Danyi Zoltán: A fa útja - Hollán a Szépművészetiben
„A fa útja nem csak sprituális út, hanem a legmagasabb rendű művészet útja egyben.” – Danyi Zoltán írása Hollán Sándor kiállításáról.
Danyi Zoltán
A fa útja
- Hollán Sándor kiállításáról -
Minden bizonnyal nem egyik napról a másikra történt. Fokozatosan, lépésről lépésre ment végbe a változás, a lassú elszakadás, amelynek eredményeként idegenek lettünk. Harcainkat nem értik már a kövek, a vizek; döbbenten néznek vissza a folyók, a fák. De mi sem értjük őket. Keveset tudunk róluk, aggasztóan keveset, a fákról például majdnem semmit. Vágunk, szabdalunk, boncolunk, mint az eszeveszett, mintákat helyezünk lencsék, kamerák, mikroszkópok alá. Tologatjuk, taszítjuk, lökdössük, nézzük, nézzük - és nem látjuk, amit nézünk, csak tükröket és homályt.
Hollán Sándor a dolgok végső állapotát rajzolja, ahol már szó nincs tükörről vagy homályról. Nincs üveg Hollán képei előtt: közvetlenül a papírt látjuk, és a szén nyomait a papíron.
A Villámsújtott,örökzöld öreg tölgy, 2007 (gouache, papír)
Tekintete leoldja, lehántja, lesúrolja, vagy épp lesimogatja a felesleget, és ami megmarad, a valóság szíve és csontja - úgyszólván a végső valóság. Leginkább a „Fa írások” című sorozaton láthatjuk ezt a végső lecsupaszítást, csontokig fosztást: írások, írásjelek kerülnek felszínre a fa mélyéről. Ha elég sokáig, elég kitartóan nézzük, ha nyugalomra talál a szem e kitartó nézés közben, talán mi magunk is megláthatnánk a fa írását. Néhány évig eltart persze, úgyhogy jobb, ha leülünk - vagy letérdelünk inkább. Hollán sem állva rajzol, a papír a fűben hever, ő pedig a papír, a szénceruza és a fa elé térdel, vagy térdeplőülésben helyezkedik el.
Aligha meglepő, hogy az ima és a meditáció testhelyzetében készültek ezek a rajzok a fákról.
Tegyük hozzá: mindössze néhány fáról van szó, ezeket rajzolja Hollán újra meg újra, úgyszolván aszketikus elszántsággal. Mégsem az aszkézis jut eszünkbe rajzairól, mert noha a témája (mindössze néhány fa…) valóban szikár, mondhatni szegényes, képei mégis a legnagyobb változatosságot és gazdagságot mutatják, nincs két egyforma vonal, folt vagy karcolás. A reszkető, vagy épp derűsen kanyargó, egyetlen vonalból álló rajzoktól kezdve (a fa „szignatúrája”), a papírra simogatott, nőiesen lágy, olykor felhőket idéző szénnyomokon át (a fa „szelleme”), az erőteljes, férfias tónusokkal megrajzolt szénrajzokig (a fa „teste”) - de még ennél is tovább: egész a dúsan, telítetten áradó festményekig (a fa „lénye”) - szédítő gazdagsággal tárulnak elénk a fák.
A Féktelen, nagy tölgy, diptichon, 2009 (akril, vászon)
Hollán Sándor éveket áldozott rá, és több ezer kilométert utazott le és fel Európában, hogy a fáit megtalálja. Azóta viszont nevük van ezeknek a fáknak: az Ős, az Áradó, a Féktelen. A Villámsújtott, a Rettenthetetlen, a Magányos. Az Északi sárkány…
A név, tudjuk, a csontoknál is mélyebben van; Hollán, amikor megnevezi őket, a fák szívébe lát.
Vannak, akik azt mondják, két mágia van, és ezek folyton egymást karolják, át- meg átjárják. Mondják azt is, hogy ez az ölelkező varázslat tartja egyben a látványt. Ha így van, és miért ne lehetne így, feltehetően a mágusok száma is kettő, ők azok, akik a szemünk elől elfedik e nászt. (Bizonyára jó okuk van rá.) Erről a varázslatról, erről a kettős mágiáról emeli le Hollán Sándor a fátylat. Lefejti a káprázat hálóját, hogy meglássuk alatta a csupasz, nyers, teljes valóságot. Szabad ezt vajon? - kérdezhetnénk. Úgy tűnik, igen, a mágusok beleegyezésüket adták. (Minden bizonnyal jó okuk volt rá.)
A fa csontja és szíve tartja egyben a fa varázslatát.
A Féktelen, 2003 (szén, papír)
Ez az, amit Hollán Sándor megrajzol, megnevez, megfest, hogy a maguk végső valóságában lássuk a fákat; és amikor fest, a legtisztább színekkel dolgozik, éjsötét kékkel, telített napsárgával, ragyogó tűzvörössel. Elidőzve a képek mellett, ha végigjárjuk a legfinomabb érzékkel megkomponált kiállítást, a színes képekhez érve nagyobbnak, kétszer vagy háromszor akkorának érezzük a szívünket, mint korábban. Valami a helyére került - de könnyen lehet, hogy minden a helyén van már.
A fa útja nem csak sprituális út, hanem a legmagasabb rendű művészet útja egyben.
A kiállítás 2012. február 5-ig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeumban.
A kiállított művekről gazdag áttekintést nyújt a múzeum gondozásában megjelent, minden tekintetben igényesen megkomponált, magas színvonalú katalógus. (Hollán Sándor: A fa útja. Szépművészeti Múzeum, 2011. - Nádas Péter esszéjével, Geskó Judit és Pierre Wat tanulmányával.)
Kapcsolódók: Deák Csillag – Valami ismeretlen fény; Kölüs Lajos – A lomb tömörebb a kőnél
