Gulyás Gábor fogalmazott, most először vetettek a szemére a kiállítással kapcsolatban), valamint a nyíltan felvállalt politikusság hiányán kívül Horkaynak még egy súlyozott érve volt, mely a Műcsarnokban látható anyag ellen szólt, ez pedig a megrendülés hiánya, melyet befogadóként tapasztalt. „2011-ben igenis megrendítő magyarnak lenni – fogalmazott az esztéta –, hiszen gondoljuk csak meg: egy nemzedéknyi élet ment el itt a semmibe.” Pozitív példája egy edinburgh-i élmény volt, ahol a helyi képzőművészeti főiskolán találkozott az antikvitást és modernitást ötvöző, valóban megrendítő installációval. Miért nem jelennek meg a Műcsarnokban a közvetlenül mellette, gyakorlatilag „alatta” elterülő Hősök tere viharos kontextusai, például? Csakhogy a művek hatása a befogadóra teljesen egyéni – derült ki Gulyás Gábor válaszából (s pusztán ennek alátámasztására nem tudjuk megállni a szubjektív közbevetést kiállítási élményeink alapján: a "Mi a magyar" anyaga nem egy ponton szíven ütheti a látogatót.) 

A közönséget is sokszor heves közbeszólásokra sarkalló vita (lám, híres megosztottságunk, mely a kiállításnak is egyik fő motívuma – mint azt Gulyás Gábor is kiemelte a „kettősség”, az „úton levés” és a „keresztutak” szimbólumai mellett) természetesen itt-ott egyetértést is szült, vagy épp helyeslést Horkay Hörcher Ferenc részéről: drMáriás műveiből például nem hiányolta az aktuális problémákra reflektáló politikumot.

Dr. Máriás: Bakács Tibor Settenkedő, a szalámitolvajok védőszentje - egy kiállítás képeiből...

S hogy a végére kicsit a magasból, eltávolodva is rápillanthassunk magyaros vita-virtusunkra, Pápay György egy igen érdekes kérdést vetett fel. A Műcsarnok tárlatát rengeteg külföldi turista is látogatja: vajon az ő szemükben miképp jelenik meg ez az anyag? Gulyás Gábor elmondta, hogy rendkívül pozitív visszajelzések érkeznek a külföldi látogatóktól, melyről a Kossuth Rádió egy felmérést is készített: kifejezetten lelkesednek a kiállításért, ám az ott hangsúlyosan megjelenő megosztottság témáját többnyire értetlenül fogadják. S hogy mennyire viszonylagosak a Mi magyar? cím előhívta lehetséges válaszok, arra Horkay Hörcher Ferenc és Szurcsik József is igen elgondolkodtatóan reflektált. A nyelvvel dolgozó Horkay szerint a Szegfű Gyula-szerkesztette kötet címét felidéző kérdés mai fülünknek már eleve idegenül, nyelvtanilag „magyartalanul” hangzik, csak a nyelv korabeli állapotában lehet értelmezni. Az angolra fordított cím pedig – What is the Hungarian? – gyakorlatilag sehogy sem értelmezhető. Szurcsik József személyes tapasztalatával ajándékozta meg a hallgatóságot: egy indonéz, egy Finnországban élő svéd és egy szlovák ismerőse töprengett el saját helyzetükre, népükre vonatkoztatva-átfogalmazva a kérdést. Ha hasonló módon mi is eljátszunk ezzel a mondattal, behelyettesítve a népneveket, talán mosolyogni is tudunk kicsit magunkon.

Szöveg és fotók: Laik Eszter 

Kapcsolódó anyag: Csípős, mint a paprika