Minden erőnket összeszedve veselkedtünk neki a hátralévő útnak a visszafordult idővel szemben, akár ha szélvihar szegte volna utunk.
Már csupán csak egy lépés hiányzott, de az az egyetlen lépés a legmélyebb szakadék felett vezetett s mindhiába, az az aprócska lépés hatalmas ugrásnak tetszett hirtelenjében.

Jelige: Csigabiga

Tótágas

I.

Emlékszel még, amikor útnak indultunk?
Te, én és, aki bennünk élt.
Emlékszel?
Emlékszel, amikor óriásfűszálak között kóboroltunk?
Esőcseppek függtek rajtuk, mint üveggyöngyök és mindenáron csúszdázni akartunk a leveleken, míg nem az esetlen próbálkozás közepette a bolygónyi esőcseppek egyenesen a kobakunkra aláhullva áztatták el köpönyegünket.
Emlékszel a gurgulázó nevetésre, ami úgy szakadt fel belülről, akár a láncait szakította rab és, hogy meglepődtünk mikor újra éreztük mocorgását…
Emlékszel?
Vándoroltunk erdőkön, völgyeken, tisztásokon s hegyeken át rongyos gazdagokként, azon vitatkozva melyikünk magasabb, lábujjhegyre állva nyújtóztunk s megérintettük a csillagokat.
S ahogy így nyújtózkodtunk, a hatalmas fűszálak felett ablakokat pillantottunk meg. Toronyházak pislákoló ablakai voltak, s az ablakok mögött óriások ólálkodtak.
A kíváncsiság és a tettvágy mind közelebb vitt az óriások lakta tornyokhoz, s immáron célunk is volt.
Valódi célunk.
Nem is akármilyen cél volt ez, ha emlékszel még…
Hogy erőt nyerjünk, s erősebbek legyünk szövetséget kötöttünk.
Szövetséget kötöttünk a fákkal, a felhőkkel és egymással.
Persze örökre.
Amikor pedig a mocsárból húztál ki, s mentettél meg…nos…akkor megfogadtam, hogy addig követlek, amíg le nem rovom a tartozásom, te pedig kikérted magadnak, hiszen ÖRÖKRE szövetséget kötöttünk.
Éreztem amint egyre hevül az arcom, aztán egyik pillanatban újra megszökött a gurgulázó nevetés és messze elszaladt, de még sokáig hallani lehetett, hogyan örvendezik.
„Ejj mennyi, de mennyi rab lehet még ott ahonnan ez is jött!”
De a célunk még várt, ha emlékszel még…
Szedtük a lábunk, rakosgattuk egyiket a másik után.
Kíváncsiskodtunk, bekukkantottunk a kövek és a levelek alá, a bokrok ágai közé mikor egy szalamandra megszólított.
Meglehet ez volt az első hazugság.
Te pedig láttad, amint az időt visszafelé húzza egy kis csiga mit sem törődve azzal, hogy nekünk el kell érnünk az óriások városát.
Talán ez volt a második.
Minden erőnket összeszedve veselkedtünk neki a hátralévő útnak a visszafordult idővel szemben, akár ha szélvihar szegte volna utunk.
Már csupán csak egy lépés hiányzott, de az az egyetlen lépés a legmélyebb szakadék felett vezetett s mindhiába, az az aprócska lépés hatalmas ugrásnak tetszett hirtelenjében.
Megtorpantunk.
Elszántak voltunk, mégis megtorpantunk.
S hát az addigi elszántság egy pillanat alatt bohókás nagyravágyásnak tűnt csupán.
Toporogtunk a valaha volt legmélyebb szakadék előtt, míg trópusi viharrá nem erősödött lelkünk félszeg bizsergése.
Valódi zivatar volt. Valódi villámokkal.
A mennydörgés is valódi volt, olyannyira, hogy már talpunk alatt éreztük, mintha egyenesen a szakadékból eredt volna.
S szívünk egyszerre dobbant meg.
Egyszerre mindhármunknak.
Egyszerre a mennydörgéssel, ha emlékszel még.
S ez a mennydörgés, a villámok s az egyre erősödő vihar félelmetesebb volt, mint a szakadék vagy az óriások.
Ugrottunk, s ahogy elemelkedtünk a földről és repültünk, szálltunk az esőcseppek között a hátszélben, s órások karjai ragadtak meg.
Óriások őrjárata csípett nyakon és parancsolt a földre minket.
Értetlenül megszeppenve huppantunk a talajra.
Sértettségünkben és ijedtségünkben észre sem vettük:
A szemetek megölték Kenit.
S tótágast állt a világ.

II.

Emlékszel még, hogy megilletődtünk az óriások városában?
Milyen volt, amikor először megpillantottuk s, hogy tátottuk a szánkat, mikor eljutottunk oda és láttuk azt a sok csodát?
Minden milyen hatalmas volt.
Hatalmasabb a virágoknál. Hatalmasabb a fáknál.
De még az erdőnél is hatalmasabb volt, ahonnan az óriások városába tévedtünk.
Úgy találtuk akkor, a város fényei akár a drágakövek.
Később persze megtudtuk, nem drágakövek azok csupán álmok fényei.
Órások álmainak fényei.
És ahogy telítődtünk a fényekkel egyre nagyobbnak éreztük magunkat, emlékszel?
Apróknak ugyan, de azért egyre nagyobbaknak.
Talán egy újabb hazugság volt.
Megismertük az óriások galaktikus városát lassacskán.
A neonfények világát és a képregények valóságát.
Libabőrös lett a testünk egy-egy városi zápor után, magunk sem értettük miért de, a megszámlálhatatlan prizmában megtörő megannyi fénynyaláb lézersugarak és fénykardok harcának tetszett.
Milyen furcsa is volt a város.
Olykor félelmetes, hol minden nagyravágyásunk ellenére kicsinynek éreztük magunkat, mint az elfeledett erdőben.
Olykor izgalmasnak, újnak, ismeretlennek, romantikusnak, ahol izgalommal telve buzgólkodhattunk, hogy magunk is órásoknak érezzük magunkat.
Az a bizsergés, ami után a lúdbőrzés következett, mintha csak bensőnk fordult volna kívülre, egyre gyakoribbá lett, s egyre enyhült bennünk, mint mikor lassan megszoktam, hogy megfogod a kezem.
„Hű mennyi sok lúdbőrző érintés a meleg aszfalton sétálva a nyári záporban…”
Emlékszel, hogy meséltünk vadonatúj élményeinkről egymásnak?
S egyik napról a másikra, mindent megtudtunk a világról.
Nem volt több kétség. Óriások voltunk mi is, ahogyan azok, akik a szakadékon átsegítettek.
Milyen nagyok.
Észre sem vettük, ahogy a neonfények, a záporzó esőcsepp és érintések között felkapaszkodva újra szívünkre ült egy parányi barát, kinek szavát ugyan alig értettük, mégis minden egyes hangszál rezdülése a mi vágyaink interferenciájává lett.
Halk motyogásra lettünk figyelmesek…
Emlékszel mikor vettük észre először, hogy újra velünk van?
Együtt az oly rég nem hallott mélyről jövő nevetéssel jött újra közénk.
Akárha felszabadító lenne, s jövetelét követően nevetéslabdák gurultak szanaszét egyre-másra, kacagón hirdetve szabadságunk.
S idejét sem tudtuk már utoljára mikor is labdáztunk.
Csak dobáltuk egymásnak, passzolgattunk és minden élményünk megosztva a másikkal újra együtt voltunk.
Együtt, mint akik soha nem váltak el.
Együtt, mint akik soha sem válnak el.
Minden nevetésünk egy könnycseppet párologtatott semmivé, s egy újabbat zúdított a mélybe, ahogyan egyre másra vágtunk egymás szavába.
Én még emlékszem.
Meglehet nem pontosan.
Nem minden szóra.
De arra biztosan, hogy ijedtség nélkül szálltunk szembe magunkkal.
Ijedtség nélkül.
Föl sem tűnt, ma pedig már csak ez az egy, ami föl-föl tünedezik.
Hogy milyen bátrak voltunk.
Sőt vakmerők.
Óriások?
Miféle órásoktól féltünk?
Hisz magunk is óriások vagyunk, akik sárkányokkal csatáznak.
A szemetek megölték Kenit!
Mi pedig ott folytattuk, ahol ő abbahagyta.
Egyetlen lépésünk mérföldekre ért.
És amikor már olyan messze jártunk, hogy a sárkányok is csak egykori tévedéseknek tűntek s a távolból minden összezsugorodott, tótágast állt a világ.

III.

Emlékszel még a kezdet kezdetén tett csatangolásainkra?
Emlékszel még arra a pillanatra, amikor felfedeztük, hogy már nem nőttünk nagyobbra?
Na, akkor született meg újra a vágy.
Túl első szerelmeken.
Túl sokadik zokogáson.
Túl igazságos és igazságtalan fájdalmakon.
Túl az első éjszakákon.
Túl a második éjszakákon.
Túl mindazon mi első és túl mindazon mi meglepő, s hát túl az újon, mi gyűrött tapasztalatként lapul zsebünkben érthetetlen érzelmek és szeretetreméltó racionalizmusunk között.
Túl igazságokon.
S túlontúl közel az ellentmondásokhoz.
De hiába is voltunk annyi mindenen túl.
Hiába veszítettük el ismét közös barátunkat, mert valaki ismét kézen fogott és tovább vonszolt.
Még, hogy vonszolt?
Hajszolt.
Hajszolt, ahogy mi hajszoltuk.
Hárman együtt ismét úgy pörögtünk, akárha fogaskerekek lettünk volna. Egymásba kapaszkodva, egymást hajtva, s mindeközben más és más fogaskereket forgatva egyre, nagyapáink régi-régi óráit idézve, egymást soha el nem engedve. SOHA!
„Jaj hogy öleltük egymást, gyermekláncfű koszorúként…”
Mi voltunk a legkisebbek.
Ismét a legkisebbek.
Annyi élmény után ismét csak kis fogaskerekek voltunk.
Örökké első b-sek.
De magyarázatot senki nem adott.
Csak feleletet.
Azt is mi.
Megannyiszor.
Újra meg újra.
Hiába jártuk ki az iskolát ismét feleltünk.
És ismét az az érzés fogott el minket.
Ott álltunk, egy hetven, egy kilencven magasban s addig nem érzett tériszony uralkodott el rajtunk egyre.
Mintha jobb dolgunk nem is lett volna.
S az iszony lassan anyaggá lett.
Úgy formálódott sűrűsödött egyre, míg…
…s a fogaskerekek közé homok szűrődött, azok megakadtak, súrolták egymást a máskor finom puha s akkor mégis oly durva homokkal.
Míg nem lassacskán elkoptak.
S egy új hi-tech világban készült belőlünk homokóra.
Kisebb.
Nagyobb.
Közepeske.
Kis üvegcsében óriás homokszemek.
Egymás mellett, polcon hevertek.
Odakinn a neon világított be.
S egy nálunknál nagyobb törpe gonoszul ablakot tört, benyúlt s elrabolt téged.
Tehetetlen folydogáltam, fentről le.
S ő is összetört.
Szíve szakadt meg.

A szemetek megölték Kenit!

A homokóra megfordult, s mi nem hogy nem voltunk már ölelkező fogaskerekek, de apró homokszemekként egymáshoz szorulva éltük mindennapi életünk újra meg újra elsodródva, ahogy egyre másra tótágast állt a világ.

IV.

Emlékszel?   
Emlékszel még, hogy sodródtunk egymásmellé kikötőbe láncolt csónakként a tömegben?
Ütköztünk, el-eltávolodtunk aztán újra ütköztünk.
Megmagyarázhatatlan erő sodort minket, s mi mégis racionalizáltuk.
Hullámzás. Hullám. Amplitúdó. Apály. Dagály. Tengerjárás.
Gravitáció.
Szívünk, akár az égitestek keringtek, bolyongtak akkor ott a tömegben.
Tömegvonzás.
Nem kerestük egymást.
Minek is tettük volna?
Oly parányik voltunk és oly nagy volt a sokadalom.
A lüktetésben ki számíthatott volna ilyetén gravitálódásra?
A ritmus, ahogy egyre másra forogtak bolygók, mind erősebb lett.
Nem volt más univerzum.
Csak az igazság.
Telve voltunk igazsággal.
Telítve voltunk az igazsággal, hogy ugyan magyarázatot nem kaptunk, de felelnie csak kell valakinek, ha ily sokan követeljük.
Hiába voltunk oly aprók, mégis oly hatalmas dolog volt ez.
Hogy mind együtt.
És hogy újra egymás mellett állhattunk.
Hárman.
És tudtuk, ekkor már biztosan tudtuk, hogy többé soha nem választhatnak el bennünket. SOHA!
És ismét örökre szövetséget kötöttünk.
Tudtuk, hogy szükségünk van egymásra.
Sejtettük, hogy szükségünk lesz egymásra.
Amikor a csillagrombolók a tömegbehajtottak, megannyi elhatározás lett martalékká.
De mi kitartottunk.
Szárba szökkent aprócska hajlékony facsemetékként, hajladoztunk, de szilárdan s szikáron álltuk a megpróbáltatásokat.
Együtt voltunk.
Mi sem volt ésszerűbb. Mi sem volt könnyebb.
Persze féltünk is néha.
Féltünk, hogy nem álljuk meg a helyünk. Féltünk, hogy elsodródunk. Féltünk, hogy félni fogunk. Féltünk, hogy kicsik vagyunk.
Pedig, dehogy.
Mi voltunk a legnagyobbak.
Sorsok kovácsai.
És hát hogy lehetne egy kovács kicsi?
Ördögöket patkoltunk.
De még hogy.
Tüzes patkóinkat könyörtelenül patáikra szögeztük.
Nem verjük, mi láncra az effélét.
„Ortopédusokként helyes járást tanítunk” - gondoltuk.
S nem volt kétség.
Hanem Héphaisztosz elkalandozott, s az ördögök csakugyan elszemtelenedtek.
Elfáradtunk.
S a forgatagban mind nehezebb volt felismerni a bolygók rendszerét.
Mind elfáradtunk.
S aludni tértünk.
S lassacskán, igen-igen lassan szívünk is lecsendesült.
Az ördögök továbbra is ott pimaszkodtak mindenütt, s mi csak bosszankodtunk, vagy még azt se.
Csak kikötöttük szívünket vissza a kis kikötőbe, s hagytuk hullámozzék szelíden.
S csak ekkor vettük észre.
Megint ketten vagyunk.

A szemetek megölték Kenit!

S én láttam, hogy a bánat hogy old el a mólótól, hogy már olyan messze sodort a szelíd hullámzás hol, megkülönböztethetetlen az ég s az óceán.
S ismét tótágast állt a világ.

V.

Emlékszel még?
Emlékszel az ötödik emeletre?
Ötödik emelet harmincas ajtó.
Föl s le egyaránt félúton.
Lifttel, vagy gyalog épp félúton.
Hányszor szorultunk be a liftbe, s csak nyomtuk a vészcsengőt. Ha kellett, ha nem.
Hányszor, de hányszor versenyeztünk a lifttel, lépcsőn futva.
Ötödik emelet harminc.
Épp félúton a földszint egy és a tízedik emelet hatvan közt.
Mikor ott álltunk a földszinti lépcsőházban, telve vágyakkal, hogy érezhessük, hogy mondhassuk végre, s mire felértünk– épp fél úton – már csak a szorongató érzés maradt meg, hogy olyan nagyra nőttünk, hogy nem maradt mit mondanunk.
Mégsem zavart hányszor fordult meg a nagy homokóra.
Észre sem vettük.
Néha megfordult, s amint eltávolodtál már közeledtél is felém.
Újra megfordult.
S az ötödik emelet maradt ahol volt. Épp félúton.
Az egyik évben még pont nem röpültek fel a szúnyogok ilyen magasba.
A következőben igen.
S mi csapkodtuk őket.
Mindahányat.
Fáradhatatlanul.
Mind a hárman.
Huszon… évig.
Emlékszel?
Vizi lufit dobáltunk a járókelőkre.
Nyakig vizesen tapicskoltunk a fürdőszobában, futva ki az erkélyre, hogy onnan zúdítsuk szabadulni vágyó lelkünk a mélybe.
Mennyi, de mennyi szabadon eresztett luftballont kényszerítettünk erővel a földre?
Aztán nevettünk zavarodottan, nem tudván vajon megtehettük-e?
Mégis megtettük.
S hát mennyi mindent nem, mit megtehettünk volna.
Egyre másra lendült újra és újra az óriási libikóka.
S ha éjszakára el is alszik másnap lesz, ki meglódítja.
S ha nem?
Hát az idő megáll-e akár az óra?
De meg ám. Nem megy az sehova.
Még ha a kis csiga húzza is vissza nap, mint nap, rendíthetetlen. Mindhiába.
Csupán ő vánszorgott az idő forgatagában.
S miféle forgatagban?
Hiszen csak mi magunk forgattuk talpunk alatt a planétát akár a mókuskeréken szaladó gyermek, kit üldöznek a…
    …A szemetek megölték Kenit.
    S nagyságunkban elveszve oly parányi lelkek mind könnyezzük szitkozódva, félve, reszketőn.
Látjuk-e még újra?
S újabb reményekkel telve szaladunk a lépcsőn, a sárga linóleumot taposva, fel a barna lambériás ajtó elé, az öt harmincba.
Hátha vár ránk!
S közben fordul a libikóka.
Én feljebb jutok, te pedig a padlóra.
Ki itt, ki ott keresi kutakodva.
Meglehet megrögzött hazudozókká lettünk.
Hisz fel sem nézünk róla, csak ülünk kapaszkodva.
Míg újra és újra tótágast áll a világ.