A szent fölöslegesség felé, avagy a kommentek népe – Interjú Zsidó Ferenccel
A Polgári Élet egykori főszerkesztőjét kérdeztük kivonulásáról az újságírásból, a publicisztika átpolitizáltságáról, az írástudók felelősségéről és prózaírói ars poeticájáról.
A szent fölöslegesség felé, avagy a kommentek népe
– Interjú Zsidó Ferenccel
2011. március 31-én lemondott a Polgári Élet főszerkesztői posztjáról, és erről közleményt is adott ki. Ebben úgy nyilatkozik, hogy a lap tényfeltáró cikkei az érintettekre és az adott ügyekre nem voltak hatással. Nem gondolja, hogy inkább az emberek gondolkodását kell formálnia a sajtónak? Ez pedig láthatatlan, mérhetetlen feladat.
Lemondásomnak számos oka van. Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, inspiráló hatással volt rám Markó Béla félreállása az RMDSZ éléről. Amúgy egy ideje már esedékes a dolog, némiképp belefáradtam, elveszítettem motivációmat. Kérdésére válaszolva azt mondhatom, hogy amint az érintett politikusokra és ügyeikre nincsenek hatással az újságcikkek (és itt most nem csak a Polgári Életről beszélek!), úgy természetesen az emberek gondolkodását sem képesek formálni. A sajtó eme funkciója megszűnőben van, pedig én anno egy ilyen sajtótermék igazgatására vállalkoztam.
Mennyire látja drasztikusnak a nyomtatott sajtó térvesztését, hatását a közvélemény formálásában?
A nyomtatott sajtó példányszáma jelentős visszaesést mutat: megváltoztak az olvasói szokások, előtérbe kerültek az internetes portálok. Ugyanakkor az elmúlt 2 évben a gazdasági válságnak köszönhetően a reklámozók száma is visszaesett, ha sarkítottan fogalmazunk: a gazdasági szféra kivonult a nyomtatott sajtóból (s az elektronikus médiára koncentrál). Ez maga után vonja azt is, hogy erősödik a politikum nyomása, hisz ha már a gazdasági szektor nem tartja el a sajtót, az csak a politikumtól kaphatja meg a szükséges pénzeket, ennek pedig megvan az ára. Aki figyeli az erdélyi magyar sajtót, és tud olvasni a sorok között, az tudja, miről beszélek. Gyakorlatilag a nyomtatott sajtó agóniája zajlik (nyilván, ez még évtizedekig elhúzódik, de egyértelműen gyökeres változást, átrendeződést fog hozni), további léte nem gazdasági, hanem politikai döntés.
Mit lehetne tenni, hogy a közélet ne legyen egyre inkább „elsilányuló”, a sajtó helyzete pedig ne legyen „siralmas”? A kivonulás a megoldás?
Biztos vannak más megoldások is: egy idősebb sajtós kollégám megrovón mondta nekem, hogy ő akkor is megírja cikkeit, publicisztikai írásait, ha látszólag semmi értelme. A „siralmast” főként úgy értem, hogy a mai hírportál-világban már nem az a 3-4 mondatos alaphír a fontos, hanem a kommentek, a névnélküli szájtépések, pletykák. Hát mi ez, ha nem morális mélyrepülés?
Ha jól értem, akkor Ön nem feltétlenül híve a webkettes, a kommentelés teljes szabadságát hirdető gondolkodásnak. Hogyan lehetne elejét venni ezeknek a név nélküli szájtépéseknek, amelyek a morális mélyrepülést okozzák? Morálisnak tartja-e az ilyen vélemények technikai elhallgattatását?
Elvileg teljesen rendben lenne a kommentelés, nem a technikai elhallgattatás kellene legyen a megoldás, hanem a kommentelőknek kellene rendelkezniük önkontrollal, kommentelési kultúrával. S az itt nálunk eléggé hiányzik. Irodalmi portálokon valószínűleg nem ismert a jelenség, de a hírportálokon bizony lógnak fizetett (politikusok által "bérelt") kommentelők, akik keményen manipulálnak. Szóval, valahogy úgy működik nálunk a kommentelősdi, mint a demokrácia általában: csak a jogainkat tartjuk szem előtt, a kötelezettségeinket nem. S mint ahogy a demokráciára nem voltunk érettek, úgy a kommentelésre sem igazán.
Milyen változások történtek az erdélyi közéletben, amelyek miatt „szélmalomharcnak” érzi a további küzdelmet?
A közösségi szellem eltűnésével van bajom, az önszerveződés hiányát fájlalom, azt, hogy az oly nagyra tartott erdélyi magyar és székely már nem képes kézbe venni sorsát, csak siránkozik vagy ügyeskedik privátban. Nincs közösségi koncepció, de vannak megélhetési politikusok, s a manőverezéseiket eltűrő egykedvű, fásult állampolgárok. Eléggé önpusztító állapot ez, jobbnak látom inkább csak kívülről szemlélni, tevőlegesen nem részt venni benne. Nyilván, most megint sarkítottan fogalmaztam, de az árnyalatokra már régóta nem vagyunk érzékenyek.
Kérdésére átpolitizáltabb választ nem kívánok adni, hisz nem véletlenül hagytam fel a politikai újságírással, de számomra például az is kiábrándító, hogy felelőtlen politikusok játszanak ennek a hovatovább elfogyó, elbizonytalanodó erdélyi magyarságnak a jövőjével, s az pedig tűri.
Miben merül ki ma az írástudók felelőssége? Érdemes-e belefolyni a politikába a nyelvért, a kultúráért?
A válaszom egyértelműen nem. A jószándékú embert is magával sodorja a politika, mert ilyen a működése. A politikum egyébként az írástudókat rég fölmentette a felelősség alól, amióta nem vesz tudomást róluk, nem hallgatja meg őket. Persze, az már más dolog, hogy az írástudó mégis van annyira bolond, hogy naiv módon azt hiszi, lehet és kell véleményt nyilvánítani, akkor is, ha tudja, hogy „gyönge fegyver a szózat és igazság.” A nagy példák óhatatlanul ott lebegnek: Mikszáthtól Adyig vagy Kós Károlyig. De ebből aztán hamar kigyógyul az írástudó. Esetemben ez 13 év volt, ennyi időt töltöttem el a sajtóban (írtam a Hargita Népének, Romániai Magyar Szónak, írtam és szerkesztettem az Udvarhelyszéknél, Krónikánál, az utóbbi 7 év pedig a Polgári Életnél telt el).
A lemondási nyilatkozata szerint volt Önben küldetéstudat, amikor újságíróvá vált. A prózaírói ars poeticája független ettől?
Nem tudom, küldetéstudatnak nevezzük-e, mindenesetre, amint előbb is utaltam rá, fiatal értelmiségiként úgy gondoltam, hogy van mondanivalóm a közösség számára. Huszonhárom évesen, friss diplomásként (magyar szakos tanárként) a Hargita Népében írtam heti jegyzeteimet, némiképp dohogó, odamondó stílusban; ma már poénszámba megy, hogy György Attila írókollégám, aki akkor még nem ismert, az írásaim alapján középkorúnak, ötvenesnek gondolt. Szóval volt bennem egy olyan lendület, hogy hozzá kell szólni a dolgokhoz. Aztán lassan rájöttem, mind mondhatom a magamét…
Prózaíróként csak egyféle ars-poeticám van: csak esztétikai szempontjaim vannak, csak a nyelvvel, a történettel kívánok bíbelődni, s „elveszni” a fiktívában, a teremtett világban. Békés és megnyugtató közeg ez (nyilván, nem akarom abban az illúzióban ringatni magam, hogy az irodalom totálisan mentes a negatívumoktól, pl. a politika ebbe is beleüti az orrát). Ha már ars-poeticáknál tartunk, korábbi könyveimben elég sok a népi téma, s ez, ugyebár, már önmagában állásfoglalásnak minősíthető, de most készülő két kötetem kimondottan urbánus témájú, stílusú. Csupán annyiról van szó, hogy kettős gyökerű, falusi és városi is vagyok, élményeim mindkét közegből valók, így írásaim is „kétpólusúak”. Így tehát az urbánus és népi, jobbos-balos, konzervatív-liberális megkülönböztetést talán hagyjuk
Az irodalom biztosabb egzisztencia, vagy csak kifizetődőbb lélekbiztosítás?
Bizonytalanabb egzisztencia, hisz az irodalomban sosem volt túl sok pénz, s egyre kevesebb lesz, de lélekbiztosításként valóban kifizetődőbb. Egyébként rég várom ezt az állapotot, hogy energiáim szabaduljanak fel, s ismét gőzerővel dolgozhassak irodalmi ötleteimen. Van két félkész kéziratom, azokat be kellene fejezni, ha az irodalmi pályázatok gurui is úgy gondolják, nyárra újabb prózakötetem kellene megjelenjen, arra is oda kellene figyelni. A sajtó miatt, sajnos, némiképp elhanyagoltam az irodalmat, 2005 óta nincs új kötetem. Nem mondom, hogy bánom a sajtóban eltöltött éveket, de elég volt. Az irodalom visszavág! Nyilván, soha nem mondjuk azt, hogy soha, de most úgy gondolom, hogy sajtóval, publicisztikával, közélettel többé nem fogok foglalkozni. Az ilyen jellegű gondolataimat elmondom esszében vagy szociográfiában, a fősodor pedig marad a széppróza. Újságíróként és néprajzosként (ezt a munkát is végeztem folyamatosan) rengeteg sztorit szedtem össze, melyek most megírásra várnak. Novelláim vannak készülőben, s egy regényem; Laska Lajos címszereplővel rövidpróza-folyamot írtam, melyből itt, az Irodalmi Jelennél is jelent meg több ízben. Persze, a szkeptikusak azt mondhatnák, az irodalomnak sincs több értelme, mint az újságírásnak, az is fölösleges, ám legyen, de legalább „szent fölöslegesség”.
Boldog Zoltán
Kapcsolódó anyag:
