HAJTŰKANYAR (helyett) MŰÚTON
Szerk, cs, 09/30/2010 - 00:16
Az első MŰÚT-napok inspiratív és elegáns, mint a nagy Fermat-sejtés bizonyítása. Profi szervezés, átgondolt témaválasztás, okos szövegek, egyedül az érdeklődő közönség hiányzik - a tanácskozás gyakorlatilag nézők nélkül zajlik. A Jameson CineFest nemzetközi filmes fesztivál beépülő moduljaként üzemel a MŰÚT projektje, terítéken két kiállítás, irodalmi est a Hajtűkanyar csoport részvételével, és a fókuszban egy tudományos tanácskozás az esszéről két részben, összesen négy előadással, valamint a referátumokat követő élénk kerekasztal-beszélgetéssel. - Szabó Tibor Benjámin tudósítása
HAJTŰKANYAR (helyett) MŰÚTON -
TANÁCSKOZÁS A MAGYAR ESSZÉIRODALOMRÓL
I. MŰÚT-napok, Miskolc, Művészetek Háza, 2010. szeptember 17-18.
Az irodalom körül pedig dübörög a filmes csinnadratta a Művészetek Házában: ingyen whisky, flitteres uniformisba bújtatott hostess lányok, extravagáns vizuális művészek tucatjával, Beat Dis és Budapest Bár koncert, a gálán Martin Scorsese (videóüzenetben; a CineFesten életműdíjas Jancsó Miklós művészetét méltatja röviden, de annál barátságosabban a hollywoodi mester). Ehhez a nívós körítéshez illeszkedik az irodalmi rendezvényeknél ma még szokatlan vendéglátási színvonal is: a szervezők a résztvevőknek egy szép, belvárosi hotelben foglalnak szobákat...
Sűrű szakmázás a Művészetek Háza színháztermében pénteken kettőtől. A színpadon Radics Viktória, Milián Orsolya, Dunajcsik Mátyás, Bazsányi Sándor, Vári György, Radnóti Sándor, Selyem Zsuzsa, Mészáros Sándor és Takáts József (utóbbi moderálja a tanácskozást).
A portrékon: Radnóti Sándor, Vári György és Radics Viktória
Radnóti Sándor előadása. A szervezői szándékot (a téma az esszé elmúlt húsz éve lenne) nem „támogatja” ez a szöveg (sem); nem koncentrál a közelmúltra, inkább áttekintést ad az esszé történetéről, a műfaj lehetséges funkcióiról, az esszéista szereplehetőségeiről, a kiemelkedő esszé-teljesítményekről. Történetileg a Montaigne-Bacon-Hume-Walter Benjamin-Lukács ív rajzolódik (olyan izgalmas, ritkábban emlegetett mellékszálak kibontásával, mint például Lessing és Johann Melchior Goeze vitája a bizonyosságról, valamint Isten jobb és bal kezéről), Radnóti szemléletesen bemutatja a tudományos kutató és az esszéista szemléletmódjának lényegi különbségét (a kutató mindig tisztában van vele, hogy részterületet dolgoz ki, alrendszerekben rendezkedik be, egy jól körülhatárolt tárgyra vonatkozóan akar interszubjektíve egyértelmű és maximálisan érvényes állításokat megfogalmazni, az esszéista viszont "azzal a különös igénnyel áll elő, hogy tárgyát valamilyen értelemben nyitott egésznek tekinti, és legalábbis szimbolikus értelemben ki is akarja meríteni"). Az előadás részletező figyelmet szentel az esszé beszédmódjában megjelenő személyességnek, a magyar esszétörténetet áttekintő (szövegeit gyűjteményben közlő) kiadványoknak, a kritika és az esszé viszonyának (jó erősen megnyomva/argumentálva azt az állítást, hogy minden jó kritika esszéként működik), végül barátságos-elfogultan elemzi Báthori Csaba gazdag esszé-életművét.
Radnóti elképesztő autoritás a színpadon (talán Mészárost nem számítva, mindenki hozzá képest alakítja ki saját pozícióját), kiváló előadó, és a felolvasott szöveg is nyitott, gondos, alapos – még arra is ügyelt a szerző, hogy vitaindítóként is működnie kell a referátumnak: elhelyezett benne néhány meredekebb egyszerűsítést, hogy tudjanak mibe belekapaszkodni, mire rákapcsolódni a többiek.
Van egy sajátos nagyvonalúsága Radnóti minden megszólalásának, miközben, ha a gondolkodásmódján nem is, a citált példáin nagyon átüt a Budapesti Iskolából kinövő "Lukács-óvoda" vonalassága, szögletessége. Valószínűleg a lukácsi horizont az oka annak, hogy az esszé fejlődését összefoglalva, a tudományos értekező beszédmód és az esszéizálás viszonyát vizsgálva meg sem említi a Derrida/Barthes-féle fordulatot, miközben ennek direkt kimutatható, évtizedes hatása volt a magyar irodalomkutatásra (lásd például az Odorics Ferenc alapította deKON csoport munkáját). Inkább vicces, mint bosszantó, hogy bármiféle alátámasztás nélkül állítja: "ezt a formát [a politikai-filozófiai esszét] gyakorolja talán legnagyobb élő esszéistánk, Tamás Gáspár Miklós". Ez itt, így szerintem nem vehető komolyan. Nemcsak azért, mert Tamás Gáspár Miklós esszéiből éppen a Radnóti által is emlegetett kísérletezési hajlandóság, az esetlegesség hiányzik. (TGM írásai nagyon kiszámíthatóak, merevek, mindig mindenben biztos, nagyon erős bennük a kinyilatkoztatás, és nagyon gyenge a szerző belső bizonytalansága, hajlékonysága. De ezek az aránytalanságok körön belül maradnak, nem gyengítik, csak izgalmasabbá teszik a mester előadását.
Van viszont egy elem, ami súlyos melléütés. Radnóti élesen kritizálja Falusi Márton egy, az esszéről szóló dolgozatát. Több ponton, többféle módon nekiesik (hol direktben, Falusi nevét is említve, hol fedetten, a Falusi-írás valamely állítását cáfolva), és akár igaza is lehet, a tartalmi minőségek ebből (és csak ebből) a szempontból indifferensek. Falusi Márton ugyanis nincs jelen, nem hívták meg.
Korreferátuma nyitásaként Vári György hálálkodik a MŰÚTnak, hogy most élőben, szervezett keretek között teheti azt, amit egyébként is szokott: vitatkozhat Radnóti Sándorral. És vitatkozik is végig, de annyira udvariasan, tapintatosan, jól becsomagolva mindent maximális kiterjesztésű kódokba, hogy ettől elvész a produkció ütőssége (az okossága nem). Ragyogó érvrendszerrel bizonyítja, hogy a kritikusi és az esszéírói tevékenység semmilyen módon nem keverhető, ugyanilyen pompásan levezeti, hogy az esszé termelte személyes ismeret miért, hogyan érdektelen az egyetemi/akadémiai tudástermelés számára, és nagyon határozottan korrigálja Radnóti Sándor Báthori-képét. A korreferátum és a szerző előadásmódja (a legkeményebb cáfolatokat a legszélesebb, legbarátságosabb mosollyal vezeti elő) ismét meggyőzhetett minden jelenlévőt arról, hogy Vári György a fiatal irodalmár generáció egyik legfelkészültebb és egyben (nem jó értelemben) legsimulékonyabb képviselője.
Dunajcsik Mátyás és Bazsányi Sándor
A két előadást követően laza vita. Dunajcsik Mátyás a blogot mint az esszé egyik új formáját mutatja be, Bazsányi Sándor a jó esszé nyelvi igényességét, meggyőző igényességét, és az esszében testesülő szabadság-dimenziót mint igényességet hangsúlyozza, Radics Viktória azt emeli ki, hogy az esszé nyelvében nem döntő a diszkurzivitás, Takáts József klasszifikációs kérdéseket vet fel (mi esszé, mi nem), a szerző és olvasó között létrejövő „műfaji szerződés” működését vizsgálja hozzászólásában, aztán valahogy felvetődik, hogy az esszé hatalmi ág-e, ha igen, hogyan, a szerzőnek ebben milyen szerepe, felelőssége van. És Mészáros Sándor megfogalmazza a nap legjobb mondatát. (Nádas egy korábbi esszéjét hozza példaként, amelyben a szerző a délszláv területeken végrehajtott amerikai bombázásokkal kapcsolatban foglal állást.) Mészáros a magyar esszétörténet legkínosabb történéseként írja le az univerzális kompetenciának ezt a végletes megnyilvánulását, és kimondja: hogy úgy tudjuk megtisztelni ezeket a kiváló szerzőket, „ha kimondjuk, hogy hülyeségeket beszélnek, amikor épp’ hülyeségeket beszélnek”.
A tanácskozást követően Zemlényi Attila megnyitja a MŰÚT művészi igényű címlapjaiból rendezett kiállítást a Művészetek Háza zsibongójában, k. kabai lóránt pedig lelkesen méltatja Lakatos István képregényalkotó kiállítását fent a kávézóban.
Szombaton kilenctől a tanácskozás második etapja, a résztvevők kiegészülnek Karádi Évával, ő moderálja a programot. Selyem Zsuzsa előadásával indulnak. Szó szerint kéne idézni, elejétől a végéig, az egészet, és nem csak ide. Az esszé kérdéseivel nem vagy csak érintőlegesen foglalkozik, ehelyett épít egy nagyon átgondolt, motivált, kiváló problémaérzékenységű kultúra- és civilizációkritikát. Témája a nyelvi romlás, az ízlésbeszűkülés, a diktatúrák okozta szellemi elváltozásokat vizsgáló zsarnokság-analízis. Jó képek, releváns példák, eredeti meglátások egymás után (a szöveg a februári MŰÚT-ban jelenik meg, kötelező olvasmány). Egyetlen, jellemző futamot mutatok: "...mert hiába jövök én Kanttal és kiskorúság-fogalmával, hiába az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatával, a jobbnál-jobb Nádas-, Kertész-, Sontag- vagy Jelinek-esszékkel, amelyek pontosan megrajzolják türannoszi hajlamaink természetrajzát, és azt is pontosan, hogy ez hova vezet, hiába: nem értik, hiába: unják. Mi meg nem tudjuk elképzelni, miért nem értik, mikor annyira egyszerű. Egyszerű: nekünk, akiknek nem kell minden este leinnunk magunkat/sorozatokat néznünk ahhoz, hogy a létfélelmünk csituljon, és végre aludni tudjunk. Hogy valami jó is legyen az életben, bazmeg. Mit mondhatok erre?" Ragyogó. Miközben (ez is igaz) nem erre a konferenciára való. Mert a tanácskozásnak nem ez a témája. Nem baj, az írás (nagyszerűségével) igazolja önmagát.
Ahogyan várható, nagyon nekimennek a többiek. Minden kultúrakritika törvényszerűen egyszerűsítő, általánosító, tipizáló, ráadásul jajgatásként, mantraként olvasódik, és ezek bizony föladják az ellen-kritika számára a magas labdát. Pluszban Selyem Zsuzsa nem csak megfesti a borús helyzetképet, de valami megoldást is próbál keresni, és ezt a civil közösségek mozgósításában látja. Így már sok. Zaklatott vita alakul ki az elit- és a tömegkultúra pozícióiról és oppozíciójáról. Bazsányi Sándor korreferátuma nyitja a támadást a Selyem-féle látásmód ellen, árnyalja a sötét képet is, és (főleg) az irodalmár kompetenciáját kivonja az ilyen általános közösségi problémák köréből; szerinte másfajta kérdéseket érdemes feltenni, differenciáltabban gondolkodni. Aztán Mészáros Sándor veszi át az irányítást, katasztrófista beszédnek nevezi Selyem előadását, és hangsúlyozza, hogy a művelt nép valószínűleg soha nem létezett a valóságban, nem is kell tízmillió magyarnak esszéket olvasni, különben a helyzet nem is annyira rossz, a tömegkultúrának sok izgalmas terméke is van, ennél többet meg ér meg ez a dolog, Babits is olvasott krimiket, nem lett tőle műveletlenebb. Bán Zoltán András (a nézőtérről) egyszerű összeesküvés-elméletnek mondja Selyem Zsuzsa meglátásait, és mintha ez lenne az általános vélemény a színpadon is. Ahogy igazuk is van. És mégsincs, persze. A Mészáros-féle magabiztosság azt kommunikálja, hogy a kulturális mémek hihetetlen mértékű, ütemű egyszerűsödése vagy nem létező jelenség, vagy nem releváns az értékes irodalom szempontjából. Pedig a Radics Viktória emlegette giccsnek látható hatásai vannak az irodalomra. Aligha közeleg katasztrófa, de annak a ténynek, hogy a Harry Potter típusú könyveket nem írják (alkotók), hanem fejlesztik (bizottságok), mint ahogyan a hollywoodi forgatókönyveket már évtizedek óta, és hogy az eddig alapvető szövegindukciós elvként működő (szerzői) üzenetalkotási késztetés helyét a fogyasztásmaximalizálás vette át, nos, ezeknek valószínűleg igenis vannak esztétikai következményei.
k. kabai lóránt "hajtűkanyarban"
Négytől felolvasóest a Művészetek Háza kávézójában. A Hajtűkanyar nevű szerzői csoport négy tagját (Kupa Julcsit, Tallér Edinát, Palágyi Ildikó Brigittát, Zilahi Annát) k. kabai lóránt kérdezi életről, írásról, esztétikai törekvésekről. Jó a hely nagyon, atmoszférája van, a fellépők beülnek a sarokba, a hangosítás tiszta és diszkrét egyszerre, a program közben a CineFest trendi öltözködésű fiataljai jönnek-mennek a kávézóban, Jancsó Miklós dugja be a fejét az ablakon. Minden adott. Aztán mégis ez lesz a MŰÚT-napok egyetlen (hol bájosan, hol kínosan, de mindenképp) kudarcos produkciója. Kabai impulzív művész, már fiatalon legendás szerkesztő, rutinos fellépő, de ezúttal nagyon civil a pódiumon, motiválatlan is, felkészületlen is. Sem a csoport alakulásáról, sem céljairól nem képes egyikük sem összeszedetten beszélni, a nézőnek az lehet az érzése, hogy nem is gondolnak semmit se önmagukról, hogy nincs tartalom a projekt mögött. Miért pont Hajtűkanyar a név, kérdezi Kabai, és erre annyit tudnak válaszolni, hogy sokat gondolkodtak, mi legyen a nevük, végül megtetszett a hajtűkanyar szó. „Jelenti ez azt, hogy valami fordulatot szeretnének végrehajtani a kortárs irodalomban?” – teszi fel a moderátor az est egyetlen valóban teret nyitó kérdését, ám a lauf kihasználatlan marad, nem indukálódik értékelhető reakció.
Kár. A kortárs magyar irodalom meghatározó fiatal csoportjai mind kommunikáltak valami határozott üzenetet magukról. A Sárkányfű köre tíz évvel ezelőtt a beilleszkedési szándékot, kánonigényt ("nem akarunk apagyilkosok lenni"). A Telep meg éppen a Sárkányfüves költők képviselte esztétikával szemben határozta meg önmagát, és mindkét csapat okosan, ügyesen körbebeszélte saját tevékenységét. A Hajtűkanyar szerzői vagy nem képesek, vagy nem hajlandóak indokoltságot építeni a közösség léte köré, alá. Annyi derül ki, hogy a csoportot hat szerző alkotja, női baráti társaságként indultak, egymásnak mutogatták az írásaikat privát összejöveteleken, később írókat is meghívtak, az alkalmak ezzel publikussá váltak, az idei Volt Fesztiválon pedig már irodalmi sátrat vittek. Hogy hol publikálnak, mivel foglalkoznak, mit akarnak, rejtve marad.
Két körben olvasnak, mindannyian prózát, az összesen tíz hosszú szöveg, aránytalan az egész, követhetetlen szótenger. Egyébként az a legfurcsább, hogy a felolvasott művek alapján igenis létezik deal, amit követnek. Mindannyian E/1-ben üzemelő, konfessziós prózát gyártanak, mellérendelő jelenetezéssel, szenvtelen hangon előadva, metonimikusan. A fiatal nők jellemző élethelyzeteit tematizálják, és mindegyik szöveg nagyon széttartó, nem gömbölyödik novellává, parttalan elbeszélésfolyam.
A CineFest gáláján Zemlényi átadja a MŰÚT-díjakat (egy-egy művészi, feliratozott kockakövet). Szépirodalom kategóriában Bán Zoltán András, kritika kategóriában Dunajcsik Mátyás, képzőművészet kategóriában Seres László vehette át az elismerést. Az első MŰÚT-napok szervezésileg úgy üzemelt, olyan profizmussal, döccenéstelenül, mintha legalább a tizedik lenne. Jenei László és Zemlényi Attila körültekintő munkáját dicséri a programsorozat kompaktsága. A tanácskozás témája talán kicsúszott az eredetileg eltervezett keretből, de ami helyette kibomlott (a tanácskozás második napján), az fontos diskurzus volt a kortárs magyar irodalom állapotáról.
És történt még valami. Az elutazás előtt közösen próbáltuk betolni Selyem Zsuzsa lerobbant kocsiját a kaptatós miskolci utcán, a szemerkélő őszi esőben. Nincsen veszve minden. Sőt.
Szabó Tibor Benjámin
A fotókat Csapody Kinga készítette
"Mi meg nem tudjuk
"Mi meg nem tudjuk elképzelni, miért nem értik, mikor annyira egyszerű. Egyszerű: nekünk, akiknek nem kell minden este leinnunk magunkat/sorozatokat néznünk ahhoz, hogy a létfélelmünk csituljon, és végre aludni tudjunk. Hogy valami jó is legyen az életben, bazmeg. Mit mondhatok erre?"
Ez tetszett a legjobban. Ez a Selyem Zsuzsa idézet. Számomra eleinte nem volt világos, hogy kikről beszél, kik nem értik? Mert még az idézet elején azt gondoltam, hogy mindenki, aki nem igazán szellemi ember, lehetett volna értelmiségi is, akiről szó van, a nem értő. De a sorozatnézés, és az ivás egyértelművé tette, hogy az iskolázatlan néptömegekről beszél.
(ha nem így van cáfolja meg már valaki! Mert a végén a "Mit mondhatok erre?", nem értelmezhető a számomra) és ez engem arra bírt, hogy írjak, mert nem értem hogy a maga háza táján, hogy nem látja a problémát. Úgy állítja be, mintha nem is lenne, és ez engem mint néptömeg egy tagját felháborít. Már csak azért is, mert én nem szoktam inni, sem sorozatot nézni, viszont egy adminisztrátor vagyok, tehát ebbe a körbe sorolandó.
És én nem értek az esszéhez, és nem ismerek semmilyen vonulatot, és nekem nem is kell, de én tudok erre mondani valamit. Én azt tudom erre mondani, hogy az értelmiségnek nem is kell leinnia magát ahhoz, hogy létfélelme csituljon, mert már alapból ismeri, és gyakorolja az elfojtás technikáját. Olyan okos, hogy tudja mi az, amit nem kell tudnia, és mi az, amire még gondolnia sem szabad, és már a pillanat elején, amikor feljönne az agyában egy gondolat, ami nem illeszkedik bele az ő jól felépített rendszerébe, azt azonnal eltapossa mint a gyufaszálat, hogy nehogy már minden leégjen. Mert ezt tanulta és erre trenírozta magát gyerekkorától, mire oda feljutott, hogy ő legyen a megmondóember, és mindenki tátott szájjal hallgassa azt a hazugságrendszert, amit sikerült egy élet kemény elfojtásával felépítenie.
És ha Selyem Zsuzsa itt valóban csak az iskolázatlan emberekre gondolt, akkor ez rá is, és a számomra szintén ismeretlen Radnóti Sándorra is vonatkozik.
Énnekem ez azért jutott eszembe, mert például Hamvas Béla neve itt ebben a cikkben fel sem merült, pedig a Patmosz az egy kétkötetes esszé, és nem is akármilyen, és csak az tudja kihagyni, aki nem akar tudni róla, mert nem illik bele az ő jól kiépített rendszerébe, és ahogy olvastam más számomra ismeretlen nevű írók sem kerültek szóba. És az ilyen hazugságrendszerek biztos ismertetőjele, az elhallgatás és a másik ember dühödt támadása. Mint ahogy elhallgatás az, ha nem látja valaki a saját köreiben lévő problémát. Tehát nem kell inni, kedves értelmiség, esetleg élvezetből. Sorozatra meg azért nincs szükség, mert az életük olyan mint egy szappanopera, mindenkinek megvan a jó kis szerepe.
Igen, gondoltam arra, hogy az
Igen, gondoltam arra, hogy az az ember, aki nem tud este elaludni, még éhes is. Vagy fáj valamije. És azt szerettem volna, ha azok, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nem kell mindentől félniük, mert nem csak megszelídített történelmet ismernek, hanem sokféle szempontból elmeséltet, és ismernek jól megírt meséket is, ahol nem föltétlenül a jó győz, és mégsincs vége a világnak, szóval akiknek volt legalább egy hiteles tanáruk, azok nem zárkóznának el a valóságos, konkrét kérdésektől. Az esszé nem elitista műforma: francia, angol,román napilapok folyamatosan publikálnak esszét, a magyar újságok, ahogy TGM valahol igen viccesen megjegyzi: próbálnak televízióvá átalakulni. Nem hiszek abban, hogy az értelmiséginek kellene észt osztania. Más közegben más az ésszerű. De abban sem akarok beletörődni, hogy le van tiltva a különféle emberek közötti nyilvánosság előtti beszéd: hogy nem formálhatjuk együtt - azzal, aki olvas, és azzal, aki nem, azzal, akinek mindene fáj, s azzal, aki pompásan buszozik át életén - a közéletünket.
És még az is eszembe jutott,
És még az is eszembe jutott, mert ez engem érdekel, hogy vajon Selyem Zsuzsa tudja-e, hogy az emberek tömegei aki szappanoperát néznek sokszor éhesek. Hogy vannak ebben az országban, akiknek nincs mit enni, és a legutolsó szempontjuk az ízlés. És esszével még senki nem lakott jól, idézet kezdete "bazmeg." idézet vége.
Mert lehet azért néz olyan hülyén a nyomorult, amikor Selyem Zsuzsa éppen egy Kertész idézetet mond neki próbaképpen, az ízléskritikája kialakításához, mert rohadt éhes. És azért issza le magát, mert nem volt már nyaralni legalább tíz éve, és nem is fog úgy, mint ahogy esetleg Selyem Zsuzsa, akinek ebből kifolyólag nincs olyan mértékű létféleleme. Pedig elég lenne csak körbenézni egy kicsit a valósában, hogy megdermedjen a rémülettől.
És én azt sem értem, hogy most neki attól lesz kevésbé létfélelme, hogy mondjuk a Kertész írásában azt olvassa hogy az élet egy koncentrációs tábor, hát érdekes mindenképp.
Kedves Szabó Tibor
Kedves Szabó Tibor Benjámin!
Ha jól értem, már eddig is köztudomású volt, mekkora stréber vagyok, de most, hogy ugyan számos ponton határozottan vitattam Radnóti Sándor téziseit, de nem átallottam "udvarias" és "tapintatos" lenni, végképp bizonyossá vált, hogy egy - ugyan nem teljesen hülye - közönséges nyalógéppel van dolga a világnak személyemben. Még mosolyogtam is, mint írod, ezek után már aligha tagadhatnám le. Ha legalább kicsit (hát még ha nagyon) tapintatlan és udvariatlan lettem volna Radnótival, azt be lehetne tudni erénynek,gondolom. Szép lett volna tőlem, ha, mondjuk, 3-4 mondatonként nyelvet öltök rá, bizonyítva szellemi függetlenségemet. Be kell vallanom, nem csak azért nem tettem, mert evidensnek tartom, hogy tisztelettel beszéljek egy olyan emberről, aki bőven az apám lehetne, hanem mert őszintén tisztelem és szeretem Radnótit. Mea culpa. A magyar irodalmi közélet valóban túlzott tapintatosságának ("vagyok finom, mimóza lélek, / tyúkot lopok, disznót herélek") egyik súlyos ellenhatása ez, hogy aki nem bunkó, az már nem is lehet eredeti, hatásos, független vagy merész. De ha már magyarázkodnom kell bűnös "udvarias"-ságom miatt: nincs és soha nem is volt és várhatóan a közeljövőben nem is lesz semmiféle megélhetésem az irodalmi intézményrendszeren belül (kiadó, szerkesztőség, egyetem, tudományos intézet stb), pár hónapja lényegében pályaelhagyásra kényszerültem és belpolitikai újságíróként keresem a kenyerem. (Nem bánom, szeretem csinálni, de tény). Milyen karrierista az olyan, aki - noha szerinted az egyik legfelkészültebb versenyző, ami megtisztelő túlzás - minimális megélhetését sem képes biztosítani abból, amiben valamelyest felkészült? Valljuk be, ha igazad van, én vagyok az emberiség történetének legbénább számító törtetője. Ostobaság és csak kínos lehet erről huzakodni, hogy bűn-e udvariasan vitázni, de eddigi kritikusi működésemmel - bármilyen is legyen a színvonala - nehezen lehetne alátámasztani, hogy "nem jó értelemben simulékony", vulgo elvtelen talpnyaló volnék. Kérlek, citálj egy-két gyanúra okot adó passzust. Amit Te írsz, az ha nem tagadom is, számos jellemhibám van - abszurdum. Muszáj volt válaszolnom, erre tényleg hiú vagyok, bár azt, hogy ilyen vád ér majd, nem gondoltam volna.
Barátsággal üdvözöl(persze csak ha nem találod gyanúsan udvariasnak): Vári Gyuri
U.i: A Lukács-iskolázás (tessék, megint Radnótit védem) csacsiság. Báthori annak a Nemes-Nagynak a szellemében dolgozik, értékrendje nagymértékben az övét követi és, ahogy N.N.Á is - Babitsát, akiknek viszonya nem volt éppen problémátlan Lukáccsal. És a Derrida-Barthes második irodalomelmélet vizsga kötelezőolvasmánylistát számonkérni Radnótin, ez bizony nem az ő vonalasságát bizonyítja, ne haragudj, bár biztos erős érvek állnak rendelkezésedre ahhoz, hogy Odorics Ferenc munkásságát Lukácséhoz mérjed. TGM pedig a legműveltebb magyar emberek egyike és én sem tudom hozzá mérhető kvalitású, termékenységű, hozzá hasonlóan szellemes és tág horizontú magyar politikai esszéistáról, ráadásul ő meg is szokta magát gondolni, valóban kísérletezik. (Radnóti egyszer amúgy épp azt rótta fel neki, hogy viszont épp akutális álláspontja híveként néha rugalmatlan, pedig tudhatná, milyen képlékenyek is az álláspontok. A rugalmatlan lukácsista).
Ami egyértelműen lejött a
Ami egyértelműen lejött a tudósításból: egy nagyon jó MŰÚT-gárda vette kezébe Miskolcon az irodalmi élet irányítását.
És ez jó, nagyon jó, elismerésem maximális!!!
A tudósítás célzott a hiányra, Lukács György igen, aztán már Derrida, Barthes nem, nem volt szó? a legnagyobbakról, napjaink esszévilágát meghatározókról: J.F.Lyotard, Gisbert Hoffmann, valamivel korábbról Husserl meghatározó szerepéről, újabban Alfred Schütz, Borsche, G. Mead, Bergyajev, Bachelard stb.
És a magyar élvonalbeli esszé- és kritikaíróink közül alig néhányról eshetett szó?
Ezt nehéz elhinni.
(A Hajtűkanyaros sopánkodás helyett talán többet lehetett volna erről beszélni.)
A főtéma (cím) az esszéirodalom helyzete volt, illetve összehasonlítása a kritikaírással.
Elsősorban a különbségekre helyeződött a hangsúly, pedig összehasonlításkor az azonosságok, hasonló vonások kiemelése is fontos.
S mint ahogyan a szépirodalomban összemosódnak/-tak a műfaji határok, a kritika és az esszé esetében sincs másként. Erről volt-e vajon szó?
Vagy szóltak-e a magyar esszé- és kritikaírás sajátosan magyar jellegzetességéről? Mi a helye, szerepe a tágabb környezetünkben, pl. az EU-ban?
Milyen szerepet töltünk be napjaink világirodalmában? Mi minden az oka, hogy egyre inkább USA és az orosz irodalom kerül helyzetbe?
Hova tart a vén Európa kulturálisan, irodalmilag? Vagy: stílust, áramlatot átvevő v. teremtő kultúra vagyunk-e inkább.
Hajtűkanyarosok! Ez csak egyféle, ráadásul egyoldalú (kifejezetten negatív), sarkított vélemény volt rólatok. Valami miatt nem tetszettetek a tudósítónak. Az okot keressétek meg, kerüljétek, hogy hiányérzetet alakítsatok ki. (Ruházat, cipőzet, piázat, kekszezet... minden rendben volt-e az irodalmiság mellett?)
Ne feledjétek! A negatív reklám is reklám!
Egyébként tetszett a tudósítás esszéista, kritikusi beszédmódja, jót tett neki a helyenként domináns szubjektivizmus is, ettől olvastatja magát igazán az írás, s ha hiányérzetem is volt olvasás közben, az meg az én saram.
Hajtűkanyar
Nem értek egyet a tudósítóval, a narrátor ügyetlenségéért nem a hajtűkanyaros hölgyeket kellene hibáztatni. Számos felolvasásukon, rendezvényükön részt vettem már, és a leírtakat sehol sem tapasztaltam. Ismerve a tagok szövegeit, véletlenül sem lehet őket egyformának bélyegezni, se téma, se technikai megvalósítás tekintetében. Talán alaposabban utána kellene olvasni, például a blogjukon.
Ilyeneket szeretnék még
Ilyeneket szeretnék még olvasni az IJ-ben, sokat.
Majd csak beindul a kocsi a
Majd csak beindul a kocsi a valódi úton... :)